“Anya, nem akarok kiállni földharcban!” – hallom a kilenc éves, többszörösen aranyérmes, kempós gyerekemtől miután a technikai számokat szuperül teljesítette egy igen erős mezőnyben. Először nem reagálok, aztán megpróbálom elterelni a figyelmét, azzal érvelek, hogy ha benevezett, nem kellene kihátrálni, de látszik rajta, hogy kiskaput keres, kis idő múlva meg is szólal:
Nem akarok bunyózni. Meg fáj egy kicsit a hasam is.
Már görbül a szája. Egyre jobban belelovallja magát, ő sír, én tehetetlen vagyok. Végül az segít, hogy otthagyom a gyereket az edzővel, aki kicsit megerősíti lelkileg. Ami arra elég, hogy ne adja fel, de látszik, hogy az erejét elszívta a harc, amelyet saját magával vívott. A küzdelmet nem ő nyeri, de az edzőtől és tőlünk is megkapja az elismerést azért, hogy kiállt, és tisztességesen küzdött. Később ő maga is megjegyzi, hogy sokkal jobb volt így, mintha feladta volna.
Bármennyire is szeretném látni, teljes erőmből szurkolni neki a pást széléről, az edzőjével arra jutunk, hogy a legközelebbi versenyére inkább ne kísérjem el. Ha nincs közönség, remélhetőleg műsor sem lesz. “Gyerekeknél a versenyhelyzet okozta stressz gyakori megnyilvánulása a sírás, vagy akár a hiszti, ami a legtöbb esetben a szülőknek szól” – mondja Palotás Ferenc kempóedző, aki már huszonöt éve foglalkozik kisebb-nagyobb gyerekekkel, három tanítványa a fekete övig is eljutott. A kicsik pontosan tudják, hogy az edzőnél az ilyen viselkedéssel nem érnek célt. Egyébként szinte minden gyerek máshogy éli meg a versenyt, van, akin nem is látszik az izgalom, ha veszít, zokszó nélkül veszi tudomásul. Mások percekig sírnak a pástra lépés előtt.
“Volt már olyan tanítványom, akit ha elkísért az anyukája egy rúgásba is belehalt a tatamin, máskor meg sokkal többet is elviselt. Ha a szülő megbízik az edzőben, nyugodtan elengedheti a gyereket, aki előbb-utóbb megtanulja kezelni a stresszt. Ez a folyamat mindenkinél máshogy, más ütemben zajlik. A küzdősportban nagyon fontos, hogy szellemileg is trenírozzuk a gyerekeket, sőt az ideális az lenne, ha minden klubnak lenne egy sportpszichológusa, akivel konzultálhatnánk.”
Az edző szerint a felkészülés része az is, hogy sokat beszélgetnek a tanítványokkal arról, mi várható a versenyen. “A legkisebbeknek is tanítunk agykontroll-gyakorlatokat, aminek az a lényege, hogy elképzelik magukat egy sötét tükörben, sikertelen helyzetben és aztán egy világos tükörben nyertesként. Ez utóbbit próbálják meg rögzíteni.”
Azt is tudomásul kell venni, hogy vannak gyerekek, akik nem akarnak versenyezni. Ha csak mi felnőttek akarjuk, az úgysem fog működni. Ha erőltetjük, biztosan nem fogja örömét lelni a sportban, pedig az lenne a lényeg.
Másrészt hosszú távon nem cél, hogy mi döntsünk a gyerek helyett, ellenkezőleg, meg kell tanulniuk felelősséget vállalni a döntéseikért. Nekünk az a feladatunk, hogy jó úton tartsuk őket.
“Tündérpapucsban senki sem fél”
“A kislányom tavaly kezdett úszóversenyekre járni, és kezdetben szinte úgy kellett belökni a medencébe, annyira félt – meséli Szalma Orsi, a 6 éves Janka, a 11 éves Beni és a 14 éves Luca anyukája. – Az edző azt mondta, majd belejön, kellenek a versenyhelyzetek, hogy megtanulja kezelni a félelmét. Itthon, indulás előtt még nem is volt vele probléma, de
amikor ő következett, oda kellett állni a rajtkőre, sírva fakadt. Vettem neki egy csilivili rózsaszín papucsot és azt mondtam, hogy egy tündértől kaptam, s aki abban van, biztosan nem fél. Vicces, de a papucs bevált.
Orsi nagyobb gyerekei triatlonoznak, Beni különösen jó eredményeket ér el a versenyeken. “A fiamnak évről évre változik a hozzáállása, tavaly még laza volt, idén viszont szinte mindig feszült a versenyek előtt. Lehet, hogy ez abból is fakad, hogy a sikerei miatt érzi a nyomást, a bizonyítási kényszert.”
Én nem győzöm hangsúlyozni, hogy nincs jelentősége, ugyanúgy szeretjük akkor is, ha nem nyer. Valahogy mégis egyre fontosabb számára a győzelem, hogy az első hat között érjen be. A versenyeken sokszor ijesztő látni, hogy a vele egykorú kiskamaszfiúk úgy küzdenek, mintha az életük múlna rajta.
“Amikor látom, hogy az izgalom miatt rosszullétig hergeli magát, inkább otthagyom az edzőre. Neki kell megtapasztalnia, hogy bizonyos lelkiállapotoknak milyen következménye van, hogy például sírva sokkal nehezebb teljesíteni.”
Orsiék sosem erőltették a versenyzést a gyerekeiknél. “Szerintem azok a gyerekek, akiket akaratuk ellenére neveznek be, hamar kiégnek. Jó lenne, ha ez az egész egy örömteli dolog lenne a sok edzés után, nem egy kellemetlen számonkérés. A fiúknál például egész jó közösség alakult már ki a versenyhelyszíneken. Azok is eljönnek egy-egy eseményre, akik épp nem versenyeznek, mert jó tartozni valahová.”
“Ha elég jó, bizalmi viszony van az edző és a tanítvány között, nem fordulhat elő, hogy a gyerek visszalépjen a verseny előtt – mondja dr. Zakariás Géza, aki gyakorló edző és terhelésdiagnoszta, több mint harminc éve készít fel világversenyekre profi sportolókat. Legutóbb az úszóválogatottat kísérte el a római nemzetközi úszóversenyre. – Ha edzőként sokat beszélgetünk vele, meghallgatjuk, komolyan vesszük, ugyanakkor bizonyos helyzeteket képesek vagyunk humorral kezelni, biztosan kialakul a jó kapcsolat.”
A megfélemlítés hosszú távon nem működik, az autokrata hozzáállás előbb-utóbb elűzi a gyereket. Ha kölcsönös a tisztelet, akkor a verseny egy ünnep lesz, amikor a gyerek számot adhat arról, hogy milyen ügyes.
“És erre az eseményre folyamatosan készítjük, tudatosan építjük fel technikailag és szellemileg egyaránt. Nálam bevált módszer, hogy kiemelek egy részfeladatot, adott versenyen arra helyezzük a hangsúlyt. Például azt mondom, hogy most figyeljünk a rajtra. Ez arra jó, hogy kicsit könnyítsünk a helyzet súlyán, elvegyük az élét, oldjuk a stresszt, hiszen a gyerek egy bizonyos dologra koncentrál.”
“Az eredményes gyerekeken nagyobb a nyomás”
“A gyerekeimet az edző szoktatta hozzá fokozatosan a versenyekhez – avat be Alberti Eszter, akinek vívó fia és lánya is több éve versenyszerűen sportol. – De szerintem az is nagy segítség, hogy az idősebb csapattársaktól, akikre felnéznek, rengeteg támogatást kapnak. Szóba sem jön az, hogy elbizonytalanodjanak és az egyesületre szégyent hozzanak azzal, hogy visszalépnek. Ezért aztán ránk, mint szülőkre csak elenyésző szerep hárul abban, hogy erősítsük bennük a versenyszellemet, a bizonyítási vágyat.”
Eszter gyerekeinél korábban sem fordult elő a normális versenydrukknál komolyabb helyzet. Kezdetben kisebb, tét nélküli háziversenyekre mentek csak, hogy megtanulják, hogy mi hogyan működik, mit kell csinálni. Az edző megértette velük, hogy az esélytelenek nyugalmával csak gyakorolni mennek, szokni az ilyen helyzeteket. Aztán jöttek a kisebb versenyek, ahol nem az élmezőny indul, kezdtek eredményeket is elérni, ez pedig már doppingolta őket. Aztán egyre nagyobb rutinjuk lett és már élesebb, országos versenyeken is megmérkőztek. Ott viszont már az eredményesebbekkel szemben vannak elvárások, rajtuk nagyobb a nyomás. A gyerekek ugyanakkor látják, hogy ezzel mindenki megküzd, még az ellenfelek is. Egymás számára mutatják a példát, egymástól tanulnak, annak ellenére, hogy egymás ellenfeleivé válnak a páston.
Katáék családjában mindkét fiú focizik, és ha korábban voltak is kisebb gondok, ma már nagyon élvezik a sportot és a tornák felfokozott hangulatát. “A fiainknak nagyon fontos, hogy bármi is az eredmény, tudjanak nekünk hosszasan beszélni róla, együtt örüljünk, vagy éppen vigasztaljuk őket – mondja Tégen Kata, a 13 éves Bence és a 9 éves Marci anyukája. – Marci korábban néha sírva fakadt, ha valami nem sikerült, többször le is cserélték, de mostanában már nincs vele ilyen probléma. A fiúk minden meccs után kíváncsiak a véleményünkre, a finoman megfogalmazott kritikára és a dicséretre egyaránt. A kritikával persze óvatosan kell bánni, hiszen nem vagyunk szakemberek, de azt látjuk rajtuk, ha nem megfelelő a koncentráció, vagy lankad a küzdeni akarás. Az is előfordul egyébként, hogy a túlzott önkritikát kell egészséges mederbe terelni.”
Kata nyolc év tapasztalata után úgy látja, háromféle szülőtípus áll a pálya szélén: a realista, a másokat hibáztató, és aki a gyerekével szemben túl kritikus.
A realista tisztában van azzal, hogy a sport, különösen a foci alapvetően játék, a pályán pedig nem mini Messik vagy Ronaldók, hanem gyerekek játszanak, a sikert örömmel és alázattal, az esetenkénti kudarcot pedig higgadtan, mások hibáztatása nélkül kell kezelni, a tapasztalatokat pedig meg lehet beszélni a gyerekekkel. A másokat hibáztató szülő a saját gyerekén kívül mindig keres egy bűnbakot, a játékvezetőt, egy másik gyereket, az edzőt. Ő órákkal a meccs után is füstölög, akkor, amikor a gyerekek maguk régen túlléptek a problémán. A kritikus szülő a pálya széléről is folyamatosan irányítja a gyerekét, és a legritkább esetben elégedett a teljesítményével.
Az ideális az lenne, ha szülőként reálisan tudnánk megítélni a gyerekeink teljesítményét, vagy ha nem értünk hozzá, a véleményalkotást az edzőre bíznánk. Mi is erre törekszünk, mert a gyerekeknek nem kritikusra vagy menedzserre, hanem érzelmi támogatásra van szüksége.
Kicsiknél is sikerrel alkalmazhatók a stresszoldó technikák
“Természetes, ha a kihívást jelentő helyzetekben szorongunk – magyarázza Kalamár Hajnalka, szakpszichológus. – És a jó hír az, hogy a szorongás oldását különböző típusú módszerekkel már egészen kis korban meg lehet tanulni.”
Az edzők dolga, hogy megnyugtassák a gyerekeket, hogy elmondják, még a legnagyobb bajnokok is idegesek, nekik is meg kell tanulniuk kezelni a stresszhelyzeteket.
Jól elsajátítható módszerek vannak: rövid relaxációs légzéstechnikák, lazító gyakorlatok, vagy, a korábban említett tükrös példához hasonló vizualizációs gyakorlatok. Már egészen kicsi gyerekek, hat-hétéves fiúk-lányok képesek ezek elsajátítására és rendszeres alkalmazására. A mentális felkészülés nagyon fontos, a sikeres versenyre való felkészülés része, különösen a küzdősportok esetén. Már csak azért is, mert a gyerekek a versenyzés tekintetében később érnek meg fejben, mint fizikálisan.
A szakember alapvetően kétféle típusú attitűdöt tapasztal a versenyző gyerekek körében: a sikerkereső és a kudarckerülő típust. A kudarckerülő gyerek előrevetíti a vesztés lehetőségét, szorong emiatt, fél, hogy csalódást okoz, és ha edzésen jól teljesít is, versenyeken nem biztos, hogy képes azt a szintet hozni. Persze ez nem zárja ki azt, hogy végül egy kudarckerülő gyerekből bajnok legyen, sőt ők lépésről lépésre haladva nagyon messzire tudnak jutni. A sikerkereső hozzáállású gyerekek nem tartanak attól, hogy veszíteni fognak, számukra minden verseny egy lehetőség a győzelemre, és nem élik meg kudarcként, ha mégsem sikerül. Bármilyen típusba is tartozik a gyerekünk, szülőként azzal támogatjuk őt leginkább, ha megbízunk benne, ha meg tudjuk nyugtatni. Minden más az edző feladata: technikailag és mentálisan felkészíteni a tanítványt, majd szakmailag értékelni a verseny után.
A gyerekek megérzik a szüleik aggodalmát, elvárásait, még akkor is, ha nem beszélnek róla. Egy kisgyerek számára legalább akkora nyomás az, ha aggodalmat vagy szenvedést lát az anyukája arcán, mint maga a versenyhelyzet. Ezért vannak edzők, akik egyenesen eltanácsolják a szülőket a versenyekről.
Ugyanakkor egy egészséges nyomásra szükség van, attól csak erősödik a jellemünk. A megmérettetés teljesítménykényszert idéz elő, és a dicsőségre, a csapat, a klub rangjának erősítésére való törekvés felelősséget, feladattudatot alakít ki a gyerekben. “Normális, bizalomteljes sportolói közösségekben mindez olyan jellemformáló hatású, ami a mai világunkban pótolhatatlan” – teszi hozzá Kalamár Hajnalka, akinek Kabarcz Zoltánnal közösen nemrég könyve is megjelent a témában, Nyerő Hármas (Sportoló-Szülő-Edző) címmel.