Sokáig bolyongunk, mire megtaláljuk az otthont. Ha nem is igazit, de egy átmenetit. Még többet bolyonganak azok a családok, amelyek ide beköltöznek, egy évre, esetleg fél évvel meghosszabbítva. Másfél év haladék a sorstól arra, hogy megoldást találjanak. Lakáshelyzetükre, lelki gondjaikra, életükre. Jönnek a biztosból, a félbiztosból vagy a bizonytalanból, mennek a biztosba, a félbiztosba vagy a bizonytalanba, újra, újabb haladékokkal. De amíg eldől, ki az, akinek sikerül megkapaszkodnia, és ki az, aki tovább sodródik, kicsit megpihenhetnek itt, Százhalombattán, átmenetileg, a Családok Átmeneti Otthonában. Végiggondolhatják a dolgaikat, a lehetőségeiket, az eszközeiket. Itt minden segítséget megkapnak ehhez – nemcsak a vezetőktől, munkatársaktól, de ha szerencséjük van, a sorstársaiktól is. Nem tudni, mi fog valakit továbblendíteni. Az, hogy végre megint meleg van, van étel, ruha, nyugalom. Az, hogy naponta odaülhet a számítógéphez, és talán talál rajta egy állást. Hogy segít megszerelni a fürdőszobában a csapot, és újra hinni kezd a régi szakmájában. Hogy ajándékot készít anyák napjára, és valaki felfigyel a kézügyességére. Hogy a gyereke szépen szaval egy rendezvényen, és hohó, talán mégiscsak meg kéne próbálni a művészeti gimnáziumot. Valaki a kezébe nyom egy telefonszámot egy olcsó albérlettel. Hogy a Gabi elkíséri egy állásinterjúra. Hogy a Szuli segít a gyerek körül. Hogy a Tünde azt mondja, ő egy erős ember. Hogy itt hisznek benne. Hogy itt ő is tehet másokért, ő is ér valamit. A saját szemében is – egyre inkább.

Tizenkét család lakik most az Otthonban. Így nagybetűvel. Mert hiába kisbetűs otthon ez: félmegoldás, apró segítség, amikor váratlanul nagy a baj, amikor menni kell az albérletből, amikor végtelennek látszik a rezsihátralék, amikor “kiemelnék” a gyereket, akkor a mindent jelenti.

A gyerekek is bevállalósak

Tizenkét család, huszonnégy gyerek az ország minden részéről. A véletlen terel itt össze időről időre családokat, mindössze hónapokra, egy-egy évre, a közös sors, a közös kiszolgáltatottság sokszor mégis képes közösséget formálni. Ide mindenki úgy jön: ettől kezdve csak magamra számíthatok. Itt sokszor kiderül, hogy nem így van. Mert van itt még, aki törődik az emberrel. Meg lehet osztani a mosást, a konyhai időt, a tűzhelyet, és olykor, főzés-mosás közben, a lelki terheket is. A falon beosztás: mikor ki a soros takarító, mikor melyik gyerek viszi ki a szemetet. Semmi nem kötelező, maguk találják ki a rendet. Még a gyerekek is: ők jelentkeztek, hogy szeretnének vállalni dolgokat. Persze ők még kuponért cserébe, amit aztán beválthatnak a havonta rendezett kuponbörzén. De hát így van ez: mindenki azt adja, amire képes, és fontos, hogy legyen viszonosság.

„Munkahely, albérlet elvesztése, rezsihátralék…” – sorolja Tóth Gabriella, a CSAO II. intézményvezetője az okokat, amik miatt a leggyakrabban kerülnek ide családok. Olykor apa, vagy nagyszülő a gyerekekkel, ritkábban teljes család. A legtöbbször azonban anyák érkeznek a gyerekeikkel – van, hogy az otthoni erőszak elől menekülnek. „Ha rokonok, ismerősök sem tudják befogadni őket, akkor jövünk mi” – mondja Gabriella.
Többnyire a Gyermekjóléti Szolgálatok küldik a családokat azzal, hogy szeretnének együtt maradni. Pedig így sem könnyű a gyerekeknek: új óvodába, új iskolába kell beilleszkedni, ahol ráadásul előfordul, hogy „csöveseknek”, „szállósoknak” csúfolják őket.

„Minden család krízisállapotban jön, de változóan élik meg ezt. Aki először kerül ilyen helyzetbe, annak rémisztő, aki már sokadszorra van ilyen helyen, annak szinte rutinszerű. De ettől még mindig kudarc az, hogy újabb otthonba kellett jönni ahelyett, hogy saját lakásba, házba mehettek volna.”

Nagy álmok egy kis helyen

Benézünk egy apró szobába, ahol három kisfiút számolunk össze. Zsanett és Krisztián él itt, három gyermeket nevelnek. A legkisebb, Kristóf csak háromhetes volt, amikor kitették őket az albérletből. „Egyik pillanatról a másikra jött a telefon, hogy megveszik a lakást, van egy hetünk összepakolni” – mondja Krisztián. Próbáltak albérletet találni, de a tulajdonosok rögtön leteszik a telefont, ha meghallják, hogy három gyerek van. „Pedig nagyon jó gyerekek, nem rongálnak, vigyáznak mindenre” – bizonygatja az édesanya. De látjuk ezt a saját szemünkkel is: a hatéves Roland, és a kilencéves Erik az emeletes ágyon ücsörögnek, és csillogó szemmel figyelik a beszélgetést. Rendőr! – vágja rá Erik, amikor megkérdezzük az unalomig ismert felnőttkérdést, hogy mi szeretne lenni. – Meg csillagász, az is szeretnék lenni. Meg felfedező. – És mit fedeznél fel? – Az egész világot!

Egyelőre csak a százhalombattai átmeneti otthont tudja felfedezni, meg annak elég szűkös környezetét, de ki tudja? Itt hisznek a tehetség erejében. Mesélik is a munkatársak, hogy lakott itt egy fiú, aki színiiskolába is bejutott innen, és – mint mondogatják – talán egyszer majd jegyet küld nekik köszönetképpen egy Broadway-előadásra.

„Nem rossz itt, de azért már szeretnék egy saját szobát – tér vissza a realitásokhoz Erik. – Igen, ez a kis szoba nagyon nagy segítség, és jó helyen vagyunk, de azért kicsi a gyerekeknek, és szeretnénk majd egy igazi nekik való környezetet teremteni” – teszi hozzá Zsanett. Ők, párjával ketten főként egymásban bíznak. „Ha azt látjuk, hogy az egyik gyengébb, a másik megerősíti, aztán fordítva. Minden téren számíthatunk egymásra. Még nem hagytuk cserben egymást sosem” – mondja Krisztián.

Nekik jó esélyük van, hogy továbblépjenek, kikerüljenek a válsághelyzetből. Hiszen még fiatalok, Krisztián dolgozni jár, a gyerekek ügyesek, okosak, tehetségesek. Azért támogatókra nagy szükségük van. „Nagy odafigyelés, empátia kell ehhez a munkához – mondja Gabriella. – Vannak családok, akik egyetlen szatyorral jönnek. Se ruha, se pénz, se élelmiszer. Először ezekkel segítünk. Aztán ha kiléptek a krízisből, jöhet a hosszú távú gondolkodás: mire, kikre támaszkodhatnak, mit tanulhatnának, mit dolgozhatnának. Milyen lakást lenne esélyük szerezni. Van, aki életében először éli meg ezt a figyelmet, és abban bízunk, hogy ha elmegy innen, talán ugyanezt a törődést fogja továbbadni másoknak. Ahogyan itt is látjuk, hogy az első pár hónap ijedtsége után összefognak a családok. Visznek egymásnak tejet, cukrot, ha elfogy, az idősebb anyák gyereknevelési tanácsokat adnak a fiatalabbaknak. De már az is sokat számít, hogy itt meghallgatják egymás baját. Előfordul az is, hogy aki kiköltözik, az kintről segít a még itt lévőknek. Például elhívja kávézni a többi asszonyt az új bérlakásába. Vagy ha sikerült munkát szereznie, szól másoknak is, ha van felvétel.”

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Fotó: Kováts Dani

Összeadódó örömök

Baki Tünde, a CSAO I. intézményvezetője a viruló muskátlikat mutatja az ablakban – egy már kiköltözött család keze nyomát. „Ezekről a virágokról már lemondtunk, olyan rossz állapotba kerültek. A házaspár azonban vállalta, hogy életet lehel beléjük, egész nyáron nagy figyelemmel gondozták. És most újra szinte védjegyei a háznak.”

Van, aki magától talál neki való feladatot, van, akinél nem árt egy kis rásegítés. A rendezvényeket például egykor a családgondozók és szakgondozók szervezték, ők is léptek fel kis műsorokkal. Ám lassan bevonták az előkészítésbe a lakókat, és mára megfordult a dolog: a szülők állnak a színpadon, és a gyerekek, itt dolgozók tapsolnak nekik. Idén először az is előfordult, hogy az apák összefogtak a kicsikkel, és közösen készítettek kézműves ajándékot az édesanyáknak. Mindez persze többet jelent puszta elfoglaltságoknál: a hasznos feladatokkal lassan önbizalmat építenek az itt lakókban.

Baki Tünde intézményvezető (Fotó: Kováts Dani)

„Amíg nálunk élnek, meg kell tanulniuk tudatosan élni, munkát keresni, lakást keresni, számlákat fizetni – mondja Tünde, aki sikertörténetekről is tud mesélni. Nemrég egy édesanyának sikerült szociális bérlakásba kiköltözni, kisfiával a mai napig ott él. – Az elején mindig közösen tűzünk ki célokat, amiket le is írunk. Emlékszem, mikor nemrég átnéztük egy családdal ezt a jegyzetet, azt láttuk, hogy minden céljuk teljesült: a gyermeküket sikerült gimnáziumba íratni, az anya tanfolyamot végzett, állást szerzett. A ritkább eset az, hogy minden sikerül, de szerencsére ilyen is akad. És hát ezért szeretjük ezt a munkát: látni, hogy valaki meg tudja valósítani, amit eltervezett. Ez persze sosem csak az én érdemem, hiszen ez csapatmunka, itt még a takarítónő is családgondoz valamilyen módon… Nem vagyok magamra hagyva, ha elakadok adott feladattal, közösen tudunk gondolkodni rajta.”

Gabriella egyszerű dolgokat említ, amikor arról kérdezzük, miért szeret itt dolgozni annak ellenére, hogy sok nehézséget lát. „ Jó látni, amikor a gyerekek jól érzik magukat egy-egy foglalkozáson, és kicsit elfelejtik, hogy milyen helyzetben vannak. Jó érzés, hogy örülnek, mikor megjövök, elém rohannak a folyosón.”
Persze jól segíteni úgy lehet, ha a szakember megtart némi távolságot. Néha mégis kivételt tesznek… „Egyik lakónkat még az állásinterjúra is elkísértem, egyedül nem mert elmenni. Messzebb tőlük megálltam, és csak figyeltem. Lehetetlen helyzetnek tűnt, de mégis sikerült neki. És néha arra gondolok, talán az is számított ebben, hogy vele voltam. Még ha távolabb is…”