„A kezemben volt a két hónapos kislányom, nem volt más választásom, mint meggyógyulni”

A legutóbbi kiállításodon New Yorkban élő magyar túlélők portréit láthattuk, és olvashattuk a történetüket részletesen. Lehet még újat mondani a holokausztról?

Úgy tűnik, igen, de nem az volt a cél, hogy a holokausztról újat mondjak, hanem hogy olyan történeteket mutassak meg képpel és szöveggel, amelyeket eddig nem ismertünk. Soha nem kaptam ennyi visszajelzést egyik kiállításomra sem, és mi másban lehetne mérni a sikert, mint hogy vadidegen emberek megkeresnek, és elmesélik a saját sztorijukat, és elmondják, milyen fontos nekik, amit csinálok. Ez végtelenül jólesik. Beszélgetéssel zárult a kiállítás, éppen akkor csapott le a vihar, és lett a harminchat fokból húsz, mégis telt ház volt. Érdeklődő és aktív volt mindenki, rengeteget kérdeztek. Egy bácsi például felállt és megkérdezte, hogy a szereplők másnak is el szokták-e mesélni a történetüket, vagy hogy egyáltalán fontosnak érzik-e, hogy erről beszéljenek, merthogy ő ismer Chicagóban egy Magda nénit. Várjon csak – mondtam neki –, én is! Persze ugyanarról beszéltünk. Magda néni az egyetlen túlélő, aki tudhat valamit az én nagymamámról, aki szintén túlélő volt, de mivel nem New Yorkban él, sajnos nem tudtunk találkozni. Telefonon viszont többször is beszéltem vele, de keveset tudtam meg. Emlékezett a nagymamámra meg néhány apróságra; a lakásra, ahol a nagyszüleim laktak, meg hogy milyen villamossal jártak, de a rengeteg kérdésemre nem tudott válaszolni. Egy másik bácsi az egyik szereplőről, Pipi néniről érdeklődött, felhívott, hogy olvasott a kiállításról az újságban, és szerinte ő a rokona. Találkoztunk, beszélgettünk, kiderült, hogy tényleg. 

Bandi bácsi (Hiányzó történetek)

Akkor azt nyilatkoztad, az is hajtott, hogy a nagymamád meghalt, mielőtt megkérdezhetted volna, mi történt. Azért egy kicsit betöltötte az űrt, hogy beszéltél a túlélőkkel?

Furcsa ez. Ha nem lett volna bennem űr, talán meg sem születik a kiállítás, miközben tudtam, hogy lehetetlen betölteni. Mégis jó érzés: csináltam valamit. Ez a sok történet pedig talán kiad valamit, amitől előre mozdultam, amitől nem azt érzem, hogy lemaradtam valamiről.

Neked mindig fontos a személyes kötődés: hol saját betegségedet dolgozod fel, hol a lányoddal való kapcsolatodat. Tudsz távolságtartással alkotni?

Tudtam, például a nyaralókról vagy a Budapestről szóló anyagom nem személyes emlékekre épült. Tíz éve készítettem a betegségemről szóló sorozatomat, azóta majdnem minden témám nagyon közel áll hozzám.

Tíz éve két nyáron át fotóztál életképeket nyaralókról – azaz magukról a nyaralókról és a nyaraló emberekről. Hogy fogadtak?

Van egy katalógus ’65-ből gyönyörű grafikákkal nyaralótípus-tervekkel, amelyeket a legmenőbb építészek alkottak. Akkoriban ez úgy működött, hogy mindenki megvette a tervet, amit kinézett, és felépítette magának. A katalógusban szereplő házakat akartam megkeresni, az elkészült ingatlanokról azonban nincs semmilyen lista, nyilvántartás. Úgyhogy elindultam a Szentendrei-szigeten, és ha láttam egy-egy érdekeset, becsöngettem. Csakhogy kevés maradt belőlük, és azokat is nehéz volt megtalálni, így elkezdtem más házakat is fotózni abból a korból, az emberekkel együtt.

Nyaralók

Értették, mit szeretnél?

Nem mindig. Két nyáron át fotóztam, 2006-ban és 2007-ben, főleg a Szentendrei-szigeten. Az első nyár végére már nagyjából tudták, ki vagyok, elterjedt, hogy itt mászkál egy teljesen őrült nő, aki a házakat fényképezi. Sokan nem engedtek be, amit persze megértek.

Pedig tíz éve még nem övezte olyan paranoid gyanakvás a fotósokat, mint ma, nem abból indultak ki, hogy biztos visszaélnek a képekkel.

Nem is azzal jöttek, hogy ha nem takarodok, hívják a rendőrséget, hanem azzal, hogy értsem meg, ők engem nem ismernek, lehet, hogy tényleg az vagyok, akinek mondom magam, de lehet, hogy nem. Még akkor is volt ilyen, amikor tényleg csak a házat szerettem volna lefotózni, nem őket. Volt egy pont, amikor elbőgtem magam. Pedig ezeket el kell fogadni, és kész – a fotózás pedig végül beindult, összeállt, sikerült. Most, a New York-i sorozat kapcsán is megkérdezték, volt-e, aki nem akarta. Nem sok, de akadt egy-két ember, és most nem is győzködtem senkit. Ha nem szeretné, nem erőltetem. Ennek csak úgy volt értelme, ha szívesen beszéltek az alanyok.

Nyaralók

Mikor kezdtél fotózni?

Az első fotós élményem még tizenhét éves koromban ért, a Szellemkép Szabadiskola nyári táborában. De hogy oda miért mentem…? Valószínűleg egyszerűen unatkoztam, és kellett valami program a nyárra. Sajnálom, de semmi ilyen romantikus szál nincs a történetben, hogy „az első Pajtás gépemet ikszévesen kaptam édesapámtól, és rögtön éreztem, hogy ez lesz az életem…”, a családban senkinek semmi köze a fényképezéshez, de még más művészeti ághoz sem. A Szellemkép viszont iszonyatosan jó volt. Ráéreztem az ízére. Ezek után, a főiskola alatt már tudatosan kerestem a fotókurzusokat, így kerültem Csoszó Gabihoz, aki egy nagyon jól működő fotós iskolát álmodott meg és működtet azóta is. Elég fontos másfél-két év volt.

A főiskola után aztán kezdenem kellett valamit magammal. Tanárképzőre jártam, nem azért, hogy tanár legyek, hanem hogy magyart tanuljak. Sosem éreztem kellő önbizalmat a tanításhoz, így a fotózás felé mentem: elkezdtem riporterkedni a 168 Óránál és egy kicsit a Magyar Narancsnál. Aztán Déri Miklós fotográfus hívott a Miniszterelnöki Hivatalba. Másfél évig fotóztam Gyurcsányékat, érdekes volt, tapasztalatnak sem utolsó, mégis ott hagytam. Elég volt a politikából. Azóta szabadúszó vagyok.

Hermann Ildi (fotó: Neményi Márton)

Nem szerettél volna művészi projektet építeni az akkori miniszterelnökre? Az idén elhunyt Burger Barnának sikerült egy fél életművet felhúzni a mostanira.

Nekem nem volt ilyen ambícióm. Ráadásul tudtam, hogy nem fogok ott eltölteni egy fél életet, plusz akkor kaptam meg a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, amiből az első két évben készült a Nyaralók, az utolsóban pedig a betegségemet dokumentáltam, amiből az NHL (Non-Hodgkin Limfóma, rosszindulatú nyirokrendszeri betegség – a szerk.) című sorozatom született.

Milyen stádiumban diagnosztizáltak?

Ha jól emlékszem, korán. Miután megszületett a lányom, elkezdtem köhögni. Egy ideig még oké volt, hogy köhécselek, az sem izgatott, hogy nem múlt el: nem volt lázam, nem éreztem magam influenzásnak, és egyébként sem erre figyeltem. Azzal sem foglalkoztam, hogy éjszaka nagyon izzadtam – szülés után ennek ezer oka lehet, gondoltam. Egy idő után, amikor még mindig nem múlt el a köhögés, éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Elkezdtem orvosokhoz járni, de többnyire azzal jöttek, hogy biztos a szülés miatt, meg különben is szülés utáni depresszióm van. Én viszont tudtam, hogy nem vagyok depressziós, és azt is, hogy nagyon nincs rendben, hogy másfél hónapja köhögök. Csak azt akartam, hogy valaki mondja meg, mi bajom. Akkor már folyamatosan orvosokhoz mászkáltam két szoptatás között.

NHL

Hibáztak az orvosok?

Ez talán erős kijelentés lenne. Mindenki a saját területét nézi: a fül-orr-gégész a torkom, a szájsebész a szájüreget, a belgyógyász a szerveimet és így tovább. Persze, hogy egyik sem talált semmit. Két hónap telt el így. Aztán valahogy csak kikötöttünk a tüdőnél, azt mondták, folyadék van benne, lecsapolták, nem lett jobb. Végül valahogy eljutottunk a Korányiba, ahol biopsziát végeztek, majd közölték: rosszindulatú daganat. Puff.

Ennyi?

Igen, ott még csak ennyit mondtak, többet nem is tudtak. Az volt a legszörnyűbb pillanat. Nem tudtam az egészről semmit, nem volt senki a környezetemben, aki válaszolt volna, hogy ez mit jelent, rögtön az jutott eszembe, hogy rosszindulatú betegség egyenlő rák egyenlő halál. Sosem gondoltam arra korábban, hogy nekem bármit túl kell majd élnem.

Végül eljutottunk a Kékgolyóba, ahol egy elképesztően aranyos orvoshoz kerültem, eljött a kiállításmegnyitóra is egy hatalmas csokor virággal. Pedig tudtam, hogy nagyon elfoglalt, három másodperce volt rám mindig a telefonban, „na, mondja, mondja”, mondta ilyenkor. Szerencsére nem pánikoltatott, a diagnózis után rögtön elmondta, hogy elég jól kezelhető betegség. Így is lett, viszonylag gyorsan túl voltam rajta. A hajam ugyan kihullott, de a kezeléseket egész jól viseltem, és kórházban is összesen csak két napot töltöttem.

NHL

Már nem emlékszem a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy megörökítem a betegségem. Talán nem is volt pillanat. A végén tudatosodott, hogy tulajdonképpen terápia volt a fotózás, arról szólt, hogy eltávolítsam magamtól a betegséget, mintha nem is velem történne, és hogy ne azzal foglalkozzak, meddig tart még, hány kezelés lesz, mi lesz a hajammal és így tovább.

Ezek úgy a te képeid, hogy a nagy részét nem is te készítetted – vagy te készítetted, csak nem te nyomtad az exponálógombot –, hiszen szereplőjük is vagy.

Részben én készítettem őket, részben a férjem, úgy, hogy kitaláltam a beállítást, vagy megmondtam, mire figyeljen. De készültek egészen spontán képek is. Szerzői jogi kérdéseken mindenesetre eddig még nem vesztünk össze.

Mint általában a fotósok, te is utálod, ha fotóznak. Itt mégis teljesen kitárulkoztál a leggyengébb pillanataidban.

Valóban nem szeretem, de azt viszont igen, ha jó képek készülnek rólam, szóval van ebben némi ellentmondás. Itt mégis sikerült elengednem magam, úgy voltam vele, hogy így is, úgy is rettenetesen nézek majd ki a képeken, úgyhogy igyekeztem nem foglalkozni a külsőmmel. Sőt: könnyebb volt elkészíteni őket, mint szembesülni velük és beszélni róluk. Alkotás közben éreztem, hogy ezt most végig kell csinálnom, de amikor először láttam őket a falon, nagyon fura érzés volt. Ma már nem visel meg, ha rájuk nézek, inkább csak azon csodálkozom, hogy tényleg kimentem így az utcára?

NHL

Segített, vagy még jobban megrémített, hogy akkor született a lányod?

Ott volt a kezemben egy kéthónapos gyerek, nem volt más választásom, mint meggyógyulni.

Évekkel később sorozat készült a barátaid, ismerőseid gyerekeiről és persze a sajátodról is, ez lett a Lányaink. Egyáltalán nem úgy mutatod meg őket, ahogy a szülők a gyerekeiket szokták. Miközben mégis intim, privát fotóknak tűnnek.

Mert nem (csak) szülőként fotóztam őket, és nem olyankor, amikor a szülők fotózni szokták a gyereküket. Nem gondolom, hogy kizárólag a szülinapok vagy nyaralások, vagy most volt a szezonja az „első nap az iskolában” típusú képeknek, szóval hogy csak ezek lennének az életben a megörökítésre méltó pillanatok, mint ahogy azt sem, hogy csízt kell kiáltaniuk szegényeknek, ahogy meglátnak egy fényképezőgépet. Családi képeket készítettem én is, amik ellene mennek ezeknek a berögződéseknek. Fontos volt, hogy filmre fotózzak, így nem lőttem ezret, és nem nézegettük a képeket minden egyes kattanás után.

Lányaink

Tanultál valami újat a lányokról?

Persze, közös játék volt az egész. Eleinte ösztönösen szaladtak oda, hogy „Na, muti!”, én pedig mindig elmondtam, hogy nem tudom megmutatni, ez film. Kiderült: nekik is van egy határozott kép a fejükben saját magukról, amit meg akartak mutatni és persze lecsekkolni. A lányom, Rozi például azóta alig engedi, hogy fotózzam. Ha mégis, csak úgy, hogy ő dirigál, ő találja ki, mit csinál, milyen arcot vág, és hogy én hova álljak. „Na jó, csinálhatsz egyet”, mondja, „Egyet?! Egy nem elég, legyen inkább három”, mondom én. Általában kiegyezünk: egyet úgy, ahogy ő akarja, egyet úgy, ahogy én.

Nincs mosolygós kép a sorozatban.

Mint ahogy nem mosolygunk folyamatosan az életben sem. Nincs annál abszurdabb, mint amikor már kicsi korukban ráfagy a gyerekek arcára a mosoly, mert annyira berögződött. De most, hogy mondod, én sem szeretek mosolyogni a képeken.

Lányaink

Ha fiad lenne, akkor is elkészült volna a gyereksorozat?

Gondolom. Miért ne? Legfeljebb az lenne a címe, hogy Fiaink.

Nem dörgölte az orrod alá senki, hogy a családodat „használod” művészeti alapanyagként? Sally Mann Inmediate Family című albumából annak idején ezért lett hatalmas botrány.

Pedig milyen gyönyörűek azok a képek! Belemélyedtem a témába, a szakdolgozatomban is megemlítem, a Lányaink pedig a diplomamunkám lett a MOME-n. Rémisztő, hogy mikkel vádolták, miközben teljesen egyértelmű, mit miért és hogyan csinált, és hogy teljesen ártatlanok a fotók. Inkább a világ megy rossz irányba, ha kiteszel egy fotót a gyerekedről, és rögtön arra kell gondolnod, hogy nehogy túl sokat mutass. Próbáltam hinni abban, hogy amíg én, anyaként nem bántom a gyerekemet azzal, hogy megmutatom a képeit, addig nem teszek rosszat. Ezek a képek egyébként sem az internetre, hanem egy kiállítási térbe készültek, ott pedig, remélem, még mások a szempontok. Amúgy készült meztelen kép Roziról, amit végül inkább nem tettem bele.

Tanulsz a kritikákból?

Próbálok, de nehezem viselem. Aminek persze van értelme, annak nagyon örülök, igyekszem megfontolni.

Budapest

2002-ben egy évig készítettem Budapestről szóló képeket egy kötethez. A szövegek már adottak voltak, tehát tudtam, hova kell mennem. Mentem is, visszajártam, figyeltem, fotóztam. Összeállt szépen, büszke voltam a képekre, ez volt az első igazi sorozatom. Aztán elvittem őket egy portfolio review-ra Pozsonyba, ahol elismert, tapasztalt szakemberekkel, kurátorokkal lehetett konzultálni. Egyszer csak valaki megkérdezte, miért csinálom. Ott ültem, nem tudtam mit mondani. Fogalmam sem volt, igazából sosem gondoltam rá, csak érzésre csináltam. A kurátor tudatosságról beszélt, és arról, hogy muszáj, hogy legyen szándék, koncepció. Megsemmisülve hallgattam. Aztán persze tanultam belőle: az évek alatt sokkal tudatosabb lettem. Persze igyekszem megőrizni azt az ösztönösséget és spontaneitást, amivel elkezdtem, máshogy nem is lehetne szerintem.

Facebook, Instagram?

Nagyon sokáig nem volt okostelefonom, amiért persze mindenki hülyének nézett, de ellenálltam, egyszerűen nem akartam azt nyomkodni a villamoson, és megvoltam nélküle. Engem is halálra idegesít, ha a másik nyomkodja, főleg, miközben éppen beszélgetünk. Féltem, hogy én is nyomkodnám. New Yorkban aztán elromlott a telefonom, muszáj volt vennem egyet. Persze nyomkodom is, persze halálra is idegesítem magam. A Facebookot nem is raktam fel rá, de az Instagramot igen. Az az egyetlen, amiért tényleg örülök a telefonnak, hogy tudok vele fotózni. Nagyon élvezem, tök jó játék, mindenféle tét nélkül.