Valamelyik nap híradást láttam a híradóban. Arról szólt, hogy ismét illegális migránsok próbálták meg átlépni a magyar határt. Így mondták. Hogy illegálisok, hogy migránsok. És hogy ismét. Mindennap látom ezeket a híradásokat. Általában elkapcsolok. Nem azért, mert ne éreznék együtt azzal, aki menekül, vagy azzal, aki fél attól, hogy hova vezet ez, ha ennyi ember ide menekül. Három okból szoktam elkapcsolni, azt hiszem. 1. Nem szeretem nézni az emberi kiszolgáltatottságot. 2. Nem szeretem olyan emberek kiszolgáltatottságát nézni, akik valószínűleg nem szeretnék, ha filmeznék őket. 3. Borzalmasan rossz naponta látni a világ egy olyan jelenségét, amire nem tudom a megoldást, de lehet, hogy ha tudnám, akkor sem tudnék érdemben tenni érte.
Most viszont nem voltam elég gyors a távkapcsolóval. A szokásos kockákat láttam: teherautó-plató, zsúfoltság, kivehetetlen emberi arcok. Sötét bőrök, fekete hajak. Zsákok, szatyrok, kabátok. Férfiak, nők, alakok. Sorba állítás, ültetés valami fal tövében. Egyenruhások, gépfegyveresek a szedett-vedett, megviselt társaság körül. A lábak és fegyverek között néhány bizonytalanul botladozó kisgyerek.
És istenem, már megint ott éreztem magam köztük. Egy kisgyerek szemével láttam, éreztem, ami történik velük, velünk, velem. Hogy éjszaka felráznak. Hogy mondják, hogy menni kell. Hogy megint megfogom apa kezét. Hogy húz maga után. Hogy már fáradt vagyok, álmos és éhes, de még mindig menni kell. Hogy senki nem mondja, hova és miért. Hogy be kell ülnöm a tizennyolc bácsi közé abba a teherautóba. Hogy bezárják az ajtót, sötét van és nincs levegő. Hogy megyünk, aztán nagyot fékezünk. Feltépik az ajtót és ránk kiabálnak. Nem értem azt a nyelvet. Nem értek semmit. Mindenki kiabál. Valaki sír. Nekem is sírnom kell. Sorba állítanak. Rendőrök jönnek, meg emberek kamerával. Az arcomba kameráznak.
Nem tudjuk, ki jön, nem tudjuk, milyen szándékkal. Nem tudjuk, marad-e, vagy visszatér. Hogy hogyan él, mit tesz majd köztünk. Nem tudjuk, mit tegyünk velük. Nem tudjuk kezelni a helyzetet. Kezd túlnőni rajtunk.
De a gyerekek. A gyerekekért felelősek vagyunk. Mindenki, egyesével.
És elmondok még valamit, ami még sokkal nehezebbé teszi a kérdést: legbelül mindenki gyerek. Mindenki fázik, ha hideg van, éhes, ha nincs mit enni. Békére vágyik. Csak a terrorista nem. De itt most nem is róluk van szó.
Június 20. a menekültek világnapja. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerte a világon, így Magyarországon is, évről évre nagyszabású kampánnyal emlékezik meg azokról a milliókról, akiket a háborúk, az erőszak és az üldöztetés űz el az otthonukból.
Idén lesz fotókiállítás, lesznek a Libri könyvesboltokban menekült témájú könyveket kínáló állványok, és videoüzenetben szól hozzánk két gasztroblogger: Havas Dóra (Lila Füge) és Mautner Zsófia (Chili és Vanília), valamint Fabiny Tamás evangélikus, és Beer Miklós váci római katolikus püspök.
Üzenetük sokrétű, mégis egyszerű: “Mi a menekülteket támogatjuk, kérjük, csatlakozzon hozzánk!” És még egy fontos dolgot elmondanak, amit először szoktunk elfelejteni. Hogy legyenek bár szírek, afgánok, menekültek vagy migránsok, elsősorban emberek, mint bármelyikünk: “Emberek ezreit űzik el naponta otthonukból a háborúk. Olyanokat, mint ön, vagy mint én” – hangzik el a videókban. “Ők mindenüket hátrahagyják, kivéve a reményt, hogy vár rájuk egy békésebb holnap.”
