Az éjjel elszökött a kutyám, mert megriadt a petárdazajtól. Sajnos nincs benne chip, kérlek segítsetek megtalálni!!!
Megszámlálhatatlan ilyen posztot láttam a Facebookon az elmúlt három napban, és minden egyes alkalommal elborította tőle a düh az agyamat. Kezdem a legfontosabbal: magam is lelkes állatbarát és gyakorló gazdi vagyok évek óta. Igaz, nem kutyám van, hanem macskám, de a lényeg szempontjából ez mindegy – chip bennük is van. A másik dolog, amit mindjárt az elején szeretnék leszögezni: életemben nem petárdáztam, és tűzijáték durrogtatásával sem búcsúztattam soha az óévet, egyszerűen azért, mert föl nem foghatom, mi a jó benne. Érzékeny, introvertált emberként amúgy is rém rosszul viselem a zajos közeget, és a szívem szakad meg a rémült vagy sérült állatokért, szóval nem kérdés a pozícióm az aggódó kutyatartók–petárdázva vigadók-tengelyen.
Viszont az van, hogy tetszik, vagy sem, nem vagyunk egyformák, és a szilveszter velejárója a pirotechnikai eszközök buzgó alkalmazása, amióta az eszemet tudom. És tudja ezt jól mindenki, ráadásul az év utolsó napjaiban a híradások tele vannak a kutyatulajdonosoknak szánt felhívó riportokkal arról, hogyan óvják meg kedvenceiket, és miképp lehet némileg csökkenteni a zajos-fényes nehéz éjszaka okozta stresszt, amit a kisállatok ilyenkor átélnek.
A macskáimat ilyenkor én is igyekszem folyamatosan nyugtatgatni, közben hálát adok az égnek, hogy csak egyszer van egy évben szilveszter, és alig várom az éjjel 1 órát, amikorra rendszerint elcsitul a környékünk. Ha kutyám lenne, akkor is pont így tennék, és mi tagadás, elég nehezen fér a fejembe, hogy miért nem természetes minden kutyatartó számára az, hogy az állatát legalább az év végi egy-két terhelt éjszakán biztonságba helyezze, és beengedje a lakásba.
Évről évre tele vannak újévkor a közösségi oldalak kétségbeesett gazdik bejegyzéseivel, akik a petárdázástól megriadt, szökött állataikat keresik. Persze belátom, az ördög nem alszik, és a legnagyobb óvatosság mellett is előfordulhatnak szerencsétlen véletlenek, elszakadhat a póráz, egy szerencsétlen pillanatban kirohanhat az épp nyíló ajtón a kutya. Amit azonban nem tudok tolerálni, az az, ha kiderül, hogy a szerencsétlen elkóborolt jószágban még chip sincsen. És rengeteg állatot tartanak így a mai napig, holott már öt éve rendelet írja elő, hogy a 4 hónaposnál idősebb kutyák csak elektronikus transzponderrel (aka chip) tarthatók. Ez jó az embernek, hiszen egy esetleges harapásos balesetnél rögtön lehívhatók az állat orvosi leletei, és jó az állatnak is, hiszen elég, ha a chipet leolvassa valaki, és máris könnyedén hazakerülhetnek a kis szökevények.
Próbálom elképzelni, mi tarthat vissza egy kutyatulajdonost attól, hogy egy olyan apróságot, mint a kutya chipelése, megtegyen, de nem könnyű, hiszen
- a beültetés nem fájdalmasabb egy oltásnál, mivel a készülék apró, akár egy rizsszem,
- egyetlenegyszer kell csak beültetni a chipet,
- és még azt sem lehet mondani, hogy túl drága lenne a procedúra, hiszen az eszköz törvényben maximalizált ára 3500 forint.
Oké, a beültetés előtt meg kell vizsgálni a kutyát, amiért kérhet díjat az orvos, de azért ez sem duzzasztja pár ezer forint fölé az árat – amiről egyébként is lehet előzetesen tájékozódni. Akinek meg nincs egyszer 3500 forintja arra, hogy biztonságban tudhassa az állatát, az, bocsánat, de ne tartson kutyát, hiszen akkor vélhetően a tartás költségei is meghaladnák az anyagi lehetőségeit.
Akinek pedig nincs mentsége, csak nem hajlandó ennyit megtenni, annak el kellene gondolkoznia azon, hogy inkább aranyhalat nevelgessen – hiszen olcsóbb, csendesebb, kevesebb vele a macera, és biztos nem fogja összeszőrözni a kanapét sem.
De aki úgy dönt, hogy maga mellé fogad egy négylábú társat, az vállalja az ezzel járó felelősséget is! És nem elégséges érv az, hogy „de hát lakásban tartom, álmomban sem gondoltam, hogy elszökhet”. Hagyjuk az önámítást. Szerencsétlen véletlenek bárkivel előfordulhatnak. De legalább az esélyt adjuk meg a kedvenceinknek, hogy mielőbb újra hazakerülhessenek.