„Az utolsó pillanatban vagyunk” – A holokauszt magyar gyermekáldozatait kutatják

Vannak, akik időről időre megkérdezik, miért kell annyit foglalkozni a holokauszttal, miért más ez, mint az emberiség bármelyik sötét korszaka, háborúja, népirtása. Egyszer valakitől azt a választ hallottam: a gyerekek miatt. Mert bármilyen súlyos, borzasztó idők jártak a világ bármelyik részén, az csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a legkisebbeket nem megkímélni próbálták, hanem szándékosan és tudatosan, tömegével megsemmisíteni. Ez a nácizmus, és a minden könyörületet nélkülöző emberi gonoszság egyik soha meg nem bocsátható bűne.

A Saul Gyermekei Emlékprogram célja emlékezni és emlékeztetni arra a százezer magyar gyerekre, akiket Európában a holokauszt idején öltek meg.

„A kezdeményezők szándéka összegyűjteni a nevüket egy adatbázisban, és ebben megjeleníteni minden fellelhető információt, életrajzi adatot, visszaemlékezést velük kapcsolatban – mondja Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész az emlékprogram elindítását bejelentő sajtótájékoztató moderátora. – Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy megkérdezzük azokat, akik még emlékeznek a gyermekáldozatokra, és akik a holokauszt idején még maguk is gyermekek voltak. Hogy a családi emlékezetből kollektív emlékezet válhasson.”

A kezdeményezés nem példátlan a mozi világában, a Schindler listája című, szintén Oscar-díjas film sikere után a rendező, Steven Spielberg létrehozta a Soá Túlélői Vizuális Történelem Alapítványt, mely ötvenhét országban több mint ötvenezer interjút készített a holokauszt túlélőivel harminckét nyelven.

„Amikor a Saul fiát bemutattuk Észak-Amerikában, megkérdezték tőlem, és azóta többen is, miért nem egy igaz történetet vittünk filmre? – mesél saját inspirációjáról Nemes Jeles László, a film rendezője és forgatókönyvírója, az emlékprogram fővédnöke. – Azért kérdezték ezt tőlem, mert azt tekintjük igaz történetnek, melyet elmesélnek, továbbadnak és fennmarad. És hány, de hány olyan történet van, melyet nem meséltek el… Alkotásunk és az emlékprogram célja is az, hogy a holokauszt, a népirtás absztraktból konkrét történetté váljon.”

„A közönségtalálkozókon azt tapasztaltuk, hogy a Saul fia sokakat saját emlékeik felidézésére indított – magyarázza Rajna Gábor, a film producere, miért vállalkoztak a program elindítására. – Mintha egy szelep lenne ez a film, túlmutat önmagán: a vetítések után az emberek odajöttek hozzánk, hogy elmeséljék, elhurcolt családtagjaik, szomszédjaik, osztálytársaik tragédiáját.”

A programban szintén résztvevő magyar intézmény Európa egyik legrégebbi zsidó múzeuma, amely már 1938-tól, tehát a holokauszt idején is működött.

„Őrzünk egy levelet 1942-ből, munkaszolgálatosok egy csoportja írta. Nevük listáját küldték el, ezzel a kísérőszöveggel: nyilvánvaló, hogy meghalunk… – mondja Dr. Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója. – Tehát mi a megkezdett munkánkat folytatjuk az emlékprogrammal. Múzeumunk mindig is az a hely volt, ahol a túlélők és hozzátartozóik elmesélhették történeteiket, és ahol, ha kell, pszichológus munkatársunk támogatja a visszaemlékezőket. De a gyermek elvesztése oly megrázó, érthetően a legfájdalmasabb, hogy ezekről kevesebb történet és adat jutott el eddig hozzánk is. Hiszen ha valaki például elhurcolt feleségét vagy férjét veszítette el a holokauszt idején, és később újra kívánt házasodni, korábbi házastársát holttá kellett nyilváníttatnia. De lehet, hogy elveszített gyermekéről soha, sehol nem nyilatkozott…”

Ma évente 92 ezer gyermek születik Magyarországon, kevesebb, mint amennyit elveszítettünk a holokauszt idején. Utóbbiak családi emlékezete és a történelemtudomány emlékezete fonódhat össze a Saul Gyermekei Emlékprogramban.

„Amikor a főszereplőt megformáló Röhrig Géza a vásznon egy halott gyermeket visz a kezében, szimbolikusan egy halott generációt tart a karajaiban – véli Dr. Vági Zoltán történész, a Saul fia című film tudományos szakértője, az emlékprogram munkatársa. – Tudnunk kell, hogy a koncentrációs táborokban a tizenkét évesnél kisebb gyermekeknek szinte nulla százalékban volt esélyük a túlélésre, már érkezésükkor, a rámpán eldőlt a sorsuk, amikor a munkaképes rabokat válogatták ki. De a munkára hajtott tinédzserek közül is nagyon sokan meghaltak, tudomásunk szerint Európa tíz országába vitték őket gyárakba, többségük ma is jelöletlen sírban nyugszik.”

Az emlékprogram a magyar gyermekáldozatok sikeres felkutatásához nemzetközi kutatóközpontokkal és levéltárakkal is együttműködik. Legkevesebb 150 millió (!) dokumentum tartalmaz olyan adatot, amely magyar gyermekekre vonatkozik. Ennyit kell átnézniük a munkatársaknak.

„Az a célunk, hogy ne csupán egy név és egy születési dátum álljon a listánkon, hanem a gyermek története is, azaz minden adatnak arcot adjunk – mondja Vági Zoltán. – Tehát a visszaemlékezők történetei nélkül nem lehet teljes a munkánk. Legutóbb, amikor Komáromban jártunk, egy idős hölgy megmutatta nekünk azt a lépcsőt, melyen utoljára látta ülni osztálytársait, mielőtt a csendőrök elrángatták őket… Kicsordult a könnye, elkezdte sorolni a neveket, mi pedig írtuk.”

Arról is megkérdeztem a történészt, amikor már kettesben beszélgettünk, a holokauszt idején elhurcolt és meggyilkolt roma gyerekeket szintén felkutatják-e:

„Ahogyan az amerikai tengerészgyalogosok vallják, mi sem hagyunk senkit hátra. A cigány gyermekáldozatok történeteit éppúgy felkutatjuk és átadjuk a nemzet emlékezetének, mint azt, hogy mi történt a politikai foglyok velük együtt elhurcolt gyermekeivel. Találtunk is már roma gyerekekre vonatkozó adatokat. Persze az igazi munka, a hozzátartozó sors felkutatása akkor kezdődik, ha a név megvan.”

Évtizedeken át kutatni egy olyan kort, melyben gyermekeket gyilkoltak meg, naponta szembesülni a kis áldozatok sorsával, miképpen viseli meg mindez a tudóst, akiről tudom, maga is édesapa?

„Egyre nehezebben. Ezt nem lehet megszokni, pedig azt hihetnénk, húsz év után valamelyest sikerül – válaszolja Vági Zoltán. – Sőt, éppen ellenkezőleg, húsz éve könnyebb volt, de most, hogy nekem is vannak gyerekeim, jobban fáj. És egyre jobban.”

Azt is elmeséltem a történésznek, én hogyan beszélek a holokausztról, elsősorban is a roma holokausztról a saját kislányaimnak, akik nyolc- és tízévesek. Most ott tartunk: az az idő volt, amikor bántották a cigányokat.

„Az én kislányom is tízéves, ő egy kicsit előrébb tart, hiszen ő tudja, hogy dolgoztam a Saul fia filmben, így több információja van – fűzi hozzá Zoltán. – De, természetesen, még így is egy könnyített történetet ismer. De ma reggel például, amikor megkérdezte, hova megyek, elmondtam, hogy azokról a gyerekekről fogok mesélni, akiket meggyilkoltak a halálfejesek. Mi így nevezzük otthon az SS katonáit.”