“Egy chip a kutyáknak nem nagy áldozat a biztonságért”

A hír: Háromezer-ötszáz forintnál nem kérhetnek többet az állatorvosok a kutyák chipes megjelöléséért. Jövőre kötelező lesz a művelet minden négy hónaposnál idősebb eb esetében. A Vidékfejlesztési Minisztérium szerint ez majd megkönnyíti a kutyák nyilvántartását, könnyebb lesz az elveszett, ellopott állatok nyomára bukkanni, és csökkenhet a kóbor kutyák száma.

Karafiáth Orsolya véleménye: Háromszor harapott már meg kutya. Két esetben ismertük az állat gazdáját, sőt az első alkalommal ő maga is velünk jött az ügyeletre, hozva magával a pumi oltási könyveit. Másodjára nem mentünk el orvoshoz a sebbel, csak otthon leápoltam magam fertőtlenítővel, mert nem ment mélyre a fog, a barátnőm tacskója valószínűleg csak játszott, én bevadítottam kicsit, így kapott meg. Ebben az esetben is tudtuk, hogy a kutyának semmi baja nincsen, legalábbis nem veszett. Ám a harmadik eset sokkal bonyolultabb volt, meg is ijedtem rendesen.

Vidéken voltam, béreltem egy biciklit, így közlekedtem a falvak között. A fura kinézetű, számomra meghatározhatatlan fajtájú eb egy bokorból ugrott ki, veszettül ugatva jött a nyomomba. Hajtottam, ahogy bírtam, de nem vagyok egy igazi sportos alkat, a kutya meg nagyon felhúzta magát azon, hogy egyáltalán vagyok és haladok – így egy idő után logikusan beért. Állkapcsa jó erősen csattant a bokámon. A lendület és a félelem vitt tovább, tekertem, mint az őrült – magamon a messziről biztosan méretes bokaláncnak tűnő ebbel. Már ömlött belőlem a vér, de a szorítás csak nem engedett – és én sem álltam le. A kutya néha koppant, néha húzódott velem, ez így ment vagy kétszáz méteren. Végül levált rólam. Ekkor se mertem megállni, siettem a következő faluba, onnan kértem telefonos segítséget. Első ötletként elhangzott, hogy ha már addig eljutottam, hazáig is kibírom, de nem mertem visszafordulni, csak az az egy út létezett, én meg elképzeltem csalódott ellenségemet, ahogy alig várja, hogy a prédája újra felbukkanjon… Így hát értem jöttek.

Már esteledett, kocsink nem volt, alig ismertünk valakit, másnapig elparázgattam a csodás állapotban lévő lábammal. Az egyik szomszéd vitt el másnap a közeli város orvosához. Tetanusz, egyebek. Addigra már teljesen készen voltam, az ismerőseim pompás történeteket találtak ki arról, micsoda baktériumok kerülhettek a véráramomba, hogy a kutya tutira veszett volt, sőt nem is kutya volt, hanem a leírásom alapján inkább róka vagy hiúz, így hát logikus, hogy közeleg a vég. Az orvos elmesélte, hogy igen sok a szabadon flangáló állat a környéken, és mind több és több lesz, van, akit csak úgy kitettek, mások házaktól lógtak meg, a sintérek nem tudják mindegyiket begyűjteni, főképp az általam megemlített ritkán lakott környéken. Ez van, máskor ne menjek egyedül. De a hír kapcsán eszembe jutott anya régi kutyája is, akit viszont mindig begyűjtettek a sintérek, néha csak a jó szerencsén múlt, hogy vissza tudtuk hozni őt.

Árkus (így hívták) meg-megszökdösött, nagy volt a kertünk, ha egyik kerítéslukat befoltoztuk, talált vagy ásott egy másikat. Jól jött volna egy azonosító chip, ne kelljen annyit telefonálgatni, ne kelljen annyi helyen keresni. Nem is értem azokat, akik felháborodnak ezen az intézkedésen. Az állatoknak, ha utazni akartunk, már eddig is kellett az azonosító jel, és tényleg nem egy nagy költség (ráadásul egyszeri), és legalább nem kell akkor intézkedni sürgősen, ha utazni kellene hirtelen valahová. És hátha tényleg kevesebb lesz a kitett jószág, hátha így többen átgondolják, hogy tartsanak-e állatot vagy sem. (És akkor még a tiltott fajtákról nem is beszéltünk…) Így kevesebb lehet majd a kóbor kutya, nem kell rettegnünk egy-egy kiránduláson, sétán, vagy csak úgy, biciklizgetés közben…

Bezárhatják a Fővárosi Vidámparkot

Kell még nekünk egyáltalán óraátállítás?

A nagyianorexia is vészhelyzet