Míg kortársaim többsége a diákévek vakációit építőtáborokban vagy vízparton töltötte, én a fővárosi kórházak szülőszobáiban ácsorogtam – hét esztendőn át. Mert hogy az ápolónőképzőben, ahol érettségiztem, és az egészségügyi főiskolán, ahol az első diplomámat szereztem, a szülészeti gyakorlat a képzés része volt. Alig múltam tizennégy éves, amikor először élő-egyenesben végignéztem – talán nem túlzás, ha hozzáteszem, végigéltem – az első szülést. Elméletben teljesen felkészítve – érzelmileg teljesen felkészületlenül.
Kín, katarzis, kívülmaradás
Még azt is belelátom, iskoláim javára írandó, hogy a gyakorlati oktatásra igen nagy hangsúlyt fektettek. Mindeközben azonban én mégis magára hagyottnak, elveszettnek éreztem magam. Álltam a szülőágy mellett, néztem a vajúdók fájdalomtól és a saját testük felett elveszített uralom miatti félelemtől eltorzuló arcát, hallgattam, ki hogyan próbál megküzdeni a szenvedéssel. Volt, aki kiabált, akadt olyan, aki sírt, más a férjét vagy éppen az anyját szólongatta, de azok sem voltak kevesen, akik összeszorított, elfehéredő ajakkal némák maradtak. Valamennyiért a szívem szakadt meg. Természetesen találkoztam olyan asszonyokkal is, akik magabiztosan, tele bizalommal, felkészülve, előkészülve szültek. És még azt sem mondhatom, hogy a kórházi személyzet részéről valaha is tapasztaltam volna valami kirívóan méltánytalan magatartást. Igaz, azért olyan sem fordult elő, hogy megkérdezték volna a vajúdót, nem zavarja-e, hogy egy tanuló is jelen lesz a szülésénél. Egyébként apás szülést sem láttam, mivel a múlt század kilencvenes éveiben ez nem volt még a napi gyakorlat része.
Fotó: Profimedia
Akkor voltak könnyebbek a szülőszobán töltött órák, ha kaptam valami apró feladatot, esetleg a kismama igényelte, hogy fogjam a kezét, vagy beszélgessek vele. Mindezekért hálás voltam, nem éreztem magam oly végtelenül tehetetlennek és idétlennek, ahogyan csak állok ott egyik lábamról a másikra. És igen, amikor végre megszületett az egészséges baba, az hihetetlenül jó érzés volt egy pillanatra. És láthattam, ahogyan az édesanyák először karjukba vették újszülöttjüket. Olyan katarzis volt számukra, amely mintha egy csapásra elmosta volna az előző órák megpróbáltatásának emlékét. Én viszont ebből kimaradtam: ott maradtam a tekintetükből korábban kiolvasott rémület, sőt, olykor halálfélelem képeivel a fejemben, és azok ma is ott vannak, örökre belém égtek.
Olvass még több cikket a magyarországi “szüléshelyzetről”, arról, mi az, amivel sokan elégedetlenek, és arról, hogyan lehetne jobb az ellátás!
AZ NLCAFÉ BEMUTATJA: SZÜLÉS SEBEK NÉLKÜL
Emlékszem, az egyik nyolcadik kerületi szülészeten dolgozott egy idősebb takarítónő, a drága Emi néni. Amikor megszületett egy baba, mindig észrevétlenül megszorította a kezemet, ilyenkor együtt könnyeztünk. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki valamit is megneszelt abból, milyen nehéz nekem. Ez még a szülészeti valóságshow-m első idejében történt, később már elapadtak a könnyeim. És az sem segített, hogy a főiskola utolsó éveiben már érettebben, sőt, már férjes asszonyként néztem végig az újabb és újabb szüléseket. Tudtam én az eszemmel, hogy az élet legnagyobb csodájának vagyok a tanúja, és hogy a legnagyobb öröm egy ember első földi perceinél ott lenni. De ahogyan a csods élményét gyorsan kiszorította a kín emléke, úgy az örömöt a szomorúság és a dac. Igen, a dac. Ami idővel lázadássá hízott bennem: ez velem nem fog megtörténni!
Vissza a szülőszobára
Azt már a szakirodalomból tudom, hogy a konfliktusokkal terhelt anya-lánya kapcsolat komoly gátja lehet a lány anyává válásának, és azt szintén, hogy a férfimintákat követő leánygyerek hajlamosabb lehet a női lét olyan természetes velejáróit elutasítani – akár tudatosan, akár tudattalanul –, mint amilyen a terhesség és a szülés. Hát én mindkét felvázolt kockázati tényezőt kipipálhatom. Persze engem is értek szép hatások a családalapítást illetően, én is láttam szívet melengető példákat. Legjobb barátnőm például miután férjhez ment, gyorsan, sorban szült három gyereket, kiteljesedett az anyaszerepben, helyén volt a világban. Nemcsak azt köszönhetem neki, hogy nagyon közelről láthattam, milyen is valójában a gyerekvállalás. Azt szintén, hogy a környezetemben azon kevesek közé tartozott, akik nem nyomultak, mint én, mikor… Egyetlen egyszer hozta szóba a témát, akkor is csupán ennyit mondott: „Mónika, ez olyan élmény! Ne hagyd ki!” Gyógyító mondatok voltak ezek. Az ő szájából hitelesek. Tőle elfogadtam. És valóban anya lettem, és valóban leírhatatlan élmény.
Mónika és a gyerekek
De a sors még tartogatott valamit számomra – nem szültem, a gyermekeimet örökbe fogadtam –, mégis visszavezetett fájdalmas emlékeim színhelyére, a szülőszobára. De ez már egy egészen más találkozás volt. Második gyermekem születésénél ott lehettem, én kísérhettem a vér szerinti anya szülését. Néztem, segítettem egy nőtársamat, aki az én gyermekemmel vajúdott, aki arra készült, hogy újszülöttjét a kezembe adja, örökre. Mindkettőjüket féltettem. Nem tudom, mikor őrültem meg jobban, amikor az anya infúziót kapott, hogy az amúgy is már magas C-n lévő fájásait fokozzák, vagy amikor a baba szívhangjai elkezdtek halkulni… de aztán minden jól alakult.
Nem tudom, nem tudhatom, ez az anya éppen merre hajózik az élet tengerén. Csak remélhetem, hogy amikor megszült gyermekére gondol – mert hogy gondol rá, abban biztos vagyok –, enyhíti vesztesége fájdalmát a tudat, hogy akkor, abban a nagyon nehéz helyzetben így tudott a babájáról a legjobban gondoskodni. És azt is remélem, tudja, mindennap teszünk azért, hogy méltók maradjunk a bizalmára. E tudás hozzon neki békét. Szívből kívánom.
A te babád úgy érkezett, ahogy elképzelted? Kattints, és mondd el!
