Mi is a kötődés?
Ez most a közbeszédben divatos, sokféleképp használt fogalom, de a pszichológusok egy nagyon jelentős fejlődési jelenséget neveznek kötődésnek: azt a kisgyerekkorban kialakuló nagyon szoros kapcsolatot, ami a gyerek és a gondozó/szülő között jön létre, s amely érzelmi biztonságot ad a kicsinek. A korai kötődés befolyásolhatja a gyermek későbbi érzelmi és társas fejlődését. A kötődési kapcsolatból szűri le a gyerek, hogy hogyan viszonyulnak hozzá a számára fontos személyek, és hogy ő hogyan viszonyuljon a világhoz, ha bajban van, segítségére siet-e valaki. A bánásmód ezzel formálja a gyermek önképét és viselkedését is. Ahhoz, hogy valaki jól működjön érzelmileg a társas kapcsolatokban, ahhoz kell ez a korai kapcsolat.
És milyen az, aki nem kötődik?
Megkülönböztetünk négyféle kötődési mintázatot, amiből egyet biztonságosnak nevezünk, de emellett léteznek bizonytalan kötődési minták is, amelyek szintén kötődési formák. Bizonytalan kötődés esetén is kialakul a szoros érzelmi kapcsolat a szülő és a kisgyermek között, de mivel más, kevésbé érzékeny gondozást tapasztalt meg a csecsemő, ezért más módon formálódik a kapcsolat. Aki bizonytalan-elkerülő módon kötődik, az is kötődik. A problémának tekintett kötődési zavar és a kötődéshiány azonban nagyon ritka. Ezeknek van egy spektruma az enyhétől a nagyon súlyosig, de az utóbbihoz extrém rossz környezeti feltételek kellenek.
Milyen felnőtt lesz a súlyos kötődési zavarral induló gyerekből?
Ezeket a kötődési zavarokat a 90-es években írták le, mert ezek csak extrém nevelési viszonyok közt alakultak ki. Mikor a Ceaucescu-rezsim összeomlása után a gyermekotthonokban élő romániai gyerekek örökbefogadó családokhoz kerültek, a tudományos élet akkor szembesült vele, hogy léteznek ilyen súlyosan deprivált gyerekek.
Az egyik szélsőség a gátolatlan kötődéshiány, amit egy mindenkivel szembeni felszínes barátságosság jellemez. A másik típus, a gátolt kötődéshiány esetén a gyermek teljesen magába zárkózik. Az ilyen súlyos tünetekkel élő gyerekek egy része nem is tudott a kinti világhoz alkalmazkodni és visszakerült intézetbe, nem tudjuk, belőlük milyen felnőttek lettek. Mindehhez persze az is hozzátartozik, hogy nagyon sok már sérülten, betegen született gyerek került intézetbe, miután a szülők lemondtak róluk. A hiányos dokumentáció miatt lehetetlen pontosan tudni, hogy a súlyos problémákkal élő gyerekek milyen arányban voltak fejlődési rendellenességgel születettek.
Az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon jól ráijesztenek a szülőkre, hogy ha egy gyerek 3-4 éves koráig nem tanul meg kötődni, akkor kész, vége, már nem fog. Ez tényleg igaz?
Ez azért egy nagyon erős állítás. Azt mindenképp kimondhatjuk, hogy azoknak a gyerekeknek, akik 3-4 éves koruk után kerülnek stabil családi kapcsolatba, mert sok nevelőszülő-váltás volt az életükben, vagy intézetben éltek, vagy még a vér szerinti családjukban “adogatták” őket ide-oda, nagyobb valószínűséggel lesz később valamilyen fajta kötődési problémája.
Mások azonban biztonságosan fognak tudni kötődni, de nem tudnám megmondani, mi alapján dől el. A súlyosan depriváló vagy bántalmazó körülmények közül érkezők között is volt gyerek, aki jól be tudott illeszkedni, és biztonságos kötődést kialakító gyermekek is voltak köztük. De valamilyen kötődés a többieknél is ki fog alakulni, csak más jellegű.
Mi valószínűsíti, hogy egy örökbefogadott gyereknek kötődési zavara van?
Azokban az esetekben nagyobb az esélye a kötődési zavar kialakulásának, ha például több helyen, különböző gondozókkal élt már addig a gyerek, vagy ha csecsemőotthonban élt és nem volt stabil saját gondozója. Ha a vér szerinti szülő a pszichés problémája, betegsége miatt nem tudott vele foglalkozni, ha bántalmazták vagy elhanyagolták. De persze az előzőek egyike sem vezet minden esetben kötődési zavarhoz.
Hogy állapítsa meg az örökbefogadó szülő, hogy kötődik-e a gyerek? Mik a vészjelek?
Azt tudja megállítani a megismerkedés, barátkozás során, hogy a nevelőszülőhöz, vagy a csecsemőotthoni gondozójához kötődik-e, és ha igen, annak nagyon kell örülni. Egy biztonságosan kötődő gyerek új ember jelenlétében visszahúzódik, a nevelőszülőnél vagy gondozónál keres biztonságot, majd, ha megnyugszik, elkezdi újra felfedezni a világot. Az új emberekkel kezdetben bizalmatlan, a nevelőszülő közelében marad, de közben érdeklődik, nyitott a külvilág felé. Jó a kommunikáció köztük, meleg és kölcsönös az érzelmi kapcsolat, szemkontaktust tart, megoszt vagy megmutat dolgokat a nevelőszülőnek: ha kap egy új játékot, odaviszi, ha lát valami érdekeset, megmutatja neki. Tehát megosztja az élményeit. Nem igényli egyfolytában a fizikai kontaktust, de egy-egy ölelésre odaszalad.
Ha a gyerek erősen kötődik a nevelőszülőhöz, akkor az örökbefogadóhoz is fog?
Ez nem garancia, de jó alapokat kap hozzá. Persze attól is függ, az örökbefogadó hogy viselkedik vele. De a vér szerinti gyerekek se mind optimálisan kötődnek, az örökbefogadó szülők se mind tudnak biztonságosan ott lenni a gyereknek. De ha korábban kötődött a gyerek, akkor a gyász fájdalma után készen fog állni, hogy egy új kötődést alakítson ki. Hasonlóan, ahogy egy szakítás után valaki egy ideig nem áll készen, hogy új kapcsolatba lépjen, de ha túl van rajta, akkor tud újra bízni, és esélyt ad egy újnak.
Ha már hazavitte a szülő a gyereket, hogy lehet a kötődést elősegíteni?
Vannak olyan javaslatok, hogy bánjunk úgy a gyerekkel, mintha fiatalabb lenne a koránál. Kapjon több testi kontaktust. Ha tud is egyedül enni, lehet etetni, ölbe venni, az etetés nagyon segíti a kötődést. Sok olyan játékot játszani, ami a kölcsönösséget erősíti: kukucska, bújócska, buborékfújás, amik az “egyszer te, egyszer én” viszonyt elősegítik. Játsszunk olyan játékokat, amik a testi kontaktust elősegítik. Ha a gyerek elutasítja az érintést, azt tartsuk tiszteletben. De a közös úszás, babaúszás is jó lehet, ilyenkor csimpaszkodik a gyerek, akár olyan gyerek is, aki máskor elutasítja az érintést.
A rutin és a kiszámíthatóság nagyon fontos, a kis rituálék, mi mi után következik. Legyen egy átlátható struktúrája a napnak. Az első időben érdemes lehet korlátozni a rokoni látogatásokat, legyenek csak az elsődleges gondozók a gyerekkel, hiába lenne jó barátokat hívni és eljárni programokra, a szülők várják meg, amíg előbb velük kialakul valamilyen kapcsolat, és utána kezdjék beengedni a rokonokat fokozatosan a családba.
Ha nagyobb a gyerek, akkor lehet hangsúlyozni minden tevékenység közben, hogy a szülő ott van, jelen van. Akár pici dolgokban is, mikor a délutáni alvás után bemegy a szülő a gyerekhez, mondja ki, hogy jaj de jó, itt vártam, hogy felébredj. Nagyobb gyerekeknél lehet kis üzeneteket, meglepetéseket rejteni az uzsonnatáskájába, ami segít megérteni, hogy ha távol van a szülő, akkor is gondol rá. Sokszor hangsúlyozom a valódi odafigyelés, a minőségi együtt töltött idő fontosságát. Legyenek olyan időszakok, amikor valóban csak a gyerekünkre figyelünk: ilyenkor tegyük el a különböző “kütyüket”, ne facebookozzunk legózás közben, ne a barátnőnkkel mobilozzunk, miközben sétálunk haza az oviból, ne nézzük félszemmel a tévét társasozás alatt.
Azt is meg kell érteni, hogy a gyerek már valamilyen kötődési mintázattal érkezik hozzánk. A gyerek a meglevő kötődési mintáit, helyzetmegoldásait viszi át az új kapcsolatra, úgy viselkedik az új szülőkkel, mintha a régi gondozói lennének. Még ha én rendelkezésre állok, ott vagyok, lehet, akkor is úgy reagál, mint ha elhanyagoló, vagy épp bántalmazó lennék. Az örökbefogadó ezt ne magára vonatkoztassa, értse meg, hogy ez a gyerekről szól, a gyerek korai élményeitől lett ilyen. Ha át akarom ölelni és ő elhúzódik, akkor nem engem nem szeret, hanem ezeket a korai mintázatait használja, mert nincs még olyan modellje, hogy egy gondozó jó is lehet és érzékeny és kedves.
Egy biztonságosan kötődő gyerek mindig visszaölel?
Nem, de nem is retten meg, nem rezzen össze és húzódik el, ha a gondozója meg akarja ölelni. Itt ismétlődő mintázatokról beszélünk. Ilyenkor nagyon segít, ha a szülő szóban elmondja, hogy a gyerek mit érezhetett, segít megérteni az érzéseit. Látom, most nem örülsz, hogy megölellek, de itt vagyok, akkor fogjuk csak meg egymás kezét. Nem jó, ha a szülő ilyenkor azt mondja, hogy “akkor legyél undok” és kimegy. Nem szabad magára vennie az elutasítást.
Ez a magatartás a szülőktől is elég sokat követel. Pedig az örökbefogadó szülők is hiányokkal érkeznek, sokat szenvedtek, vágynak egy aranyos kisgyerekre, az elutasító viselkedést esetleg belső bizonytalansággal fogadják, hogy “nem vagyok elég jó anya”.
Szinte mindegy, milyen háttérrel, előtörténettel érkezik a gyerek, ha a szülő maga pszichés problémákkal küzd, vagy feldolgozatlan veszteségeket hordoz. Különösen nehéz a helyzet, ha egy kötődési bizonytalansággal érkező gyerek olyan szülővel találkozik, akinek megvannak a saját sebei. Azoknál a gyerekeknél, akiknek van valamilyen korábbi kapcsolati nehézsége, problémája, az átlagos szülői magatartás nem működik. Nekik úgynevezett “terápiás szülő bánásmódra” van szükségük. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülő képzett pszichológussá kell váljon. De a tudatos, odafigyelő, érzékeny és türelmes szülői hozzáállás és viselkedés révén a szülő lesz a terapeuta abban az értelemben, hogy új viszonyulási, kapcsolódási módot mutat és tanít a gyereknek. Meg kell érteni, hogy ha a gyerek ellök, nem engem lök el, hanem aktiválódik benne egy régebbi emlék.
Sok sikerélményre akkor ne számítsunk…
Az elején ne, de később annál inkább. Egy pár éves gyereknél fél-egy év, amíg elkezd kiépülni az új minta. Addig lehetnek nehezebb pillanatok, kihívások.
Fontos, hogy reális elvárásokkal induljon el az örökbefogadó. Egy nagyobb gyerek örökbefogadása nem olyan, hogy hazaviszek egy édes, cuki aranyos gyereket, aki az első pillanattól imádni fog és én is őt, és az egész egy tündérmese lesz. Fontos tudni, hogy ez nem egy ilyen történet.
A ma elég divatos kötődő nevelési irányzat tényleg segíti a kötődés kialakulását?
Én ennek utánaolvastam, semmilyen kutatást nem találtam rá, hogy az így nevelkedő gyermekek pszichoszociális fejlődése kedvezőbb. Erre nincs vizsgálat, ez egy hitvallás. Én azt gondolom, hogy valaki szülőként hiteles, érzékeny, biztonságot nyújt-e, az nem egy adott, cselekvésmódban nyilvánul meg, hanem egy attitűdben, érzelmi viszonyulásban, ami persze lefordítódik konkrét viselkedésekre is. Tehát lehet folyton hordozni egy gyereket a kötődő nevelés szellemében úgy, hogy közben a szülő elutasító és merev, nem érzékeny a gyerek valódi igényeire, de hordozza becsülettel. És lehet babakocsiban tolni, de érzékenynek lenni rá, odafigyelni rá, szépen beszélni vele. A gyerek valódi igényeire kell figyelni, neki mi ad biztonságot. Találkoztam olyan gyerekkel, aki a kendőbe beszorítva nem érezte jól magát, szaladgálni akart, de az anya magára kötözte, mert ez milyen fontos. Ez pont olyan empátiahiány, mint nem felvenni egy síró gyereket. A merev előírásoknál fontosabb a mögöttes érzelmi válaszkészség, hogy én figyelek a gyerek jelzéseire, ráhangolódom.
A gyerek igényeire válaszolni ugye nem jelenti, hogy mindent megveszünk és megteszünk neki?
Nem jelenti. Ha a játékbolt előtt sír a gyerek, akkor nem szó nélkül elhúzom, ez érzéketlenség lenne. De ha azt mondom, hogy igen, szép ez a vonat, nekem is tetszik, de most nem tudjuk megvenni, ezzel is reagáltam a gyerek igényeire, ez nem ugyanaz, mint ha szó nélkül elrángattam volna onnan.
A szent tehén, a hároméves gyes tényleg olyan jó a gyereknek? Sok országban más a modell: Amerikában hat hét után visszamennek, Angliában minden évben más bébiszitter vigyáz a középosztály gyerekeire. Magyarországon viszont az a jó anya, aki három évig otthon marad a gyerekkel. Akkor mi szuperkötődő nemzet vagyunk?
Nem! A magyar gyerekek pszichés, mentális egészsége sajnos semmivel sem jobb, mint más európai országokban. Nem igazán akad olyan mutató, ami mentén kedvezőbb lenne a helyzet nálunk, sem a boldogság, sem az egészség, sem a droghasználat, sem az oktatási helyzet terén. Nem az együtt töltött idő mennyiségén múlik, milyen lesz a kapcsolat, hanem a minőségén. Ez egy komplex téma, mert sok nő azért marad otthon, mert nincs munkája, vagy úgy érzi, ez a társadalmi, vagy családi elvárás, és esetleg szenvedésnek éli meg, egyedül van, depressziós, agyára megy a gyerek, nem kap segítséget. Önmagában attól, hogy három évet otthon van, nem lesz boldogabb a gyerek. Nyilván a hat hét meg extrém kevés, nem véletlen, hogy az egész kötődő nevelés egy Amerikából jött irányzat, ami részben reakció is lehet arra, hogy sokan ilyen hamar visszamennek dolgozni és az is rengeteg problémát vet fel.
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.
További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:
- 10 világtrend az örökbefogadásban
- “Euforikus élmény volt, hogy ez az én tejem” – szoptatás örökbefogadó anyaként
- “Az volt a legnehezebb, amikor visszatettem az autóba az üres bébihordozót, és elindultam haza”
- “Látni akartam az arcát annak, aki elviszi a nevelt gyerekeimet”