Ha találomra elkezdenénk szülőket kérdezgetni arról, mitől félnek igazán, tízből kilencen biztosan megemlítenék: hogy történik valami tragikus, ami miatt nem tudják felnevelni a gyerekeiket. Mi lesz akkor velük, ki gondoskodik róluk, ki fogja őket támogatni, ki nyújt nekik biztonságot, de főleg, ki fogja őket feltétel nélkül szeretni úgy, ahogy csak a szüleik tudják?
Csupán ennyi az elvárás azon szakemberek felé, akik az állami otthonokban élő gyerekeket gondozzák, azokat, akiket a saját szüleik valamiért nem tudnak felnevelni, és akiknek nem sikerült sem nevelőszülőt, sem pedig örökbefogadó családot találni. Nekik kell gondoskodni róluk, biztonságot nyújtani, szeretni, kötődést tanítani, és szépre-jóra nevelni őket.
Hogy ez mennyire lehetetlen küldetés még a legjobb szándék mellett is, azt mindenki el tudja képzelni. Egy csecsemőotthonban dolgozó ismerősöm mesélte:
a bekerülő gyerekek eleinte folyamatosan és vigasztalhatatlanul sírnak az édesanyjuk után. Még akkor is, ha az bántotta, elhanyagolta vagy verte őket.
Később, hosszú hetek múlva megszokják az otthon állandóan, nap nap után ismétlődő ritmusát, napirendjét, és megnyugszanak, beletörődnek: ez van. Nem jó egy ilyen baba szemébe nézni: a reménytelenség árad belőle, és ha később normalizálódnak is a körülmények, a trauma akkor sem múlik el nyomtalanul.
A gyermekotthon egy szükséges rossz – foglalja össze velősen Korényi Róbert gyermekpszichológus. – Ha jól működne a társadalom, nem is kellenének, de hát ismerjük a különbséget az ideális és a valóságos között. A megfelelő körülmények – ingergazdag környezet, felszereltség, játékok, programok – kialakítása mellett azonban a legfontosabb az lenne a gyerekeknek, hogy a személyzet ne cserélődjön, legyen kihez kötődniük, legyen kit szeretniük.
Fót, 2017. január 18.
Múlt (MTI Fotó: Bruzák Noémi)
Egy intézmény bezárása, a gyerekek új helyre költöztetése éppen ezzel megy szembe: ez a helyzet egy generált fluktuáció, amelynek során minden körülmény és feltétel megváltozik. Az ilyen, otthonban nevelkedő gyerekek eleve rosszabbul kötődnek, és nehezen alakítanak ki új kapcsolatokat, ugyanakkor extrém módon igénylik a felnőttek figyelmét. Attól függően, hogy hány évesek, a változás kicsit vagy nagyon visszaveti őket a fejlődésben. A nagyobbakat kevésbé, a kicsiket jobban, de olyan nincs, hogy kisebb zökkenőként kezelve a helyzetet kár nélkül megússzák – magyarázza a pszichológus.
Az intézeti lét mindenképpen kockázati tényező egy gyermek egészséges fejlődése szempontjából. A pszichológia számos egyéb veszélyhelyzetet is felsorol. Ilyen például egy betegség, a szegényes kortárs kapcsolatok vagy a fizikai erőszak, és ebbe a felsorolásba illeszkedik a környezetből való kiszakítás is.
A következmények pedig súlyosak: alacsonyabb intelligencia, érzelmi labilitás, sőt, az intézményben élő gyerekeknek gyakran még a fizikai fejlődése is elmarad az átlagostól.
Mindezeket a hátrányokat egyetlen dolog tudja felülírni: ha az illető gyerek otthon veszélyben van. Sajnos vannak azok a helyzetek, amikor beköltözni egy nagyintézménybe még mindig jobb – ez is tény.
Ugyanakkor teljességgel kizárt, hogy egy ilyen változás következményeivel ne legyenek tisztában azok, akik meghozták a döntést a bezárásról. Megpróbáltam tehát rendkívül pozitívan és konstruktívan hozzáállni a dologhoz, és megkeresni azokat az intézményeket, amelyek a fóti gyerekeket fogadják majd. Azt vártam, hogy az intézményvezetők megnyugtató válasszal szolgálnak. Hagyjuk a rémhíreket, ők biztosan tudnak valamit, amit mi nem. Hiszen mindenki a legjobbat akarja a gyerekeknek, akik szülő nélkül kénytelenek felnőni, ráadásul esetleg fogyatékkal élnek, vagy mondjuk gyerekként egyedül szelték át a fél világot, hogy elmeneküljenek az otthonukban dúló háború elől. Belegondolni is rossz, miken kellett átesniük, mire ideértek. Ők egyébként az aszódi javítóintézetbe kerülnek, mintha valami bűnt követtek volna el…
Próbáltam tehát megkeresni a kalocsai és zalaegerszegi gyermekotthon és az Aszódi Javítóintézet vezetőjét, ám kiderült, semmit sem mondhatnak a fenntartó engedélye nélkül. Sebaj, ez egyáltalán nem szokatlan, rutinosabban írok már sajtómegkeresést különböző minisztériumoknak, mint matekházit a gyerekeimnek. Pedig az utóbbiban is meglehetős tapasztalatom van már.
Teltek, múltak a napok, és semmi sem történt. Habár én nyilvánvalóvá tettem a levelemben, hogy a célom a homály eloszlatása és az, hogy félinformációk helyett megnyugtató válaszok lássanak napvilágot a helyzetről. Az engedély mégsem érkezett meg, ahogy egy két héttel korábbi megkeresésünkre sem reagált a fenntartó.
Megkerestem a bezárásra ítélt fóti gyermekközpont vezetőjét is, aki szintén nagyon készséges volt ugyan, de azonnal jelezte, hogy a fenntartó engedélye nélkül ő sem nyilatkozhat. Annyit azonban mégis elmondott, hogy
továbbra is teszik a dolgukat, mintha mi sem történt volna, a gyerekek azonban érzik a bizonytalanságot.
Az otthonban élők ugyanolyan iskolákba járnak, mint bárki más, és már az osztálytársaik is kérdezgetik, hogy hová kerülnek, mi lesz velük.
Még ők is érzik, hogy nagy változás áll a küszöbön, fejesugrás az ismeretlenbe, ami miatt aggódniuk kell. Mert sajnos hiába kerestük mi is, megnyugtató válaszok egyelőre (?) nincsenek.