Negyvenévesen meghalt Hermann Ildi fotós. Két hete, szilveszter előtt még a fotórovat jövőjét terveztük vele itt, az NLCafén, aztán amikor jött a hír, napokig úgy voltunk vele, hogy biztos egy másik Hermann Ildiről van szó (na persze), most jutottunk el addig, hogy legalább le tudjuk írni ezt a mondatot.
Amely mondatot máris magyaráznunk kell. Azért fotós és nem fotográfus vagy fotóművész, mert bár mindkettő stimmelt, ezek a szavak 2019-ben (félig nyilván igazságtalanul) öntetszelgőnek és modorosnak hatnak, Ildi pedig nem volt ilyen, egyáltalán nem. („Valószínűleg egyszerűen unatkoztam, és kellett valami program a nyárra” – mondta egyszer arra a kérdésre, hogy hogyan ismerkedett meg a fotózással.) Ez meg, hogy Ildi, nem összekacsintós jópofizás, ő ragaszkodott ehhez, és hát miért is maradnánk most másban.
1978-ban született, bölcsészkart végzett, fotózni a MOME-n tanult. Fotóriporterkedett egy ideig, de világos volt, hogy az ő terepe a nagy ívű és hosszú távú, emberekkel beszélgetős, visszajárós projekt. 2006-ban jelent meg Nyaralók című sorozata, amelyen két éven át dolgozott a szocializmusban épült víkendházakba bekopogva. „Két nyáron át fotóztam, 2006-ban és 2007-ben, főleg a Szentendrei-szigeten. Az első nyár végére már nagyjából tudták, ki vagyok, elterjedt, hogy itt mászkál egy teljesen őrült nő, aki a házakat fényképezi – mondta nekünk másfél éve, akkor még csak interjúalanyként. – Volt egy pont, amikor elbőgtem magam. Pedig ezeket el kell fogadni, és kész – a fotózás pedig végül beindult, összeállt, sikerült.”
Annyira, hogy minden létező díjat elhozott a Nyaralók, amely úgy lett kordokumentum, hogy közben egyszerre tudott ironikus és emberi maradni.
Túlélt és végigfotózott egy nyirokrendszeri daganatot, annak is az agresszívebbik fajtáját, ebből lett az NHL (non-Hodgkin limfóma) című sorozat, amely kórházi klisék nélkül meséli el a történetet nagyon-nagyon őszintén, anélkül, hogy sokkolni akarna. Amikor diagnosztizálták, két hónapos volt a lánya.
Már nem emlékszem a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy megörökítem a betegségem. Talán nem is volt pillanat. A végén tudatosodott, hogy tulajdonképpen terápia volt a fotózás, arról szólt, hogy eltávolítsam magamtól a betegséget, mintha nem is velem történne, és hogy ne azzal foglalkozzak, meddig tart még, hány kezelés lesz, mi lesz a hajammal és így tovább.
Innentől kezdve minden sorozat személyes volt: a Lányaink, amely a saját gyerekét és másokét járta körül (szó szerint). A gyerekek pontosan tudták, hogy akarják megmutatni magukat, főleg Rozi lánya, akivel alkudozni kellett a róla ellőhető filmkockák mennyiségéről és a kompozícióról. Persze közhelymentes ez is, annyira, hogy a gyerekek nem is mosolyognak rajta. „Nincs annál abszurdabb, mint amikor már kicsi korukban ráfagy a gyerekek arcára a mosoly, mert annyira berögződött.”
Később a Saul fia standfotósaként a színészekről és a beöltözött, kisminkelt statisztákról készített portrékat a forgatási szünetekben, instrukciók és különösebb rákészülés nélkül, csak annyit kérve tőlük, hogy engedjenek meg egy-egy fotót. Az eredmény hátborzongató lett, a színészek ugyanis nem estek ki a szerepükből (alkalmuk sem lett volna rá, annyira sűrű, intenzív és megrázó volt a forgatás), így az egész olyan, mintha halálraítélteket vagy igazi haláltáborlakókat portrézott volna.
Utolsó befejezett – már ha az ilyesmit be lehet fejezni – munkája, a Hiányzó történetek a New Yorkban élő magyar holokauszttúlélőket mutatta be. Itt már a szöveg is fontos volt: Ildi hagyta őket beszélni, és míg mindenkiről csak egy-egy képet mutatott, a történetüket hosszú, csapongó és megrázó monológokként adta közre. Azért erős sorozat, mert a hatvanöt éves (de nagyon is élénk) emlékek ugyanúgy szólnak a személyes nyűgökről, mint a történelmi borzalmakról, a holokauszt szinte hétköznapinak tűnik bennük,
az ember felkel, kávét főz, felöltözik, jönnek, haláltáborba viszik.
Egy pár képet és történettöredéket mi is megmutattunk, magát a projektet pedig részletekben közölte az Index.
Lezárt életműről (vagy bármiről) persze szó sem volt, Ildi most, negyvenévesen kezdett igazán felpörögni, minden érdekelte, folyamatosan mutogatta a dolgait: kiállításokon viccesen bámészkodó arcok, utcadivat, cseresznyefa-virágzáson szelfiző turisták, tó- és tengerparton büszkén hordott tetoválások és így tovább. Közben interjúkat és riportokat fotózott nekünk, nagy terveink voltak, a szerkesztőségi rendszerben van is pár publikálásra váró sorozata, most már ott is marad mind. Pont azt beszéltük, hogy ha így folytatja, ő lesz a magyar Martin Parr, olyan szeretettel és figyelemmel fotózza az emberiségnek azt az oldalát, amelyen a legtöbben legfeljebb gúnyolódni szoktak.
Ehhez képest tényleg mellékes, de barátok voltunk, volt egy közös kis projektünk, sírfeliratokat gyűjtöttünk; ha valaki mondott valamit, amiből akár az is lehetne, felírtuk, egész komoly gyűjtemény jött össze. Amikor azzal poénkodtam, hogy vajon mikor lesz aktuális, leállított, hogy hagyjam a hülyeségeimmel, odébb van az még.
Fotó: Neményi Márton
Ezt a róla készült képemet meg nyilván utálta, de végül mégis ezt használta mindenhova („jó, nem olyan rossz ez, vagyis ennél csak bénábbak vannak rólam”), szóval talán mégis sikerült egy kicsit elmesélnem, ki is volt ő. Itt is hagyom, tessék.