Sok időt töltök a budapesti forgalomban, ami pont elég lomha ahhoz, hogy az embernek legyen ideje jobbra-balra bámészkodni. Megfigyelhetem például,
- hogy a sofőrök zöme vezetés közben hogyan mobilozik,
- hogyan ülnek szótlanul egymás mellett a párok,
- hogyan szórakoztatják magukat a gyerekülésbe szíjazott törpék;
- a bizonytalan sofőrök hogyan facsarnak vizet a kormányból,
- az idős vezetők hogyan tapadnak a szélvédőre
- de annak is szemtanúja lehetek, hogy az autósok nagy része hogyan túrja az orrát.
Döbbenetesen sokan csinálják ezt, pedig mindössze négy, általában nem sötétített üveg választja el őket a külvilágtól, a karnyújtásnyira található kíváncsi szempároktól. Néha úgy tűnik, a bányászkodás egy, az autóvezetéshez köthető reflex, ami a volán látványától automatikusan bekapcsol, a bennrekedt tartalmak kibányászása pedig nem tűr halasztást.
Ahogy megfigyelhettem, ahány sofőr, annyi technika: van, aki csak a mutatóujját használja, épp csak a körme hegyével kotorászik, de akad olyan is, aki nem rest, és mélyre hatol, sőt egyszerre mindkét lyukban dolgozik. Van, aki kizárólag a kisujjával birizgálja orra belsejét, hogy aztán jól célzott kis mozdulatokkal kikergesse a barna gombócot. Apropó gombóc, néhányan egyből lepattintják, vagy kipattintják az ablakon, mások hosszú másodpercekig görgetik mutató-és hüvelykujjuk között.
Megfigyeléseim után már csak egy kérdés feszít felülről: MIÉRT?