A Szerelmes SMS nem a P.S. I Love You remake-je, így nyilván az alaphelyzet sem lehet ugyanaz, azonban a hasonlóságok elég nyilvánvalóak. Itt is egy fiatal, harminc körüli nő veszíti el tragikusan korán élete nagy szerelmét, és itt is üzenetváltások segítségével dolgozza fel gyászát, és kezd új életet. A lényeges különbség azonban az, hogy míg a P.S. I Love You-ban a Gerard Butler alakította Gerry a halála után kézbesített üzeneteivel terelgeti szerelme életét, addig a Szerelmes SMS-ben a gyászoló Clara az, aki egy jótanácsra hallgatva írásban kezd el kommunikálni két éve meghalt szerelmével, méghozzá úgy, hogy SMS-eket kezd küldözgetni az exe telefonszámára, nem sejtvén, hogy a számot azóta újra aktiválták, és egy másik – természetesen szintén jóképű – férfi a tulajdonosa.
Egy felvállalt giccs
Karoline Herfurth neve leginkább a Németországban dolgozó honfitársainknak mondhat valamit, hiszen arrafelé elég nagy névnek számít, de ez még nem jelenti azt, hogy mi, magyarok ne találkozhattunk volna vele. Az annak idején méltatlanul népszerű Amerikai pite-koppintás, a Csajok a csúcson mindkét részében szerepelt, ráadásul ő volt A parfüm című moziban Jean-Baptiste Grenouille, az extrém érzékeny orrú sorozatgyilkos első áldozata, akibe a “főhős” a pillanat tört része alatt beleszeretett. Az újabban a Fák jú tanár úr mindkét részében feltűnt színésznő a Szerelmes SMS-ben nemcsak főszereplőként tűnik fel, hanem – Sofie Cramer regényéből kiindulva – társ-forgatókönyvíróként, sőt rendezőként is jegyzi a filmet, és ugyan magam rühellem a “csajos mozi” kifejezést, de a helyzet az, hogy ennél találóbban én sem tudnám körbeírni a látottakat.
Herfurth nem fél a giccstől és a túlzott érzelgősségtől, így bátran használja azt, felvállalva, hogy ezzel könnyű célpontot ad a kritikusoknak, de a zsepiszaggató vasárnapi romantikus dráma amúgy sem az a műfaj, ahol túl nagy jelentősége lenne annak, hogy a filmes sajtóban mit okoskodnak össze az adott moziról.
Sírni lehet rajta? Lehet. Nevetni? Azt is lehet. Egy fülledt nyárestén kell ennél több? Maximum egy Cuba Libre kísérőnek.
Szerelem bemondásra
A film legfőbb erénye maga Herfurth. A játékában van valami olyan természetesség és szerethetőség, ami például még Renée Zellwegerre volt jellemző a Bridget Jones első része idején. Egyszerűen tapad rá a kamera, és ha ő a képen van, akkor nem lehet nem rá figyelni. A gond csak az, hogy míg a P.S. I Love You-ban a hősnő mellé egy Gerard Butlert pakoltak, a németeknél nem volt egy hasonló karizmájú és kisugárzású színész a raktáron. A Markot alakító Friedrich Mücke azért nem olyan fickó, akiért újra és újra meg akarnánk nézni a filmet, ráadásul Herfurth kissé hálátlan feladatot adott neki. Kőkemény sportújságírót alakít, akinek a szíve hirtelen meglágyul az ismeretlen számtól kapott, intim hangulatú, szép SMS-ektől, méghozzá olyannyira, hogy addig nem nyughat a kis lelke, míg fel nem kutatja, ki az üzenetek küldője, és ezért még a jelenlegi kapcsolatát is hajlandó sutba dobni.
Bár a gyászfolyamat és az újrakezdés terhe Herfurth karakterének lelkét nyomja, Mark az, akinek egy nagyobb jellemfejlődési ívet kellene produkálnia, csakhogy ez sem forgatókönyvírói, sem színészi szempontból nincs alátámasztva, egyszerűen csak bemondásra kellene elhinnünk. Ahogy a két főszereplő közt feltámadó szerelmet is.
German Hollywood
A rendező/főszereplő gátlástalanul válogat a romkomok kelléktárából. Természetesen mindkét főhősnek van egy legjobb barátja/barátnője, aki a kötelező vicces mellékalak szerepét hozza, a konfliktusforrás már a tizedik perctől kezdve borítékolható – amikor Clara rájön, hogy annak a férfinak küldte a legintimebb gondolatait, akivel épp randizik – , és azt is gyorsan lerendezik, hogy Marknak épp van valakije – a férfi olyan gyorsan válik meg tőle az első adandó alkalommal, hogy pislogni sincs időnk. Herfurth nem a finom lelki rezdülések hiteles ábrázolásában hisz, hanem a hollywoodi hatásvadászatban, vagyis nála mindig pont az érzelmi csúcspontoknak szánt jeleneteknél szólal meg az érzelmes muzsika, és mindig pont akkor jön egy hangulatoldó poén, amikor már túlságosan elmennénk a giccs irányába.
A Szerelmes SMS nem előcsalogatja, hanem előrángatja a nézők könnyeit, de a vicc az, hogy hiába látunk át a szitán, és érzékeljük végig a direkt manipulációt, a rendező annyira érzi a hollywoodi romkomok világát, hogy német színekben hollywoodibb filmet készített az amerikaiaknál.
A film európaisága maximum a film helyszíneiben érhető tetten: üdítő érzés, hogy egy romantikus mozihoz végre nem New York, Los Angeles, London vagy épp Párizs biztosítja a hátteret, hanem Berlin, amely a Szerelmes SMS képein egy olyan városnak tűnik, ahol neked is kedved támad kettesben andalogni valaki olyannal, aki közel áll a szívedhez.