Hangos kattanással nyílik az óbudai Szőlő utcában a Budapesti Javító Intézet kapuja. Terepszínű nadrágban, mosolyogva siet elénk Pécsiné Lázár Melinda. A vezetői szoba falain a festmények az itteni fiúk keze munkáját dicsérik. Az asztalon könyvek hevernek, az Új Büntető Törvénykönyv, a Pszichodráma és Atkinson Pszichológája jól megférnek egymás mellett.
Bebukottak
„Ezek a gyerekek nemrég még szabadon jártak, akkor keltek-feküdtek, amikor csak akartak. Szórakoztak, barátok, barátnők vették őket körül. Egyszer csak snitt. Villogó rendőrautó, vezetőszáron, bilincsben hozza be őket a rendőr, és onnantól kedve más világ kezdődik. Engedélyt kell kérniük még a kérdéshez is, időre kell enni, aludni, kötött szabályokkal teli napirendjük van, unatkozni nincs idő” – mondja Juhász Péter igazgató, hozzátéve, hogy fontos a pedagógia mellett a tekintély is.
Mi itt szigorúan szeretünk.
A szociális munkás végzettségű Melinda azt emeli ki, hogy a rendszer ugyan gyermekvédelmi alapokra épül, de mégsem a gyermekvédelmi rendszer része. A Szőlő utcai javítóintézetbe a Btk. szerint a legsúlyosabb bűncselekményekkel érkeznek a 12- 21 éves fiúk. Most közel negyven bentlakójuk van. A kisstílű lopástól az egészen komoly ügyekig minden van itt. „Jelenleg öt olyan gyerekünk van, aki életellenes bűncselekményt követett el, ahol meghalt az áldozat. Sok a súlyos és minősítő körülmény is: különös kegyetlenséggel, nyereségvágyból, csoportosan követték el a cselekményt. De mindentől függetlenül akkor is gyerekekről beszélünk” – hangsúlyozza Melinda.
Melinda és Péter, az intézmény igazgatója (Fotó: Hernád Géza)
„Egy nő nekem ne parancsolgasson!”
„Újonckoromban megkaptam itt a fiúktól, hogy én csak egy nő vagyok, és ne pattogjak, ne parancsolgassak nekik – magyarázza. – Sok fiú olyan családi mintával érkezik, hogy a nőnek otthon hallgass volt a neve, és természetesen meg vannak győződve róla, hogy a nő csak verve jó. Sokan például azt hitték, hogy mivel ilyen rövid a hajam, biztosan valami rosszat csináltam, és a megszégyenítés miatt vágta le a hajamat a családom” – meséli, miközben súlyos kulcscsomót vesz elő – rácsokon át vezet az út Melinda csoportjához.
A lépcsőn leérve egy csapat, Budapesti Javítóintézet feliratú szürke pólós, zöld rövidnadrágos fiúba botlunk, akik szabályosan, kettesével vonulnak egy felnőtt kísérővel. Amikor hozzánk érnek, a csoportvezető fiú hirtelen megtorpan előttünk és katonásan engedélyt kér a csoport áthaladására.
Katonás fegyelem a vonulásnál (Fotó: Hernád Géza)
A fiúk
Újabb rács, ami utunkat állja. Az úgynevezett befogató részlegre érkezünk, ez Melinda csoportja. A fiúk szobája puritán, a szekrényekben élére hajtva a ruhák, rend és tisztaság mindenhol, személyes élettérnek itt nincs helye. Ez az első állomásuk. Ide a bíró utalja őket, miután „bebuktak”. Ekkor még nem lehet tudni, hogy három hónap vagy akár két év lesz belőle. Melinda ma délelőttös, reggel héttől délután kettőig tart a műszakja. A „fiai” éppen egy önismereti órán vannak. Amikor belépünk a tanterembe, a srácok arca felderül. Egyszerre pattannak fel a székükről, vigyázzba vágják magukat, és az engedély után hangosan jelent a csoportvezető: „Melinda néninek jelentem, a csoport létszáma öt fő, és eddig semmi említésre méltó nem történt! Kérünk engedélyt a leülésre!”
Melinda az osztályteremben is megkapja a tiszteletet (Fotó: Hernád Géza)
Melinda közben konzultál a tanárral. Kíváncsi, hogy a fiúk mennyire aktívak, és jól haladnak-e. Mint megtudom, olyan nekik, mintha az osztályfőnökük lenne. „Térközöket, távközöket felvenni, és indulás az udvarra!” – vezényel katonásan Melinda. Mi is velük vonulunk az udvaron át a focipályára és a nevelőnő valóban együtt végzi a fiúkkal a fekvőtámaszokat. Itt tényleg jó kondiban kell lenni, jól jön ehhez a munkához Melinda bokszolói múltja.
Együtt nyomja a fiúkkal a fekvőtámaszokat (Fotó: Hernád Géza)
„Tudom, honnan jönnek”
„A szegénységet, a nélkülözést, a csúfolódást, akárcsak a legtöbb fiú itt, én is átéltem – repül vissza az időben Melinda. – Az iskolában engem is cigányoztak, csúfoltak, én meg azt se tudtam, hogy miért. Az anyám ugyanis nem volt cigány származású, az apám volt romungró (muzsikus cigány). Kicsi voltam, amikor elváltak. Otthon soha nem esett szó identitáskérdésekről, ezért a testvéremmel nem is romaként nőttünk fel. Az anyai nagymamánál sokat voltunk, aki parasztasszony (őstermelő) volt, virágokat nevelt nagy tételben piacra, és állatai is voltak. Így korán belenőttünk a kemény háztáji munkákba” – teszi hozzá. Melinda édesanyja egyedül nevelte a négy kiskorút, egy iskolai menzán dolgozott kezdetben konyhai kisegítőként, így lett otthonra is étel. Nyaralásra nem telt a családnak. Gyerekként Melinda új ruhát sem kapott, pedig egy farmer volt minden álma. Ehelyett volt egy kék, oldalt fehér csíkos mackónadrágja, évekig azt hordta egy kopott tornacipővel.
„Otthon soha nem esett szó identitáskérdésekről, ezért a testvéremmel nem is romaként nőttünk fel.” (Fotó: Hernád Géza)
„Mivel szegények voltunk, anyám azt akarta, hogy hentesnek tanuljak, mert ott mindig van hús, és lesz mit ennem” – idézi vissza Melinda. Végül mégis a kereskedelmi szakmunkásképzőbe ment továbbtanulni. Később munka mellett érettségizett le, mert tapasztalta, hogy a szakmunkás végzettség már kevés a boldoguláshoz.
Első szerelem
„Nekem mindig is a jó testű, kigyúrt, sportos fiúk jöttek be. Na, a férjem az pont ilyen volt. 49-es karja volt, a mellkasa olyan széles, hogy a poharat meg lehetett tartani rajta. Szőke kék szemű volt, szóval nekem ő volt a tökéletes pasi – mondja Melinda mosolyogva. – Persze rögtön kiszúrtam magamnak. Akkor már egy büfét vezettem, ő karosszérialakatos volt, és gyakran bejött vásárolni. Egyszer egy házibuliba voltam hivatalos, ahová őt is meghívták. Felkért táncolni, és örökre betáncolta magát a szívembe. Össze is házasodtunk, lett két szép gyerekünk, egy fiú és egy lány. A páromat és a családját nem érdekelte, hogy én roma vagyok, csak az embert látták bennem. A szívemben hiába nem voltam cigány, a külsőm nagyon is az volt.”
„Szégyellte a kék-zöld monoklijaimat, én meg büszke voltam rájuk.” (Fotó: Hernád Géza)
“Büszke voltam a monoklikra”
Melinda mindig fiús volt. Gyerekkorában is inkább a fiúkkal focizott, a foci mellett pedig a bokszmeccsekért rajongott. Erdei Zsolt, Kokó és Nagy „Csonttörő” János voltak a kedvencei. Amikor már érettségizni járt, a suliban az egyik barátnője biztatására lementek az Újpesti Torna Klubba edzéseket nézni. Itt rátalált második szerelmére, az ökölvívásra. „A férjem ezt eleinte nem nézte jó szemmel, aerobikot ajánlgatott helyette. Féltett, hogy sérülésekkel megyek haza, ami persze így is lett. Szégyellte a kék-zöld monoklijaimat, én meg büszke voltam rájuk. Közel harmincéves voltam már ekkor. Levágattam a hosszú, sűrű, göndör, sötét hajamat, már egyre fárasztóbb volt begyömöszölni a fejvédő alá.”
Melinda viszonylag későn kezdett el sportolni, így nem is számíthatott olyan támogatásra, mint egy tizennyolc éves. „De én így is elégedett vagyok, mert önmagamhoz képest bizonyítottam. Gyorsaságban, erőben, állóképességben is” – foglalja össze röviden sportolói önbizalma alapjait. Háromszoros Budapest-bajnok, Bizalomkupa-győztes, Boszorkánykupa-győztes, magyar bajnokságon többszörös ezüst- és bronzérmes lett.
„Ha innen kikerülnek, talán kapnak annyi muníciót, hogy esélyük legyen egy új életre” (Fotó: Hernád Géza)
Karrier vagy család
Aztán egy ponton Melinda azt érezte, választania kell karrier és anyaság között. „A családom és a szuper szomszédok sokszor összefogtak értem, gyakorta főztek nekünk, hogy el tudjak menni edzésekre, bajnokságokra. A gyerekeim már pici koruk óta elkezdték a jobbegyeneseket ütni kis kesztyűikben. Sok-sok versenyre jöttek velem, és kiabálták, hogy Hajrá, Anya! Ez nagyon inspiráló volt, sokszor a közönség is átvette és velük együtt kiabálták: Hajrá, Anya!, ami persze nagyon cuki volt” – fűzi hozzá. Miután felhagyott a versenysporttal, edző lett. A magyar válogatott segédedzőjeként sok külföldi bajnokságra is eljutott.
Az anyaság és az ökölvívás mellett Melinda többre vágyott, ezért beiratkozott a Wesley János Lelkészképző Főiskola Szociális munkás szakára. A főiskolai évek alatt elkezdett dolgozni volt iskolájában, az újpesti Erzsébet Iskolában, ahol délutáni foglalkozást tartott. „Ide sok hátrányos helyzetű romagyerek is járt. Szecső Kovács Zoltán táncossal roma klubot tartottunk, ahol cigány költök műveiből lovári (oláh cigány) nyelven olvastak fel. Zoli hagyományos cigány táncot is tanított nekik. Én is ott ismerkedtem meg először cigány költők verseivel, például a nemrég elhunyt Choli Daróczi József műveivel is.
Pécsiné Lázár Melinda (Fotó: Hernád Géza)
A roma identitásom kezdett pozitív tartalmat is kapni. Megismertem cigány történelmi és hétköznapi hősöket is, már volt végre mire büszkének lennem. A szülőkkel és a gyerekekkel is egyre jobb lett a kapcsolatom, a vagány, nagyszájú gyerekek bizalmát szép lassan elnyertem.
– magyarázza. Mivel a főiskola után az általános iskolában nem tudták diplomás státuszban alkalmazni, így Melindának ismét állás után kellett néznie. Egy nevelőintézetbe került diplomás családgondozónak. „Egy életre behúzott a segítés, a szociális munka lett a harmadik szerelmem. Itt dolgoztam együtt azzal a kolléganővel, aki később ajánlott engem ide a Szőlő utcai intézetbe. A speciális gyermekotthonba elküldött önéletrajzba beírt bokszolói múltam felkeltette az érdeklődésüket, és hívtak diplomás családgondozói állásba. Fontos volt, hogy a délelőtti munkám után tudjak bokszedzésekre és meccsekre járni. Két évvel ezelőtt sajnos volt egy súlyos fejsérülésem, ezért már nem versenyzek, csak edző vagyok. Azóta nem is nézek bokszmeccset, nem fájdítom a szívem.”
Anyjuk helyett anyjuk
„Lassan már négy éve dolgozom itt a Javító Intézetben. Tegnap például az egyik fiút azért kellett vigasztalnom, mert az édesanyja ígért neki családi fotót, de még nem küldte be neki. Ennek sok oka lehet, például az is, hogy annyi pénz sincs otthon, hogy postára adják a küldeményt. Én ezt megértem, jól emlékszem rá, hogy mi a szegénység – magyarázza Melinda. – Nagyon sok gyerek szó szerint sír az anyukájáért, apukájáért, testvéreiért, mert nem láthatja őket akkor, amikor szeretné. Sosem felejtem el azt a focista srácot, akit egy neves egyesületbe igazoltak le, még kollégiumi elhelyezést is kapott, erre bebukott. Tizenöt évesen azon kesergett, hogy elrontotta az életét… Ide sok drogfogyasztó fiú is érkezik, leromlott fizikai állapotban vannak, az állóképességüket is javítani kell. A bekerüléskor van olyan gyerek, aki csak egy-két fekvőtámaszt tud megcsinálni, egy hónap után akár már húsz-harmincat is könnyedén lenyomnak.”
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A szőlő utcai Javító Intézet (Fotó: Hernád Géza)
A javítóintézetben a nevelő-szociális munkások, a pszichológusokkal, tanárokkal együtt dolgoznak ki egyéni fejlesztési tervet a gyerekeknek. Sok fiú az intézetben kap először igazi törődést, kereteket, és érti meg, hogy mindennek ára van, és vállalniuk kell a következményeket. „Ha innen kikerülnek, talán kapnak annyi muníciót, hogy esélyük legyen egy új életre, és már ne a bűn útján haladjanak tovább” – zárja a beszélgetést Melinda. Súlyos kulcscsomójával elnyeli őt a folyosó, a fiúk nagyon várják már. Kattan a rács mögöttem, és újra kint vagyok. Valahogy nincs kedvem buszra szállni, inkább sétálok. Élvezem a szabad levegőt.