„Volt, hogy együtt sírtam a szülőkkel” – egy hely, ahol más ritmusra vált az élet

Tóth Judit | 2017. November 16.
Mikor egy gyermek túlél egy súlyos balesetet, az első csatát már megnyerte, hiszen életben maradt. A küzdelemnek azonban ezzel egyáltalán nincs vége. Fizikailag és lelkileg is újra kell építenie magát, és legrosszabb esetben el kell fogadnia azt is, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Ezzel a kegyetlenül nehéz próbatétellel támogató család és szakképzett segítők nélkül lehetetlen lenne megbirkózni. A fővárosi Bethesda Gyermekkórházban, az orvosok mellett, Sorompó Anett, szociális munkás és Korzenszky Klára, pszichológus kíséri ezen a nehéz úton a súlyos koponya-, gerinc- és égési sérült gyerekeket. Meseterápiával segítik a gyógyulást, intézik a hivatalos ügyeket, támogatják a szülőket, kapcsolatot tartanak az iskolával, de ha kell, és ezzel mosolyt csalhatnak a kis beteg arcára, titkos ügynökként még a kötözős ápolót is elrabolják.

Gyermek intenzív, reggel fél 10. Egy órája még azon dühöngtem, hogy kimaradt egy buszom, és emiatt nem érek ide időben. Most, ahogy a központi kórterem ajtajában állok, elszégyellem magam ezért. Itt, az ajtón túl az élet más ritmusra vált, nincs rohanás, nincsenek mondvacsinált problémák. Csendes várakozás van, és reménykedés, hogy ők jobban lesznek. Mert jobban kell lenniük, hisz az élet odakint vár rájuk.      

A legnagyobb kórterem egyáltalán nem olyan rideg, mint ahogy azt elképzeltem. A hatalmas ablakon árad be a melengető, késő őszi napfény. A terem középen egy ovális pult. Az ügyeletes orvos és egy nővér, megnyugtató közelségében a betegekhez, épp a leletekbe mélyednek, de ha kell, azonnal ugranak. Egy másik, kisebb szobában egy súlyos állapotú kisfiú fekszik, nemrég került be. Az ágyánál ott áll Klári, aki pszichológusként már itt, az intenzív osztályon elkezdi a rehabilitációt.

Az ügyeletes orvos a leleteket nézi át

A bizalom az alapfeltétel, minden más csak utána következik

„Ami újszerű itt, a Bethesda kórházban, hogy nem a beteg jön a segítőhöz, és a rehabilitáció nem egy jó állapotú gyereknél kezdődik el, hanem már a bekerülés napján, akkor is, ha a beteg még nincs magánál – meséli Sorompó Anett, a kórház szociális munkása. – Nem várjuk meg, hogy mi lesz a végkimenetele a betegségének. Mi minden gyereket, ameddig él, élőként kezelünk, és úgy is tervezünk vele, hogy visszakerüljön a társadalomba.”

Amikor a nővér vagy az orvos ellátja a gyereket az intenzív osztályon, Klári vagy Anett mellette van, és próbálja csökkenteni a szorongásait. Miközben a gyerekek átkerülnek egyik osztályról a másikra, az emberek cserélődnek körülöttük, viszont a két személyes segítőjük állandó marad. „A rehabilitációnak a bizalom az alapfeltétele. Ha mi ügyesek vagyunk, ők bíznak a felnőttben, és mindent megtesznek, hogy együttműködjenek velünk” – mondja Anett.

Klára és Anett

Az intenzív osztályon, még lehet, hogy módosult tudatállapotban van a beteg, de Klári már akkor meséket mond neki és szuggesztív üzeneteket küld felé, amelyek a gyógyulását segíthetik. A szülőknek is ad meséket, amelyeket felolvashatnak a gyermeküknek. Ezekkel a mesékkel a kis betegek végigjárhatják a szereplők útját és azonosulhatnak velük. A főszereplők sokszor szuperhősök, hisz hozzájuk hasonlóan a beteg gyerekeknek is valóban szupererőt igénylő feladatokat kell megoldani. „Ami nagyon fontos, hogy a szülőknek és nekünk is az állandóságot kell képviselnünk – mondja Klári. – Ha azt mondjuk, jövünk, akkor jövünk is. Annyi kétség van ilyenkor a gyerekben, nem tudja, mi fog vele történni, fontos, hogy legalább néhány pont legyen, ami biztos és állandó. Nekünk, felnőtteknek ez a dolgunk, hogy megteremtsük a biztonságot körülötte.”

A családot is össze kell tartani, nemcsak a beteg gyereket

A Bethesda kórház hagyományosan családcentrikus intézmény. Erről már dr. Paraicz Évával, a Gyermekrehabilitációs és Krónikus osztály főorvosával beszélgetek, akinek úttörő szerepe van abban, hogy a segítők ilyen fontos pozíciót töltenek be a rehabilitációban. A segítők figyelme nemcsak a beteg, de a család felé is irányul, mert támogató család nélkül nem várható gyógyulás. „A gyerek számára az a legfontosabb motiváció, ha érzi a szülő közelségét és szeretetét.”

Anett és Klára egy beteg ágyánál

Anett már az első napon elkezdi a hivatalos ügyeket intézni. A családoknak gyakorlatilag az összes, az adott állapothoz köthető ellátást beszerzi, mint az emelt szintű családi pótlék, „közgyógy” igazolvány, útiköltség támogatás, ingyenes étkezés az iskolában, autóvásárlási vagy lakásfelújítási kedvezmény. Ezekkel, ebben az élethelyzetben egy szülő aligha tudna foglalkozni, a szociális munkás azonban azonnal segítséget tud adni, és ez nagyon fontos, hisz azzal, hogy az egyik szülő folyamatosan a gyermek mellett van, egy kereset kiesik a családból.

Számos egyedi eset is van, amire azonnal reagálnia kell, így ha épp arra van szükség, Anett rendkívüli segélyt kér az önkormányzattól, hogy a szülő vidékről ide tudjon utazni, ebédet kér a kórház konyhájáról, mert a szülőnek már nincs rá pénze, vagy rábírja az anyukát, hogy ne halogassa tovább a strúmaműtétjét, mert az újra járni tanuló lányának egészségesen van szüksége rá.

Anett azt is nagyon fontosnak tartja, hogy a szülő ne veszítse el a munkáját, és megmaradjon a tb-je is.

Oda kell nagyon figyelni arra, hogy a szülő élete azért menjen tovább. A rendkívüli nagy lelki tehertétel fizikailag is megviseli őket, volt olyan szülő, akinek például infarktusa volt a rehabilitáció alatt.

Színes festmények a folyosó falán

Anett vagy Klári akkor is bent vannak, amikor az orvosok tájékoztatják a szülőket. „Megbeszéljük, hogy milyen kérdéseket tegyenek fel, ha a szülő elfelejt valamit, mi hozzuk be a beszélgetésbe. Az orvost is felkészítjük, aki így már úgy ül le beszélgetni, hogy tudja, milyen állapotban van a szülő, és elfogadja ezt.” A szülők, gyermekük miatt, ilyenkor egy természetes gyászfolyamaton mennek keresztül, érthető, hogy néha dühösek, kétségbeesettek. „Megpróbálom elfogadtatni velük, hogy nem biztos, hogy a gyermekük újra 100 százalékosan egészséges lesz. De fontos az, hogy akkor is úgy éljék meg, hogy a rehabilitációnak volt értelme, és ők szülőként lehetnek sikeresek akkor is, ha gyermekük nem épül fel teljesen.”

A cél, hogy sztár legyen a gyerek

Míg a gyerek a rehabilitációs osztályon gyógyul, Anett az iskolával, az osztályfőnökkel, az igazgatóval is tartja a kapcsolatot, sőt, amikor a gyerek olyan állapotban van, bejöhetnek hozzá az osztálytársai is. Volt olyan is, hogy kórházi autóval vitték el a gyereket egy iskolai ünnepségre, mert a családnak erre nem volt módja.

Az első iskolai látogatás alkalmával gyakran a segítők is a beteggel tartanak, mert vannak olyan esetek, amikor szükség van az ő jelenlétünkre is.

Egy súlyos égési sérültnél például, akinek a külseje megváltozott, vagy egy kerekesszékesnél, aki egy olyan eszközzel megy, ami a társai számára ismeretlen, nagyon fontos, hogy először mi is vele menjünk.

17309846_1265332396855664_458819453211367806_n

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

17353302_1442965225734651_8062217119953314804_n

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

17361897_1645340665481752_3743820550260761461_n

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

20170823_095654

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

DSC_2929

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

IMG_3022

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

IMG-1247

Anett és Klára

IMG-1375

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

IMG-1401

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

IMG-2734

Képek a nyári traumafeldolgozó táborról (Fotók: Sorompó Anett)

Ilyenkor Anett és Klári játékos foglalkozásokat is tartanak, a gyerekek nyelvén mondják el, mi történik agyvérzés vagy gerincsérülés esetén, vagy visznek kerekesszéket is, amit kipróbálhatnak az osztálytársak. „Alapvetően az a cél, hogy a gyerek sztárnak érezze magát a kerekesszékkel, hisz ebben ő lesz a legügyesebb. A kerekesszékből kiszállás, a földről beszállás, még a nagy kamaszoknak is nehéz. Azzal, hogy megtapasztalják ezt, tisztelet alakul ki bennük sérült társuk felé. Az a tapasztalat, hogy ezután az osztálytársak nagyon segítőkészek lesznek, és nagyon ügyesen segítenek.”

Színes falak, virágos függönyök, képek a falon, játszószoba

A Bethesda kórház gyermekrehabilitációs osztálya a Városliget melletti Ilka utcában van. Ide kerülnek át a súlyos sérülést túlélt gyerekek, és itt töltenek el akár 100-200 napot is, míg elég jól lesznek ahhoz, hogy hazamehessenek. Itt zajlanak a különböző terápiás foglalkozások, a gyógytornától a zeneterápiáig, és ide jönnek a kórházpedagógusok is. Egyre több gyermek oktatási rehabilitációját segíti már a KórházSuli csapata is, van olyan fiú, aki angol nyelvvizsgára készül, más a gimnáziumi felvételijére tanul.

A szép, régi villaszerű épület sem kívülről, sem belülről nem tűnik hagyományos kórháznak. Az étkezőasztalnál nővérek, beteg gyerekek, és egy anyuka épp a narancsos kacsáról és a kuszkuszról beszélget, hogy az vajon édesen vagy sósan jobb-e. Körülöttünk színes falak, kellemes fabútorok, a társalgóban játékok és egy óriási plüssmaci, az orvosi szoba virágos függönyeit és párnáit a főorvosnő varrta, a folyosókat kedves festmények díszítik. Ez utóbbiak Anett munkái, aki évekig dolgozott díszletfestőként és játékmesterként egy gyermekszínházban. És hogyan talált rá a szociális munkára? – kérdezem a falra festett virágokat és tündéreket nézve.

Anett dekorációja

Eredetileg gyógytornász akartam lenni. Emlékszem, anatómia gyakorlat volt, és rettentően felidegesített a tanár közönyössége, amit az emberek és a preparált testrészek iránt tanúsított. Aztán egy vizsgán elkezdtem arról beszélni, hogy ez a láb hol járhatott, kié lehetett, és akkor rájöttem, hogy ez nem az én helyem.

Egy idősebb kollégája, barátja, Gyűszű Kati, aki gyermekvédelmi szakpedagógusként dolgozott a kórházban, javasolta Anettnek, hogy legyen szociális munkás, mert az neki való lenne, ahol lehet pörögni, meg érdekeket képviselni. És valóban, nekem is úgy tűnik, Anett tényleg a helyén van, és kifogyhatatlannak tűnő energiája itt aranyat ér. Pályájára egy másik karizmatikus asszony is nagy hatással volt: az édesanyja, aki osztályvezető főnővér a rehabilitációs osztályon. „Ő az, aki minden gyerekekhez kapcsolódó rendezvény szervezésében részt vesz, az ő osztályán voltak először színes falak, virágos függönyök, képek a falon, játszószoba. Ő az a főnővér, aki kitaposta, hogy az itt gyógyuló gyerekeknek legyen gyerekéletük.”

Egy plüssmackó a váróban

Titkos ügynökök az égési osztályon

A kis tornateremben épp a gyógytornász dolgozik egy kerekesszékes fiúval. Ahogy benézünk, és Domi meglátja Anettet, széles mosolyra húzódik a szája. Látszik, hogy nagyon kedvelik egymást. Egy másik tizenéves szembejön a folyosón, nincs a legjobb kedvében, de egy félmosoly azért megjelenik az arcán, mikor megtudja, hamarosan megkapja a hőn áhított táblagépet.

A kórházból kikerült gyerekek később is visszajárnak a Bethesdába. Rendszeresen szerveznek nekik például traumafeldolgozó csoportokat, ahol nemcsak terápiás foglalkozások vannak, de kirándulnak, lovagolnak, csúszdaparkba mennek, vagyis csupa olyasmit csinálnak, amit hasonló korú, egészséges társaik is.

Anett és Domi a kerekesszékes fiú

Meg szoktuk kérdezni tőlük, ha visszatekintenek, hogy látják, mi segített nekik a nagy bajban. Volt, aki azt mondta, az volt a legjobb, hogy ti idióták vagytok, más azt, ha ti beléptek Klárival, megelevenedik a világ, és olyan is, aki azt mondta, én vagyok itt a bohóc. Hát, hivatalosan én az vagyok, aki képviselem a gyerekek és a szülők érdekeit, de jó, ha ők bohócnak látnak. Mert ez az, ami igazán fontos, embernek lenni, és sohasem elfelejteni, hogy ők gyerekek, gyerekigényekkel. Mi bábozunk, rajzolunk, vagy ha kell, titkos ügynökként elraboljuk a kötözős bácsit az égési osztályon. Abból indulunk ki, hogy mit csinálnának ezek a gyerekek, ha nem itt lennének, mit szeretnének, ha nem lennének betegek?

És ebben az itt dolgozó orvosok és ápolók is maximálisan partnerek, mindent lehet, ami nem árt a gyerekek egészségének. Ha megbeszélik az orvosokkal, hogy a műtét után csokitorta lesz, akkor az úgy lesz.

Énvédő esernyő, amit gyerekekkel készítettek egy terápiás foglalkozáson. Az volt a feladat, hogy olyan feliratokkal és rajzokkal lássák el, ami megvédi őket.

„Együtt sírtam a szülőkkel”

Kívülállóként az első, ami felmerült bennem, hogy lelkileg mennyire megterhelő egy ilyen munka. Hogyan lehet azt túlélni, ha egy beteg kisgyerek, akivel hónapok, évek óta dolgoznak együtt, egyszer csak nem jön többet? Anett azt mondja, sokat segít neki és Klárinak is, hogy szüleik révén a kórház számukra egy természetes közeg, de ami igazán megvédi őket, az a köztük lévő barátság, illetve az orvosokkal és a nővérekkel való jó kapcsolat.

„Én tudatosan megélem a szomorúságot, a fájdalmat, nem nyomom el az érzéseimet, ez segít abban, hogy ne menjek tönkre.

Volt olyan beteg, akivel már hét éve dolgoztam együtt, mikor meghalt. Nincs olyan, akit ez ne viselne meg. Vagy annak a kislánynak a halála, akit Klárival együtt készítettünk fel a műtétre, egy szuggesztiv festéssel, aminek az volt a célja, hogy ne féljen a műtéttől. Mosolyogva ment be, és azt mondta, hogy jön vissza hozzánk, hogy befejezzük a festményt. De váratlanul belehalt, és nem jött ki a műtőből. Hogy a fenébe ne viselt volna meg?

A szülővel együtt sírtam. De nagyon sokat tanultam ebből az esetből, hogy minden napot, amit velünk töltünk, éljük meg ajándékként, és szeressük őket. És ez az, amiben mi itt mások vagyunk, távolságtartás helyett, megengedjük magunknak a szeretetet.”

Exit mobile version