Irigyeltem. Úgy, ahogy egy nő a másik nőt tudja irigyelni. Néztem a sminkjét, a harisnyáját, a magas sarkú cipőjét, és arra gondoltam, nekem is lett volna még tíz percem. Én is feldobhattam volna egy kis szemhéjfestéket, én is választhattam volna a nyűgösebb utat a vasalóval, a harisnyával meg a másik cipővel. Biggyesztettem az ajkam, de ez nem Lilinek, magamnak szólt.
Hány éves lehet, tűnődtem el a gyakorlatok közben? Nincs még ötven. Negyvennyolc múlt. Maximum ötvenkettő, de akkor nagyon jól tartja magát, gondoltam magamban.
Ötvenhét múltam, válaszolja mosolyogva az autóban, és én majdnem a szembejövő sávban találom magam. Mennyi?! Ötvenhét vagyok, mondja utánozhatatlan szerb akcentussal, majd kis szünet után elkezdi mesélni, hogy középkorú nőknek tart tréninget, mert ez a korosztály szerinte magára maradt, pedig fontos ez az időszak, hiszen sokáig élünk, az élet művészetét ötven felett kell kezdeni. Nem?
Úgy teszek, mintha lefoglalna a vezetés, pedig az igazság az, hogy nem merek oldalra nézni. Én negyvenkettő múltam, és sokszor már most úgy érzem, hogy vége, béoldal, már csak várjuk a kapafődet, ahogy a mama mondta. Az élet művészete? Örülök, ha végigcsinálom a hetet.
De Lili és ez az egész öregedés téma nem hagy nyugodni, úgyhogy nemsokára ott találom magam nála, és gyömbérteát iszom.
“Úgy látom, hogy ötven felett egy új életfázis kezdődik azzal az életszakasszal, amit öregedésnek hívunk. Ez mindenkinél egyéni, egyedi, attól függően, hogy éppen milyen szituációban találja az ötvenedik éve. Ha az emberek nem sztereotípiák szerint néznek erre az életszakaszra, értenék, mit jelent az, hogy ez egy új életszakasz, de a társadalom nem ad ehhez támogatást:
manapság idősnek lenni szinte bűn.
Ha csak azt vesszük, hogy a friss statisztikák szerint a nők átlagos életkora 79, a férfiaké 72 év Magyarországon, láthatjuk, hogy ez az életszakasz, amiről beszélünk, nagyon hosszú. Régen korábban meghaltak az emberek, most már egyáltalán nem mindegy, hogy ötven év felett a következő 15-25 évet milyen minőségben, hogyan fogjuk leélni. És erre tudatosan készülni kell, hogyan lehet dinamikusan, aktívan, örömtelien megélni az élet időszakaszait. Ez egy folyamat.
| Foki Ljiljana akkreditált életvezetési és üzleti coach, diplomás tai-chi és hatha jóga oktató, többszörös nemzetközi és magyar tai-chi bajnok. 23 éve él Magyarországon, imádja Budapestet. Argentintangó-táncos, félmaraton- és maratonfutó. Három kutyát nevel – a lányait már nem kell. |
Én nem szeretem, és nem is használom az öreg szót. Ez nem jó szó, mert rossz értelemben használjuk
Nem azért, mert én örökké fiatal akarok maradni. Nem cserélnék a mai fiatalokkal. Sok 25-35 éves fiatal nővel találkozom, akik nagyon nincsenek rendben. Nem becsülik önmagukat, nem tudják, mit akarnak, mihez kezdjenek az életükkel, és sokan felszínes életet élnek. Ez az állapot nem életkor kérdése.
Jön a fiatal és az idősebb kliensem és azt mondja nekem: boldog akarok lenni. És mit jelent számodra a boldogság? Hát arról fogalma sincs. Innen indulva azért nem egyszerű.
Az első dolog tehát, hogy akárhány évesek vagyunk, tegyük rendbe saját magunkat. Ehhez kérdéseket kell feltenni, sok jó kérdést. Mi fontos nekem, mit tartok értéknek? Milyen értékrend alapján hozom meg a döntéseimet? Hozok-e egyáltalán döntéseket, vagy döntenek helyettem?
A szembenézés, az önismeret azonban mindig fájdalmas. A coaching első fázisa mindig az, hogy nézzük meg, mi van most. Mi a reális helyzet. Ha ezt őszintén tesszük, nem hazudunk sem magunknak, sem másnak nem próbálunk hazudni, akkor nem tagadom, nem kellemes.
Az ötvenes nők tipikusan azt gondolják magukról, hogy már nincs mit tenni, elment az élet. A legtöbb ilyen korú nő fél. Fél attól, hogy már nem értékes ember. Magányosnak érzik magukat, hiszen kirepültek a gyerekek és a másikról való gondoskodás megszűnik. A nőknek ez régi feladatuk, nagy szerepük. De ennek a régi és nagy szerepnek van egy nagy hátránya is: mivel a nők mindig másokról gondoskodtak, nem tanultak meg gondoskodni saját magukról. Nem is hiszik, hogy ez kell, hogy ez fontos.
Amikor kirepültek a gyerekek, ott a nagy kérdés: mi a dolgom? A régi, megszokott világ megszűnt, most mit kell tennem?
Bezárkózni, beletörődni ebbe a szituációba, vagy bátornak lenni és nyitni a világra, új lehetőségeket, új utakat találni? Más perspektívákat keresni? Hogyan tudom felfedezni önmagam?
Én is átéltem ezt, és én is féltem.
Egyedülálló anyaként mindenről én magam gondoskodtam. Mikor a kisebbik lányom is kirepült, és a saját életét kezdte élni, nagyon támogattam őt, és örültem, hogy végre lesz időm magamra, végre azt csinálhatok, amit csak akarok! Aztán, mikor egyedül maradtam a házban a három kutyával, nagyon magányosnak éreztem magam. Így elkezdtem a kutyákról gondoskodni nagyon intenzíven. Amikor a lányok hazajöttek, csodálkozva kérdezték, mi történt, miért lett ilyen kövér mindhárom kutya? Rájöttem, hogy ez pótcselekvés. Itt az ideje, hogy saját magammal foglalkozzak. Nehéz volt. De az például kifejezetten vicces volt, mikor rájöttem arra, tulajdonképpen nem is tudom, hogyan szeretem a tojást: rántottának vagy tükörtojásnak.
Amit általános problémának látok, fiatal és idősebb nőknél egyaránt, az, hogy a nők nem szeretnek felelősséget vállalni saját magukért. Pedig ez a legfontosabb. Mert amíg úgy gondolkodunk magunkról ötvenévesen, hogy áldozatok vagyunk, hiszen eddig feláldoztam magam a családért, a gyerekeimért, addig fenntartjuk azt az állapotot, hogy külső elvárások alapján éljük az életünket és nem a saját igényeink, a saját döntéseink szerint. Tehát a felelősséget sem vállaljuk fel.”
Mindenki változást akar, gondolom magamban, de senki nem akar változni. Ezt a Facebookon olvastam, de attól még igaz. Olyan jó lenne, ha egyszer kiderülne, hogy most nem nekem kell leásnom magamba, hanem egyszer, csak egyetlenegyszer végre a körülményekről, a többiekről derülne ki, hogy ők az oka annak, hogy én boldogtalan vagyok. Hogy a frusztrációm, a sikertelenségem, a bánatom nem belőlem fakad, hanem mások az oka. Sandítok Lilire, hát nem úgy tűnik, hogy erre sok esély van. Inkább iszom tovább a gyömbérteát.
Nagyon sok nő akar változni. De sokan közülük valami külső segítségre, egyfajta csodára várnak.
Cikkeket, magazinokat, könyveket olvasnak, elkezdenek tanfolyamokra járni. Majd valami megtörténik, úgy, hogy nekem nem kell tenni érte semmit. De a változásért tenni kell. Az önismeretet nem lehet megúszni. Az időskor nagyon megfelelő erre. Hogy szembenézzek magammal. Megnézzem, ki vagyok én.
Nagyon sok nő nincs tudatában annak, hogy mik az értékei, miben tehetséges, miben kreatív, mik az erősségei és gyengeségei. Pedig erre is fókuszálni kell, nem csak önkritikát gyakorolni. Abban a nők nagyon jók. Hogy miben jók, értékesek, azzal nem törődnek.
Ez a coaching célja, ez az én célom: támogatást adni a nőknek , hogy megtalálják magukban az eddig rejtett erőforrásokat, azokat a pozitívumokat, amikből táplálkozni, meríteni lehet. És ezeket erősíteni.
Az elmúlt életszakaszokat is integrálni kell a jelenünkbe. A tapasztalataimat, az élettörténetem. A múltam történéseit. Erre nagyon jó időszak az ötven feletti, amikor már rengeteg tapasztalattal rendelkezünk. Ötven felett nem feltétlenül lefelé megy minden. Az öregedés nem dráma, nem kell, hogy krízis legyen. A középkorúság nem az élet egyre lefelé vezető folyamata. Lehet az intenzív felemelkedés és fejlődés útja is, a készségek és képességek fejlesztésének időszaka. Egy nő ötven év felett is tud vonzó és vibráló lenni, de ezért tenni kell.
Azok a nők, akik nem tudják feldolgozni az életük történéseit, a múltjukat, azok nem tudják feltenni maguknak ekkor a kérdést: ki vagyok én? Mert a múltban élnek. Nem tudják elengedni a sérelmeket, a rossz tapasztalatokat, a keserű emlékeket. Sőt, nem csak elengedni nem tudják, de azt hiszik, hogy ez az ő identitásuk. Hogy a múltjuk ők maguk. És félnek ezt elengedni, inkább kapaszkodnak belé.“
Ha a változásról beszélünk, akkor mindenki őrült nagy történésekre gondol. Válás, költözés, munkahely változtatás, új szakma. Magunk mögött hagyni az eddigi ismertet és valami egészen más, idegen terepen folytatni. A járt, bevált utat elhagyni a járatlanért. Az eddigi ismertet eldobni a bizonytalanért, az ismeretlenért. Hogy a fenébe ne lenne ez félelmetes?
A változás nem azt jelenti, hogy mindent felborítunk az életünkben. Reális célokat kell kitűzni. Reális elvárásokat kell támasztanunk saját magunkkal szemben. Ha nem így teszünk, eleve kudarcra vagyunk ítélve. Persze a változás nagyon ijesztő is. És senki nem szeret kilépni a komfortzónájából. Én arra törekszem, nekem az a módszerem, hogy kis változásokat érjünk el, kis lépéseket tegyünk, és azt építsük be a mindennapokba.
A szokás nagy úr. Biztonságot ad, komfortérzetet ad. Automatizál minket. És ez jól is van így, hiszen az agyunk, illetve mi magunk a túlélésre vagyunk berendezve. Nem tudjuk, mi vár minket a komfortzónán, a biztonságoson túl és ez félelemmel tölt el minket.
Az ősi időkben a barlangon kívül a mamut és a kardfogú tigris várt. Úgy vagyunk kódolva, hogy a változásra nehezen mozdulunk. Nem akarjuk.
De erre vannak kiváló technikák, amik segítenek.
Nagyon fontos, hogy világosan lássuk és fogalmazzuk meg, mi a célunk és miért akarjuk ezt. Ha tudom, mit és miért csinálok, akkor könnyebb a döntés is. De a félelem a fájdalomtól sokszor felülírja a várható nyereséget. Inkább elengedjük a nyereséget, hogy ne érezzük a fájdalmat. Nagyon fontos, hogy ilyenkor legyen segítségünk, mert ha ezen átlendülünk, akkor a cél is elérhetőbb.
A nők nagyon szeretnek fejben valahol máshol lenni. Például a jövőben. A majdban. Majd ha ez és ez meglesz, megtörténik, akkor majd boldog leszek, mondják. Ez nem így van. Itt kell lenni, a jelenben kell lenni és minél többet élvezni a pillanatot.
Becsülni, értékelni, tisztelni, szeretni kell saját magunkat, ugyanúgy, mint más embereket. Örülni, nevetni . És akkor másoktól is ezt kapjuk és másoknak és jobban tudunk adni. Ezt megtanulni soha nem késő. Ötven felett sem késő. De egyáltalán nem könnyű.
Ma nincs reális kép a nőkről. Az újságokban, a képernyőn főleg nincs. A címlapon egy huszonéves lány, gyönyörű, fiatal, ránctalan, feszes a bőre, belül pedig arról írnak, hogy szeressem, és fogadjam el önmagamat. Érzed az ebben rejlő hatalmas ellentmondást?
Senki nem ír azokról, senki nem foglalkozik azokkal az idősebb nőkkel, akik felépítették saját magukat, a karrierjüket, akik létrehoztak valamit az életük során. Gondolj bele, a fiatal lányok honnan vesznek példát? Honnan tudják, hogy lehet máshogyan is gondolkodni, élni, ha nem mutatja meg nekik senki? Ha csak a fiatalságkultuszt látják maguk körül? Ötvenen túl már van élettapasztalat. Már szültünk, dolgoztunk, sok mindent csináltunk, voltak jó és rossz periódusok az életünkben. Ezt is meg kell mutatni és el kell mondani, hogy hálásnak kell lenni a jó dolgokért.
Már az nagy segítség, hogy nem vagy egyedül. Volt egy kliensem, aki mindennél jobban akart párkapcsolatot. A coaching során kiderült, hogy a vállalkozása a csőd szélén áll, de annyira, hogy nem tudta, miből fizeti ki a jövő hónapban a számlákat. Hát akkor mi a fontos? Mivel is kell most foglalkozni? A párkapcsolattal?
Én abban hiszek, hogy középkorú változáshoz, a tudatos életvezetéshez, az új női szerepek teljes megéléséhez a rengeteg befektetett energián kívül egy coach segítsége is jól jön.
A magyarországi kultúrában nagyon kevés a dicséret, az elismerés. Az emberek éheznek erre. Nagyon fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, miben vagyunk jók, miben vagyunk erősek, mert ez ad egy belső tartalékot, ahonnan tudunk táplálkozni. Ahova tudunk nyúlni, ha egy nehezebb periódusban vagyunk.
Egy időskori betegség vagy krízis esetén nagyon fontos, hogy tudom, milyen erőtartalékokkal rendelkezem, milyen jó tulajdonságaim vannak, amik segítségével könnyebben túljuthatok ezen az életszakaszon.
Én magam túl voltam az ötvenedik születésnapomon, mikor lefutottam az első félmaratonomat. Magamnak. Én ezt a célt tűztem ki magam elé szülinapi ajándékként.
És minden napomat hálával kezdem. Hálás vagyok, hogy élek, és hogy két gyönyörű lányom van. Örülök az életemnek, az egészséges testemnek, a reggeli kávémnak és örülök a rám váró napnak, mert azt csinálom amit szeretek. Egészen más így kezdeni egy napot.
Minden nap megdicsérem saját magam. Ehhez kapcsolódik egy nagy eredményem: jóga és tai chi oktató vagyok. Úgy gondoltam, csak akkor lehetek jó és hiteles jógaoktató, ha az ászanák királyát, a fejenállást is tudom. De nem sikerült. Egy évig próbálkoztam vele. Egy évig minden nap csináltam ezt az ászanát, míg végül sikerült. Megtanultam.
Most minden napomat ezzel kezdem és utána megdicsérem magam, hogy milyen ügyes vagyok. És arra gondolok, ha ezt meg tudtam tanulni, akkor más problémával is megküzdök, akkor nehéz helyzetekben is helyt tudok állni.
Szeretek coach lenni. A nőknek abban segítek, hogy eljussanak a reális önértékelésig és az önszeretetig. Segítek, hogy a világot és önmagukat más szemszögből is lássák, hogy ki tudjanak lépni az áldozatszerepből és ne az elvárások alapján éljenek. Elkezdjenek hinni abban, hogy képesek saját erejükből pozitív változásokat elérni az életükben, de ezért tenni kell.“