A gyalázás nyilván beindult, de hamar el is halt. A kommentek empátiaszintjét mutatja, hogy – akárcsak a szurikáta-ügyben – ezúttal is erős a mezőny a „ki tud poénosabban gyalázkodni” versenyben. („Bónusz kérdés: hány percen keresztül rugdosnám a csávó tökét, ha a gyerek anyja volnék? Még bónuszabb kérdés: ki a jóisten párzik egyáltalán egy ekkora husáng türhővel?” (Figyelem: szólelemény!) Mérsékeltebb verzió: „Az ezen a szellemi szinten álló -felcsordásodásból, kollektív hőbörgéstől kielégülést nyerő – élőlény kizárólag a kőkemény retorzióból ért, ha papírmunkával és felfüggesztettel megússza, három hónap múlva még nagyobb faszságot csinál majd.”)
Ám mintha a gyalázkodók mellett a csendes együtt érzők volnának többségben, ami azért először meglepett. Aztán belegondoltam (ahogy nyilván más is), bármekkora marha is a jóember, a maga módján jót akart: még nagyobb élményt a gyereknek, apás-fiús együttlétet. Ráadásul nem hárította a felelősséget, összeomlott. Nyilván megkapta otthon is a magáét, ráadásul bűnére egész hátralevő életében emlékeznie kell, valahányszor a gyerek csonka ujjaira pillant. Satöbbi, satöbbi… – nem sorolom a nyilvánvalóságokat.
De nem ezekért támad könnyebben az együttérzés hulláma. Eszembe jutott egy minapi szóváltásom egy huszonkét éves apukával, akit megpróbáltam meggyőzni arról, hogy a tizenöt hónapos kisfia kezében rosszul néz ki a műanyag kunai (japán tőr). Ő annyira büszke rá, hogy a gyerek a tőrrel játszik, hogy a saját profilja háttérképének is kitette a fotót. Meg is kapta érte a magáét némelyik családtagjától, de hiába. Csak mosolygott, mikor mondtam, hogy attól még, hogy az a fegyver műanyagból van, tűhegyes, kiszúrhatja vele a szemét, illetve bármilyen lágy részén súlyos sérülést ejthet. De hát ő is ott van a gyerekkel, nem gondolom, hogy hagyná, vetette ellene kicsit sértődötten, hogy kétségbe vonom apai kompetenciáit. És ha kiszaladsz csak egy pillanatra, festettem az ördögöt a falra, vagy elkezdesz telefonálni, közben az alig totyogó gyerek föláll, kezében a tőrrel…? Nem lehet így élni, hogy mindenütt veszélyeket látunk, veszítette el a türelmét erre, majd hozzátette, hogy négyévesen a gyerek már ninjutsuzni fog, mert a mai világban meg kell védenie magát.
Na, hát a fradista apuka is ott volt a gyerekkel, amikor a hanggránát felrobbant, és hát nem sikerült megvédeni. Előtte már sokszor adott hasonló szurkolói cuccot a gyerek kezébe, és sosem volt belőle baj – mondta.
Ahogy öregszem, talán kicsit jobban értem a férfilelket (kár, hogy nem előbb)! Látom, mennyire nehéz a férfiaknak átélni a „férfiséget” és az apaságot. (Hogy a nőnek miért könnyebb anyává lenni, az nyilván nem szorul magyarázatra, bár e téren is vannak bajok.) De mitől apa az apa? Attól nem, hogy elmegy, és megküzd a mamuttal. Attól sem, hogy eltartja a családot, hiszen a nő is keres. Attól sem, hogy képviseli a szigort. Az asztalra csap, megmondja a tutit? Egyrészt fogalma sincs a tutiról, másrészt az asszony ma már visszabeszél. Hát akkor mitől férfi a férfi? Attól, hogy… hát, hogy férfias dolgokat csinál. De milyen férfias dolgokat? Hát olyan küzdős dolgokat, és nem nyámnyilaságokat.
A legtöbb férfi szeretné hinni, hogy nem nyámnyila. Sőt, a gyereke sem az, mert ha mégis, a szégyene az apjára hullna vissza. A fiú maflasága = az apa impotenciája – legalábbis a közvélekedés szerint. Mert az igazi férfi férfit nevel, nem maflát. Mint a Kosztolányi novellában, a Fürdésben a Suhajda gondolja. Az apa, aki a fia vézna mamlaszságában a saját nyomorúságát látja (és utálja). Haragszik a tízéves fiára, mert megbukott latinból – tehát, vonja le a következtetést, épp olyan nyomorult hivatalnok lesz belőle, mint az apja. Hacsak időben férfit nem nevel belőle. És elkezdi a veszedelmes kidobós játékot.
Az apák szeretik földobálni a fiaikat, hogy érezze meg a gyerek, milyen erős és biztonságos az apakéz, amelyik elkapja. Meg hogy milyen félni, és nem sírni. Élvezni a veszélyt – az olyan férfias!
A fradistának esze ágában sem volt veszélyeztetni a gyereket. Imádta. Azt akarta, hogy közösen éljék meg az örömöt, amit neki, mármint az apának a szurkolás jelent. Tőlem mondjuk távol áll általában is a csoportos rajongás, de megértem a lélektanát. Azt is megértem, ha valaki hangos-büdös-veszélyes kellékekkel kívánja fokozni az extázist. A szexet is mindenki másképp szereti.
A gond az, hogy a gyereknek nem biztos, hogy az a dolog élménytartalma, ami a papának. Apukának a hangos-büdös-veszélyes szurkolás jelenti a boldogságot, a gyereknek inkább az, hogy egy olyan szuperférfias/nagyfiús helyen lehet, amilyen egy hatalmas stadion lelátója – együtt az apukájával. Sajnos, ahogy a gyerek nem érte föl ésszel, hogy a hangos-büdös dolog veszélyes is, úgy az apa sem. Azt viszont nyilván érezte, hogy együtt izzadni, együtt üvölteni, beszívni az erő és a győzelem szagát valami nagyon férfias dolog: a férfivilág felülmúlhatatlan élménye, amit nem lehet elég korán megtapasztalni. (Az asszonyok addig is megfőzik az ebédet, kitakarítják a lakást, illetve shoppingolnak, ugyebár.)
Manapság, amikor a nemi szerepek valódi tartalma a munkahelyen, a családban, a párkapcsolatban egyre nehezebben megfogható, a focipályák lelátóin karakteresen megmutatkozik, ki az igazi férfi. A stadionokon kívül már nehezebb, ezért kell külsőségekben felmutatni jó feltűnően, hogy ne maradjon kérdés. Mint a kanászt, a cifra szűréről hajdan, úgy ismerni föl az igazi férfit manapság már nem a tekintetéről, izmos fenekéről, erős kezéről, hanem az abban megbújó teló, slusszkulcs márkájáról. Erre mondjuk, én azt mondom, amit a nóta: ha megunom magamat, magam is úgy élek – telóm, autóm nekem is van. Vagy nincs, de lehetne. Úgyhogy nekem másról ismerszik meg az igazi férfi. Például arról, hogy nem militáns játékokban éli meg a fiával az apaságot.