Megalázó és áldozathibáztató módszer, mert azért reméljük, az mindenkinek világos, hogy a csipkés tanga egyáltalán nem felhívás keringőre, sőt ha bugyi nélkül lett volna a lány, az sem jelenti azt, hogy feltétlenül szexelni akar a huszonhét éves elkövetővel. A bíróság végül felmentette a vádlottat, ami az ügyvédnő (!) tangalengetésével együtt kiverte a biztosítékot az ír nőknél.
Fantasztikus, hogy már másnap több száz nő az utcán volt tüntetni, lengették a bugyikat, és kiálltak az áldozathibáztatás ellen, reformokat követelve. Sőt egy képviselő, Ruth Coppinger is felszólalt az ügyben a saját bugyiját felmutatva a tisztelt háznak, hozzáfűzve: „Talán zavarba ejtő, hogy egy tangát mutogatok itt. Mit gondolnak, egy nemi erőszak áldozata vagy egy nő hogy érezheti magát, ha a bugyiját a bíróságon mutogatják?”
A gyors összefogást, az azonnali megmozdulást igazán eltanulhatnánk az írektől.
A példájukból jól látszik, hogy az internet nemcsak arra való, hogy a Facebookon őrjöngjön az, akinek ellenvéleménye van, és névtelenül trollkodjon cikkek százai alatt szidva a rendszert, hanem arra is jó, hogy egy tiltakozást egy nap alatt összerántsanak. Az íreknél most az történt ugyanis, hogy az ítélet és a védőügyvéd bugyis akciója után a Twitteren végigsöpört a #ThisIsNotConsent hashtag (jelentése: ez nem beleegyezés), és így máris egymásra találtak azok az emberek, akik össze akartak fogni az igazságtalan és áldozathibáztató rendszer ellen.
Tiltakozásokat tartottak országszerte. Cork városában, ahol az ítélet született, mintegy kétszáz nő vonult a városháza elé, hogy a lépcsőt teledobálják bugyikkal. Dublinban pedig kifeszítettek a főtéren egy zsinórt, amire szintén csipkés bugyik tömkelegét csiptették fel a nők. Mindez annyira különbözik attól, amit itthon, Magyarországon tapasztalunk, hogy csak csodálattal tudok az ír nőkre nézni.
Mert mi történik nálunk, ha felháborodunk?
Puffogunk magunkban, puffogunk a férjünknek, a szomszédnak, magunkhoz ragadjuk a klaviatúrát és puffogunk egyet Facebookon is, keresve valakit, akibe beleköthetünk gyorsan. A határ is máshol van már a magyarok fejében, egy ilyen áldozathibáztatós, bugyilengetős ügyre már fel sem nézünk, vállat vonunk, olyanok vagyunk, mint a bolhák, akiknek megtanították, hogy ne ugráljanak, mert úgysincs értelme. Ezért nem jutunk ki a dobozból akkor sem, ha amúgy nyitva van a teteje.
Ez a tanult tehetetlenség a legnagyobb különbség köztünk és a bugyikkal dobálózó ír nők között. Ők nem süppedtek bele abba, hogy úgysem változik semmi, bármit tesznek, hanem abban élnek, hogy igenis van szavuk, és rajtuk is múlik, milyen lesz a saját társadalmuk.
Nemcsak az írekre, hanem például a franciákra is igaz ez, csak nézzük meg, micsoda sztrájkokat nyomnak le időről időre sokkal kisebb horderejű problémák miatt, mint amikkel mi szembesülünk olykor.
Az ír nők a csipkés bugyikkal példaértékűek, el kellene tanulnunk tőlük, hogyan álljunk ki magunkért, hogyan ne hagyjuk, hogy két lábbal tapossanak rajtunk. Arra is tanítanak, hogy egyáltalán, érdekeljen minket az, mi történik körülöttünk. Hogy ne csak a vállunkat vonogassuk, ha megerőszakolnak egy nőt, mondván, de jó, hogy nem velünk történt, hanem követeljünk igazságot ott, ahol csorba esik mások becsületén. Az összetartásra tanítanak, mert egy nép vagyunk, ki más védene meg minket, ha nem mi egymást?