Balatoni Kata tele van energiával. Nemcsak a mondatai árulkodnak erről, hanem a testbeszéde is. Az elképesztő lendület, ami hajtja, mindig arra sarkallja őt, hogy tegyen valamit, próbáljon ki valami újat. A családja vitte az életébe a népzene szeretetét, sokáig népdalénekesnek készült. Aztán másképp hozta a sors. A pedagógiai pályán pedig veszett tempót diktálva, mint egy légörvény húzza magával a hallgatóságát. Nem hagyja őket a széken ülni, jegyzetelni, fel kell állniuk, ha kell, hasalniuk kell, ha kell, táncolni. Aki elmegy a terme elől, sikongatást hall, nevetést, hullámzó kacajt. Az élményt tartja fontosnak, a jóízű, őszinte élményt. Mert aki ezt átérzi, az maga is átörökíti.
Balatoni Kata (Fotó: balatonikata.hu)
Az iskola nem gyár, hanem kreatív műhely
Harminc-negyven éves módszertant alkalmazunk, ami már nem működik, nem igazodik a gyerekek megváltozott igényeihez – mondja Kata.
A kreativitást kellene fejleszteni, ahogy a jobb cégeknél zajlik az ötletelés, úgy kellene a pedagógusoknak is próbálkozni. De ők sokszor félnek. Azt gondolják, nem térek le az útról, mert akkor hibázhatok. És ha hibázok, akkor…
Pedig a főiskolát elhagyók jobb esetben évtizedeket vannak a pályán, a változásra már nekik maguknak kell reagálni. Az iskola nem gyár, ahol le kell adni az anyagot, mintha csupán dobozokat tennénk ide vagy oda. Aki viszont mer változtatni, kísérletezni, kipróbálni, a gyerekek érdeklődésének megfelelően reagálni, az a munkáját, de még önmagát is jobban fogja szeretni. A kölcsönösség nagyon fontos. Az egymásra hatás. A gyerek is sok mindent visz az iskolába, élményt, értéket, kíváncsiságot. Sokszor még tudást is.
Aki a flow élményt a saját munkájában meg tudja találni, az lesz elégedett.
Kata szerint elég a tanításhoz 50 százalék tudás. A maradék 50 százalék az ember legyen, aki tanít. Vigye bele az oktatásba az egyéniségét, az érzelmeit, a tapasztalatát. Legyen hiteles, legyen követhető! Szeresse magát mint embert, akkor lesz igazán jó pedagógus belőle.
Balatoni Kata akcióban (Fotó: balatonikata.hu)
„Nyitva van az aranykapu”
„Sokáig táncoltam, énekeltem, játszottam, tanítottam ösztönből, azonban folyton olyan kérdésekkel találtam szembe magam, amelyek vágyat ébresztettek, hogy a tudatosság szintjére emeljem saját és pedagógiai élményeimet.” Balatoni Katalin Az első pedagógusi diplomáját a Magyar Táncművészeti Főiskolán szerezte 2007-ben. 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen neveléstudományi diplomát is szerezett, jelenleg pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Neveléstudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója, ahol a népi játék történetét kutatja. Ő találta ki az Így tedd rá! programot. Két kislány édesanyja.
A népi játékok többségét ma már nem azok játsszák, akik annak idején. Ez azért probléma, mert például a párválasztós játékok kamaszlányoknak születtek, de mi már beerőltettük az óvodába.
„Egy ötévest nem a párválasztás motiválja – mondja a kétgyermekes anyuka. – Sokkal inkább a szerepazonosulás és a nagymozgás. A Bújj, bújj zöld ág csuda aranyos, ahogy hatévesek játsszák, gondolják a szülők, de ez egy erotikus történet – a »nyitva van az aranykapu«, gondoljunk csak bele, mi volt a valódi jelentése. Kicsi korban nem korosztályi sajátosság a nemi identitás. Ráadásul a párválasztós játékoknál mit látunk? A vezető (legyen óvónő, tanítónő) megszabja a választást. »Aki már volt, azt ne válaszd!«, »Csak fiút választhatnak a lányok!« A gyerekek mennek körbe, vidáman. Miért menne körbe jókedvűen az, akit az elején rögtön kiválasztottak, ha nem várná, hogy még egyszer sorra kerülhet. Ha neki számít, hogy Julcsikának is barátnője, és Lillácskának is. Ezek a mondatok nálam nem hangozhatnak el, mert nem befolyásolhatunk valamit, mert azt hisszük, hogy így igazságos. Ez nem az igazságosságról, az egyenlőségről szól. Ez a játék ugyanúgy az életet képezi le. Van, akit többször is választanak, vannak, akit most egyszer sem. De ha ezt látom, akkor én mint pedagógus odaállhatok a körben mellé, és szoríthatom az ő kezét.”
A szabadságot adni és kapni – ez a tanításának az alapelve. Szerinte a pedagógus szabadsága, hogy a foglalkozásra milyen játékot választ. Az eszköztár hatalmas, a magyar kultúra minden területe gazdag világú. Ráadásul azt vallja, ne csupán énekórán alkalmazzuk. A legtöbb ismert mondóka, játék jó lehet a matematikai fogalmak kialakítására, de taníthat környezetórán, netán fejlesztheti a szókincset, javíthatja a memóriát. Bármelyik tanár alkalmazhatja, a történelem, a matek – mert más tantárgyakra is hat. „Még az angol is jobban fog tőle menni” – mondja nevetve.
„Bárcsak virulnának az emberek”
„Ha megkérdezem egy továbbképzésen, ki az, aki felsőoktatási tanulmányai során nemcsak elénekelte a játékok dallamát, hanem ki is próbálta, harmincból kettő ember teszi fel a kezét – idézi fel a foglalkozásait . – Hogy lenne így valódi közük a játékokhoz? Az lenne a fontos, hogy az élmény megteremtődjön, fussanak, sikítsanak, izguljanak, élvezzék. Mármint a pedagógusok is, hogy tudják, milyen élményt adhatnak és várhatnak el a gyerekektől.
Néha azt gondolom, Kodály országában megsüketültünk. A népzene, a játék, a tánc a teljes személyiségre kell, hogy hasson.
Nem csupán egy módszer, nem egy gyógyszer, amit bekapunk, lenyelünk, és jobban leszünk tőle. Amikor magas, vinnyogó hangon énekeltetik a merev gyerekeket a hangvilla után, akkor inkább ne járjanak énekelni. És értékeljük többre, ha a legózás közben maga kezd el dudorászni, ha fürdés közben kihalljuk a fürdőszobából, hogy hangosan énekel. A túlkreált koreográfiák ugyanilyen károsak. Bár, meg kell mondjam, hogy ma már az oviban sokszor az is probléma, hogy nem tudnak lépni a gyerekek. Kocsival hozzák, viszik őket, a játszótéren nem egyszer hallottam, hogy vigyázzon, ne koszolja össze a ruháját: vagyis ne hempergőzzön, ne rúgja a kavicsot, mert tönkremegy a cipője, ne másszon fára, mert kilyukad a nadrágja. Az elemi mozgásformák hiánya pedig meglátszik a hétköznapokban is. Pláne egy népi játéknál, ahol fogni kell egymás kezét, lépni kell, ritmusra, különben letaposom a másik lábát, és legközelebb nem akar majd mellém állni.
Az impulzív, dinamikus játék a szememben az igazi érték. Játssza felnőtt vagy gyerek.
„Én vagyok az őrült nő, nincs ki a négy kereke”
Katánál a felnőttek szemléletet kapnak. Nincs forgatókönyv, nincs korlát. Szerinte a gyerek hangulata a fontos, itt csupán az alapozás történik meg a néptáncra. A 35 perces foglakozás alatt lépni, ugrani tanítják a gyerekeket. A különböző mozgások összefüggésben állnak az értelmi, a szociális, a motoros és a kommunikációs kompetenciákkal is. Minden játék egy eszköz. Élményekkel fűszerezve.
„Annyi minden van a mondókáinkban – magyarázza. – Itt a Csip-csip csóka. Ha eljátsszuk, de elengedjük a jobb kezünkkel a bal kezünk bőrét, nézzük meg a mozdulatot! A hármas ujjfogás – a helyes ceruzafogást mutatja, már csak egy íróeszközt kell közéjük illeszteni.”
Nem kell rágörcsölni, csak látni kell az összefüggéseket.
Kata azt tanítja, az önállóság nagyon fontos már gyerekkorban. A felelősség, a megbízás. Igaz, ők Ráckevén laknak, de a hatéves kisebbik lánya már egyedül mehet a boltba. Azt mondja, a mai szülők túlféltőek. A férjének újévkor egy fogadalmat tett, azt, hogy egy darabig nem fog semmi újba, nem lesz új rendezvénye. Három napig bírta. Akkor lefoglalt egy szállodát, ahol háromnapos képzést fog tartani.
Most ennél is nagyobb dologra készül, februárra hirdette meg a Pedagógus Expót, több mint kétezer kollégát vár, akik szeretnének újat tanulni, kipróbálni magukat, mást, változást. Alkalmazza a technikát, videós órái elérhetőek, sokszor tart élő bejelentkezést. Kata büszkén vallja magáról, hogy „őrült nő”. Gyakran dúdolja Palya Bea dalát, mert azt mondja, sokszínűek vagyunk, csak merjük végre felvállalni.
„Én vagyok az anya, kinek fogfájós a gyereke
Én vagyok az őrült nő, nincs ki a négy kereke
Én vagyok a kiskösztümös, most jött fontos levele
És én vagyok a szőke nő, aki így csinál, hogy hehehe”
