„Még a Sziget-applikációt sem töltöttem le” – interjú Gerendai Károllyal

Volt a családotokban valaki, akire nagyon hasonlítasz a mentalitásodban? Gondolok itt az erős üzleti vénára például.

Igazából nem tudom, mert a felmenőim között voltak ugyan nemesek és gyáriparosok is, de ez régen volt. Az általam ismert családtagok között ilyen típusú előképet nem láttam senkinél, inkább egyfajta értelmiségi, konzervatív, polgári értékrendet. Hatéves koromban elváltak a szüleim, ezért a bíróság döntése alapján én mérnök édesapámmal és egyetemi tanár nevelőanyukámmal nőttem fel. Ennek ellenére azt gondolom, leginkább az édesanyámra hasonlítok, mert neki volt anno – még a nyolcvanas években – egy vállalkozói próbálkozása. Gödöllőn az ottani állami autójavító cég gazdasági vezetője volt, de egy hirtelen jött gondolattól vezérelve kibérelte a cég büféjét, és otthagyva a biztos állását, átlépett a kisvállalkozói szférába. Az akkori korhoz mérten ez nagy vállalás volt, saját lábra állni, kilépni egy nyugodt és biztos állásból, ehhez biztosan benne is meg kellett lennie az üzleti életben elengedhetetlen kockázatvállalás képességének. Sajnos ez akkor neki mégsem jött be, belebukott, így aztán visszament dolgozni egy másik céghez, újra alkalmazottként. Aztán pár évvel később, tizenkilenc éves koromban sajnos meghalt egy autóbalesetben, így erről sosem volt alkalmam felnőtt fejjel beszélgetni vele.  

Ez azt jelenti, hogy a család teljesen más életet élt, mint amit te elképzeltél magadnak?

Igen, de az akkor elképzelt életem nem a vállalkozói vagy üzletemberi létről szólt, hanem teljesen másról, hiszen még a rendszerváltás előtt jártunk. Csak annyit tudtam, hogy engem a zene és a szervezés világa érdekel, ezzel akarok foglalkozni. Ez persze eléggé távol állt a családom elképzeléseitől. Semmi extrára nem kell gondolni, csak a szokásos: legyen egy tisztességes polgári szakmám, amire majd hosszú távon egzisztenciát lehet építeni. Ehhez képest én már az iskola mellett mindenféle bulikat szerveztem, egy ifjúsági klubot vezettem, és zenekarokkal barátkoztam. Valószínűleg azt is látták, milyen szenvedéllyel vetem bele magam ebbe az életformába. Így aztán nem csoda, hogy megijedtek. Az ijedtség aztán tiltásba váltott át.

Nálunk is elhangzott az »amíg a mi kenyerünket eszed, addig az történik, amit mi akarunk« mondat, amire felálltam, és azt mondtam, akkor inkább nem eszem tovább a kenyerüket. Még csak tizenhat éves voltam, amikor elköltöztem otthonról.

Persze ez nem egy átgondolt döntés volt részemről, fogalmam sem volt, mi jön majd ezután, de szerencsém volt, sokat segítettek az addigra már megismert zenészek és menedzserek, így hamar találtam magamnak az iskola mellett végezhető munkákat. A suli után esténként és hétvégente plakátokat ragasztottam, hangfalakat pakoltam, belépőjegyet szedtem, mindent elvállaltam, amivel megbíztak. Hogy őszinte legyek, akkoriban az még bennem sem merült fel, hogy egyszer majd lehetek ezen a területen vállalkozóként is sikeres. Így utólag, hasonló korba lépve már abszolút megértem a szüleimet…

Ők hogyan látják a helyzetet most?

Azt hiszem, ma már büszkék rám. A rendszerváltás előtti világban annyira más volt minden… A legvadabb álmaikban sem gondolták az emberek, hogy a jövőben létezik majd fesztiválszervező vagy kulturális vállalkozói szakma. Volt két állami rendezvényszervező cég, az ORI meg az IRI. Ezek voltak „a” szervezőcégek. Példaként jól jellemzi az egészet, hogy amikor érettségiztem, és a továbbtanulás kérdése felmerült, hiába tudtam, mivel szeretnék foglalkozni, az egyetlen felsőoktatási szakirány, ami szóba jöhetett, a népművelő szak volt. Vicces, igaz? Pedig nagyon nem volt az. Az így megszerzett diplomával legjobb esetben beülhettem volna egy művelődési házba. Később persze lettek kulturális menedzser szakok és más specifikus képzések, ezért a mai fiataloknak már sokkal több lehetőségük van.

Nekem szerencsém volt, jókor voltam jó helyen, hiszen a rendszerváltással hirtelen kitárult a világ, és az úttörő korszakban gyors karriert futhattam be.

Még a gimi melletti munka is megtérült, mert mire kikerültem a nagybetűs életbe, olyan kapcsolati tőkém és gyakorlati tudásom volt, amit nem lehetne még ma sem összeszedni az iskolapadban. És volt egy nagyon komoly helyzeti előnyöm: még nem volt konkurenciaharc a piacon, inkább hiánygazdaság volt. Mire leérettségiztem, már tizenöt-tizenhat ember dolgozott nekem plakátragasztóként, tizenkilenc évesen már országosan ismert zenekarok koncertjeit szerveztem, huszonegy évesen menedzserkedtem, és mellette egy hanglemezkiadót vezettem, aztán huszonkét éves voltam, mikor a Sziget fesztivál szervezésébe is belekezdtünk.  

Hogyan fogalmaznád meg, te miben voltál más, mint a környezetben élő, hasonló korú emberek?

Határozott elképzelésem volt arról, mivel akarok foglalkozni. Ez egyáltalán nem volt tipikus abban az időben sem. És nagyon hamar a saját lábamra álltam. Ma, ha körbenézek, azt látom, ez az időszak még a korábbinál is jobban kitolódik, a fiatalok akár még harmincévesen is szívesen laknak a szüleiknél. Az én időmben ez elég cikinek számított volna. Más dolog, hogy én egyébként is elég renitens voltam. Egy csomó mindenről elég határozott véleményem volt a politikától a diákéletig, így ezek kapcsán is sokszor fura helyzetekbe keveredtem. Például egyik barátommal szerveztünk a suliban egy társaságot, ami a KISZ mellett az egyetlen engedélyezett diákszervezeti alternatíva volt. „Zenei és Rádiós Öntevékeny Kör” névre hallgatott, és szigorúan politikamentes szervezet volt. Azért volt rádiós is, mert mi csináltuk az iskolarádiót, és azért zenei, mert alapvetően zenei programokat szerveztünk: koncerteket, bulikat, közönségtalálkozókat. Egy idő után több tagunk volt, mit az állampárt ifjúsági szervezetének… Ez persze szúrta a szemét a rendszerhű iskolai vezetésnek.

És mit szólt ehhez a család?

A családom alapvetően egy nagypolgári, konzervatív értékrendet vall, amit – a történelem bármilyen szakaszát élték épp – próbáltak tartani, de kerülték a nyílt konfliktusokat. Sosem tartoztak az előző rendszer híveihez, hiszen az államosítások kapcsán elveszítették mindenüket, ráadásul apukám ’56-ban a Műszaki Egyetemre járt, és mint közismert, onnan indultak a forradalom eseményei is, ezért például otthon ugyan következetesen azt hallottam, hogy ’56 forradalom volt és nem ellenforradalom, de mindig hozzátették, hogy erről nem szabad másokkal beszélgetni. Tartottak a hatalom arroganciájától, ezért semmilyen közéleti tevékenységemet sem fogadta otthon kitörő öröm. Aztán, ahogy elköltöztem otthonról, ez már kevésbé számított, így nyíltan fel mertem vállalni konfliktusokat a tanárokkal, ha igazságtalannak éreztem valamit, bele mertem állni politikai vitákba, vagy fel mertem fújni az iskola folyosójának falára, hogy „ruszkik haza”. Ezek persze imponáltak a többieknek, így lettem egyszer csak diákönkormányzati vezető.

Bár nem vagyok egy nyomulós típus, általában vezetővé váltam azokban a közegekben, ahol éppen voltam. Valószínűleg azért, mert mindig én szerveztem a környezetem programjait, az osztálykirándulástól a szülinapokig.

Pedig én egyáltalán nem az a tipikus menő srác voltam, aki minden buli középpontja, a csajok kedvence, inkább a különcségeim és az iskolai balhéim miatt voltam ismert.

Voltaképp hol laktál, amikor elköltöztél otthonról?

Az elején iskolatársaknál, barátoknál, aztán albérletben, amikor már kerestem annyi pénzt, hogy kifizessem. Ezáltal, hogy korán dolgozni kezdtem, talán egy kicsit koravén is voltam a korosztályomhoz képest. Visszamenni a szüleimhez semmiképp nem szerettem volna, mert már-már görcsösen bizonyítani akartam. E nélkül simán lehet, hogy elkallódok, de ez olyan erős késztetés volt, ami átsegített minden nehézségen. Szerencsére azért mindig volt mit ennem, ha máshogy nem, hát véletlenül ebédidőben toppantam be a barátaimhoz, a szülők pedig ilyenkor automatikusan megvendégeltek. De nem akarom sajnáltatni magam, hiszen minden nehézség ellenére már nagyon hamar mutatkoztak a siker jelei is. A rendszerváltás előtti rockzene világa valahogyan úgy volt beállítva az akkori médiában, mint egy züllött, romlott világ, ahol mindenki drogozik és piál. Annyi alapja persze volt, hogy egy sokkal lazább, szabadabb közeg volt, ahol nem mondom, előfordult, hogy egyesek piáltak és drogoztak is, de a szórakoztatóipar belülről nem a szórakozásról szól. A sikert itt is a munkád eredménye alapján mérik, a színfalak mögött teljesítményt várnak el. Akit csak a „sex and drugs and rock n’ roll” csillogása vonzott oda, az hamar kikészült. De én elég céltudatos voltam, pontosan tudtam, hogy vinni akarom valamire. Így aztán világéletemben antialkoholista voltam inkább, soha nem ittam és nem drogoztam. Persze anno az osztálykiránduláson én is megkóstoltam a sört, sőt a vodkát is, ahogy később a füvet is kipróbáltam, de mindent csak kíváncsiságból. Szóval sosem voltam még részeg, és sosem éreztem ennek hiányát. Alapelvem lett, hogy a buliban a szervező maradjon józan.

Nagy álmodónak vallod magad. Ez mit jelent pontosan?

Az álmodozásnál is fontosabbnak gondolom, hogy egész életemben mindig azzal foglalkozhattam, ami érdekelt, és nem csak az álmodozásig jutottam. Egy csomó dologba belekezdtem, amiről azt mondta a környezetem, hogy á, ezt úgysem lehet megcsinálni! Az ilyesmi engem inkább inspirál, mint elbizonytalanít.

Mit tanultál ebből az időszakból?

Az elején egyszerűen csak élveztem. Ahhoz képest, hogy szinte gyerek voltam, a korszak sztárzenészeivel dolgozhattam együtt a Beatricétől kezdve a Bonanza Banzai-on át az Európa Kiadóig. A haverjaim falán kitépett magazinlapok képeiről mosolyogtak, én meg személyes kapcsolatban voltam velük! Huszonegy éves koromban már a Sziámi zenekar menedzsere és kiadója voltam. Aztán elég hamar úgy alakult, hogy nemcsak magamért lettem felelős, hiszen egyrészt alkalmazottaim lettek, másrészt saját családom, hiszen huszonhárom évesen, az első Sziget alatt már megszületett az első gyermekem. A saját bőrömön kellett megtanulnom azt is, hogy a sikernek ára van, mivel az első házasságom arra ment rá, hogy a karrieremet építettem, és nem foglalkoztam eleget velük. Mindez néhány éven belül, nagyon hamar történt meg velem.

Miközben a korosztályom azon gondolkodott, mi lesz, ha nagy lesz, én már felnőtté váltam.

Minden ötleted sikeres?

Korántsem. Sok ötletem volt és van, néhány ezek közül még egy fiók mélyén fekszik. Hogy a közelmúltból egy kudarcot idézzek: tavaly megpályáztam a Kolosy téri piac hasznosítását. Kitaláltam, hogy egy kézműves söröket bemutató sörcsarnokot hozok létre, amire szerintem lenne igény. De végül a pályázatot nem én nyertem, így ez az ötlet nem valósul meg, vagy legalábbis parkolópályára tettem. Általában az ötleteim valamilyen hiányérzetem kielégítésére szolgálnak, de sokszor tapasztaltam, hogy ami nekem hiányzik, arra nem biztos, hogy mások is vevők lennének. Meg persze előfordul, hogy később érik meg valamire a kereslet, mint ahogy bennem az igény megfogalmazódik. Ilyen volt például a fine dining éttermeink esete. Vagy amikor egy TV Sziget nevű projekttel próbálkoztunk, ami a köztévén két hónap próbaidő után sajnos nem hozta a megfelelő számokat – más kérdés, hogy ennek alapjain végül megszületett a Kultúrház című műsor, ami kétségkívül sikeres lett, és hasonló koncepciójú műsorok azóta is futnak.

Vagyis más csinált üzletet belőlük…

Engem nem az a vágy hajt, hogy én csinálhassak meg valamit, hanem hogy legyen valami. Ez nagy különbség. Emiatt nem fáj, ha nem én valósítom meg, de megvalósul. Az persze zavar, ha nem megfelelő színvonalon.

Szerinted van az üzletben barátság?

Szerintem igen. Például sok olyan barátom van, akivel előbb voltunk üzletfelek, és csak később lettünk barátok. Egyáltalán mi az, hogy üzlet? Szerintem ez nem egy kategorikusan definiálható dolog. Sokan sokféleképpen értelmezik és csinálják. Én akkor vagyok elégedett egy tárgyaláson elért eredménnyel, ha azt feltételezem, hogy a másik is elégedett lesz, amikor felállunk az asztaltól. Úgy van esély ugyanis hosszútávon megtartani egy egyezséget, ha mindketten komfortosan érezzük magunkat. Az életem egyik rendezőelve, hogy szeretem magam jól érezni a bőrömben. Ehhez be kell tartani néhány alapszabályt, ilyen a tízparancsolat, vagy az, hogy úgy tegyem a dolgom, hogy mindennap belenézhessek a tükörbe.

Nyilván vannak olyan üzletemberek is, akikkel nagyon nehéz barátságról beszélni, mert semmilyen más szempont nem érdekli őket, csak hogy minél jobb üzletet kössenek. Az a tapasztalatom, hogy velük is jól lehet együttműködni, csak oda kell figyelni, és az ő játékszabályaik szerint kell eljárni. Én viszont jobban hiszek az emberi kapcsolat alapú üzletben. Ahogy fontos az is, hogy a vállalkozásaim tevékenysége átfedésben legyen az érdeklődési körömmel, a hobbijaimmal. Félreértés ne essék, nem állítom azt, hogy nekem a pénz nem számít. Sőt kifejezetten szeretek jól élni, biztosítani az anyagi hátteret magamnak és a családomnak, de nem vagy-vagy alapon. Szerintem jó érzés a tudat, hogy amit az ember létre akar hozni, az mások számára is értékes, hasznos.

Mit csináljon egy húszéves, aki az álmai megvalósítása előtt áll?

Ha most belenézek a zsebembe, jól látom, hogy nincs nálam a bölcsek köve… Kitartás biztosan kell, hit abban, amit csinálsz, és hogy szenvedéllyel menj az úton, amit kitaláltál magadnak. Nyilván szükséges a megfelelő tudás, illetve a jó és versenyképes ötlet. Én igyekeztem magasra tenni a lécet, mindig előrébb járni abban, amit csinálok, mint ahol a többiek, vagy ahol a kereslet tart. Ez nem mindig kifizetődő rövid távon. Hosszabb távon azonban igen. De talán a legfontosabb: találd meg a megfelelő társakat, mert a legtöbb esetben egyedül nem megy. Ezen túl tudni kell delegálni, és nem szabad félni döntést hozni.

Ha nem delegálsz, elveszed a kollégák motivációját, ha nem döntesz, csak őrlődsz a döntés felelőssége alatt, és az egész rendszert elbizonytalanítod.

Tanítasz is?

Sokszor előfordul, hogy hívnak előadni különböző iskolákba, és nagyon szívesen megyek is, ha időm engedi. Fiatalokkal azért is szívesen találkozom, mert nem szeretnék abba a hibába esni, hogy nem ismerem őket eléggé, csak elképzelek valamit arról, milyenek, hogyan gondolkodnak, azután ez alapján csinálok nekik valamit. Ezeken az előadásokon általában nemcsak beszélek, kinyilatkoztatom a nagy okosságokat, hanem őket is kérdezem, bizonyos kérdésekben akár megszavaztatom a hallgatóságot, mert tényleg kíváncsi vagyok a véleményükre.

Hallottam már rólad, hogy „old school” vagy.

Magam mondtam, és tényleg így gondolom. Például a telefont telefonálásra használom. Furcsa, igaz? Persze már sokat fejlődtem, és néha megnézem rajta az e-maileket is, de nézd (a zsebéből bőrkötéses, egy tenyérben elférő határidőnaplót halászik elő – a szerk.), nekem ez a naptáram. Továbbmegyek: a feleségemmel közös e-mail-címem van… Nem vagyok fenn a Facebookon, a Twitteren, az Instán, még a Sziget-applikációt sem töltöttem le, a Waze az egyetlen app, amit használok. Nagyon is tudatos döntésem volt, hogy ezekben már nem követem a világot, és ezzel elfogadtam azt is, hogy bizonyos dolgokban lemaradok. Az elmúlt években egyre több mindenbe belekezdtem, ami azzal járt, hogy egyre kevesebb időm maradt mindenre. Közel tíz éve nem nézek tévét sem, nem fér bele a nap huszonnégy órájába. Elképesztő mennyiségű hír és adat van ma már a világban, és ebben az áradatban annyira nehéz eligazodni, hogy egyszerűen letettem arról, hogy valamit is jobban tudjak… Ugyanakkor a Sziget cégvezetőjeként

mindig azt mondogattam: az nem jó főnök, akit nem érdekelnek az újdonságok, nincs képben, az ilyen menedzser menjen inkább nyugdíjba. Ezért aztán magammal sem tettem kivételt, amikor beláttam, egy csomó dologról egyszerűen nincsenek már meg a megfelelő információim, felálltam, és átadtam a stafétát.

Nagyon furcsa volt a hirtelen változás, hiszen volt egy erős huszonöt évem, amikor versenylóként futottam, és napi tizennyolc órát pörögtem, hajtottam a sikereket. Ráadásul egyre több területen versenybe szálltam, ami egyre több időt igényelt, ezért egy idő után már nem aludtam többet napi öt óránál. Aztán így is azt éreztem, hogy lemaradok, ezért inkább váltottam, és most újra van időm utazni, a családommal többet lenni, és még új ötletek megvalósításába is bele tudtam vágni.

Mi az, ami mostanában inspirál?

Az elmúlt két évben a Lupa-tó fejlesztésével foglalkoztam a legtöbbet, illetve a gasztronómia világa az, ami most leginkább érdekel, így ezen a területen vannak mostanában terveim. Emellett igyekeztem megtalálni azt az egyensúlyt, amit az utóbbi években kicsit elveszítettem… Mert még mindig az a célom, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Most úgy érzem, jó úton járok…