„Nem tudják, hogy kell kikérdezni a leckét, hiszen velük sem csinálta senki” – önkéntesek a szegény régiókban

„A roma gyerekek 74 százaléka csak fizikai munkásként vagy a szolgáltatószektorban tudja magát elképzelni, mire elvégzi az általános iskolát. Az álmaikat is elveszítik” – mondja Benkő Fruzsina, az InDaHouse Hungary alapítója, aki önkéntestársaival hétvégenként borsodi iskolásoknak segít közös tanulással.

Ezeknek a gyerekeknek az utazás is nehezíti a dolgukat: szinte minden tanodásuk ingázik a szülőfaluja és az iskola között. Nagy részük például Ináncsra jár be, mert az közelebb van, mint Encs. A szülők zöme is ott tanult, a tanárokat általában ismerik, de ettől még nincsenek velük közvetlen kapcsolatban. Hogyan is lennének, ha nem tudnak bemenni, érdeklődni a gyerekük előmenetele felől, mert nem tudják rendszeresen kifizetni az ötszáz forintos buszjegyet?

Pedig a család szerepe meghatározó. „A tanodások szülei közül sokan szeretnék, hogy a gyerekük jó tanuló legyen, de tanácstalanok abban, hogy mit tehetnének ezért: nem értik, mire jár a jegy, vagy mivel lehet javítani. Sokuknak nincs meg a nyolc osztálya, nem tudják, hogy kell kikérdezni a leckét, hiszen velük sem csinálta senki. A tanárokkal szemben sokan eszköztelenek: általában akkor sem emelnek szót, ha mondjuk rendszeresen kiabálnak a gyerekükkel. Más iskolába meg nemigen írathatják, mert falun nincs választék. Közben ezekben a családokban a gyerek szent és sérthetetlen, a tanodába is csak akkor engedik el, ha szeret hozzánk járni, nem küldik el csak azért, mert fontos a tanulás. Nálunk eddig csak egy gyerek bántódott meg, ő is azért, mert lemaradt a buszról, ami elhozta volna a tanodába. Visszahallottuk, hogy az anyukája neheztel ránk, magunk mentünk el hozzá tisztázni a helyzetet.”

Sodródás, lemaradás, kilépés

Az InDaHouse vezetője átlátja, hogy a hátrányos helyzetű térségekben a tanároknak is nehéz. „Mi tudunk egyesével tanulni a gyerekekkel, de nekik ott van egy egész osztály, ahol mindenki más szinten van. Sok diák csak sodródik: nem ír házi feladatot, nincs felszerelése, hiányzik az ellenőrzője, nem tudja elmondani, mit vettek az órán. Ha valaki állandóan poénkodik, az lehet, hogy a túlélési stratégiája része – miközben ezzel zavarja az órát. Elég néhány ilyen gyerek az osztályban, és az idő máris a fegyelmezéssel megy el.”

Fruzsináék először barátkoznak: így jutnak be az énvédelemből emelt falak mögé. Ez kell ahhoz, hogy meg tudják győzni a gyerekeket arról, hogy hisznek bennük, hogy nem tartják őket butának. „Az önkénteseink többsége a városi, nem roma, diplomás, stabil munkával rendelkező rétegből kerül ki. Nemcsak korrepetálják a gyerekeket, hanem gyógyítgatják a »sebeiket« is: arra tanítják őket, hogy helyük van a társadalomban. A lemaradás még így is óriási: a felsősök jó részével szorzótáblát gyakorlunk, miközben az iskolában már a törteknél, hatványoknál tartanak. Sokan már elsőben elvesztik a fonalat, mert túl gyors nekik a tempó. Ha nem tartják a lépést, megkapják érte az egyesüket, és kész.”  

A gondokat a pedagógushiány is tetézi, sok a pályaelhagyó, és a frissen végzettek sem szívesen vállalnak munkát arrafelé. Fruzsina azt meséli, hogy az egyik középiskolában már jó ideje nincs kémiatanár, de más környéken olyanról is hallott, hogy közmunkások vigyáznak a napközisekre, annyira nincs szakember.

Mosás és elvont fogalmak

A tanulás mindenekelőtt – hallja sok diák naponta, pedig sok minden mást szívesen csinálnának helyette. Van viszont olyan is, aki szíve szerint a tankönyvei fölött töltené az időt, de erre alig jut ideje, annyira be van fogva a mosás-főzés-takarításba, plusz sok családban a kisebbekre is az idősebb testvérek vigyáznak. „A mosás sok nagylánynál komoly gátja a tanulásnak: a családok 70%-a olyan házban él, ahová nincs bekötve a víz, forgótárcsás mosógéppel kitisztítani a ruhákat pedig egész napos program. A legtöbb tanodás otthonában fával tüzelnek: nem kis küzdelem meleget csinálni a házban és tisztítani a kályhát. A legtöbb szülőnél már elértük, hogy elengedjék a lányokat, de van olyan is, akinek nem biztos, hogy sikerül majd az érettségije, mert abban az időszakban szükség van rá otthon.”

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: LBárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Fotó: Bárdi Bálint

Az akarás azonban belőle sem hiányzik: így van ezzel az a hatodikos is, aki minden héten történelem- és környezetismeret-könyvekkel felpakolva érkezik a tanodába, hogy elkerülje a bukást. Nála is az a baj, mint sokaknál: nem érti, hogy mit olvas. A múltkori leckéjében például ez állt: „A franciák nemzetgyűlést tartottak, ahol meghozták az alkotmányt.” Segítőjének ott kellett kezdenie, hogy elmagyarázza, mit jelent a nemzetgyűlés és az alkotmány szó. „A kérődző párosujjú patásnál annyival van könnyebb dolgunk, hogy azt legalább képen meg tudjuk mutatni. Ennek a végtelenül kedves lánynak rengeteg negatív iskolai tapasztalata van, de nem adja fel. Volt hétvége, amikor nyolc órát tanultunk vele, látszott rajta, hogy már kisül az agya a fáradtságtól, de ott volt – remélem, meglesz az eredménye.”

Speciális helyzetek

A fogyatékkal élő gyerekek helyzete itt halmozottan nehéz. „A környéken egy speciális iskola van, de ott csak bentlakók lehetnének, mert a szülők nem tudják naponta behordani őket. A családok többségében viszont elképzelhetetlen, hogy vasárnaptól péntekig olyan helyen aludjon a gyerek, ahol nem tudnak róla gondoskodni. Másképp gondolkodnak, mint azok, akik első perctől fejlesztésre hordják a sérült kicsit, hogy kihozzák belőlük a maximumot. Inkább feltétel nélkül elfogadják úgy, ahogy van, nem akarják megváltoztatni, ő a család közepe, és életük végéig feladatuknak érzik, hogy gondoskodjanak róla. Jobban féltik annál, mint hogy elengedjék otthonról, arról pedig nincs tudásuk, hogy egy speciális iskola miért lenne jobb a gyereküknek.”

Pedig a speciális iskola rengeteget számít. Fruzsináék ismernek két egykorú, fogyatékkal élő gyereket, akik közül csak az egyikőjük tud írni, olvasni, számolni, egész mondatokban beszélni. Ő a számára megfelelő iskolába járt. A másik kicsi sorra ülte végig az általánosban azokat az órákat, amikből egy árva kukkot nem értett. Néha találkozott a fejlesztőpedagógussal, akire a fél iskola rá volt bízva: ilyen túlterheltség mellett szinte lehetetlen eredményeket elérni. 

Kényszerpályák

Azok, akik nem állnak meg az általános után, általában Abaújkérre, Encsre vagy Szikszóra mennek szakiskolába. „Sajnos ezekben az intézményekben vannak gondok az oktatás minőségével a nemzetközi PISA-felmérések szerint. De probléma az is, hogy sok választás így kényszerből születik: az egyik tanodásunk azért jár vendéglátóipariba, mert nem volt más – utálja. Egy másik mentoráltunk csecsemő- és gyermekgondozónak készül, ő egy éve vár arra, hogy elinduljon a tanfolyam. Miskolcon több a lehetőség, és nincs is túl messze, de sokan azt hiszik, hogy olyan drága ott tanulni, hogy nem engedhetik meg maguknak. Többen féltésből nem engedik el a gyereküket: a néhány száz fős falvakhoz képest ijesztőnek, nagyon másnak tűnik a városi élet. A szülők egy része ráadásul abban a tudatban van, hogy hiába tanul a gyerek, úgyis »cigányozni« fogják. Mindez közrejátszik abban, ha valaki nem tanul tovább – tudják, hogy ez is rossz, de legalább az ismert rossz.”

A gát Fruzsina szerint akkor törhetne át, ha lenne olyan tanodásuk, akinek sikerül eljutni Miskolcra. Az egyik mentoráltjukat felvették egy fővárosi Waldorfba, de még kétséges, hogy tud-e majd ott tanulni. Fruzsináék most keresik a megoldást a lakhatására, illetve olyan támogatókat próbálnak találni, akik anyagilag segítenék őt.