„Soha egyetlen szerhasználó nőtől sem hallottam, hogy nem érdekli, mi lesz a gyerekével” – Drog és várandósság

Juli tizenkét éves lehetett, amikor először találkozott a droggal. Emlékei szerint az idősebb unokatestvéreitől kunyerálta el az első adagokat. Dizájnerdrogokkal (mint az úgynevezett „bio” vagy „herbál”) kezdte, mivel a marihuána nem volt számára megfizethető ), amelyekről csak arra emlékszik, hogy mindig nagyot „ütött”, és hogy arrafelé, ahol ő lakott, Kelet-Magyarországon, tizenkét éves kor fölött mindenkinek volt valamilyen tapasztalata vele. Később jött a „fehér” nevet viselő, sokkal durvább, porállagú cucc, amit hol italba kevertek, hol az orrukba szívtak, időnként pedig rosszul lettek tőle. Juli tizenhat évesen megismert egy férfit, akibe beleszeretett, akinek elhitte, hogy mellette végre jó élete lesz. A jó az ő esetében azt jelentette, hogy valaki életében először viszontszereti. Nem teljesen így lett. Budapestre költöztek, de a nagyváros Julinak egyben kalitkát is jelentett. A férfi ugyanis veszélyesen féltékeny volt, gyakorlatilag sehova nem engedte el Julit. Dolgozni sem. Hogy honnan volt pénzük, miből éltek, miből futotta a drogokra (ez már a kokainos korszak volt), arról Julinak fogalma sem volt, igaz, nem is nagyon mert rákérdezni. Tizennyolc éves korában terhes lett, addigra már túl volt jó néhány balhén, pofonon.

Timi Budapesten született, itt nőtt fel, itt járta ki a középosztály számára megszokott iskolákat (ami esetében egy jó nevű gimnáziumot és egy félbehagyott főiskolát jelent). A gimis éveket végigfüvezték a haverokkal, ehhez jöttek később a partidrogok. A pénz nála nem jelentett különösebb problémát, a barátai között mindig akadtak „jótevők”, ha máshogy nem, hát némi szexért cserébe. Akkoriban Timi már függő volt. Alig múlt húsz, amikor egy futó kapcsolatban teherbe esett. A szülei minderről semmit nem tudtak, Timi szerint nem is igen érdekelte őket, lekötötte a figyelmüket a vállalkozásuk.

Annak ellenére, hogy a két nő teljesen eltérő környezetben nőtt fel, történetükben számos fájó, közös elem van:

• Egyiküknek sem volt normális családi élete.
• Mindkettejük környezetében rengetegen drogoztak.
• Egyikük sem tudta, kihez merjen fordulni, amikor megtudta, hogy gyereket vár.
• Később a nőgyógyászok mindkettőjüket azzal riogatták, hogy el kell vetetniük a magzatukat.
• Végül mindketten segítséget kaptak hozzáértő civilektől.
• Mindketten egészséges gyereket szültek.
• Ma már egyikük sem drogozik, igaz, ehhez Juli volt élettársának lenne egy-két szava (égen-földön keresi Julit).

Eddig a tények. Szubjektív véleményem szerint azonban a két nő története még két ponton összeér:

• Egyikük sem tehető egy személyben felelőssé azért, mert egy időre függővé vált a drogoktól. (Értsd: hol volt a család? Az iskolai környezet? És Juli esetében, abban a hátrányos helyzetű térségben, ahol mindenki drogozik, az állam?)
• Egyikük sem hibás azért, mert nem tudott egyedül dűlőre jutni az ellátórendszerrel.

Ez utóbbi ponton szeretne változtatni a Józan Babák Klub Egyesület. Az itt dolgozó szakemberek tapasztalatai szerint ugyanis a szülész-nőgyógyászok túlnyomó többsége egyáltalán nincs felkészítve arra, hogy addiktológiai klienseket fogadjon. Az érintettek beszámolói alapján számos ijesztő szcenárió ismétlődik ma a rendelőkben. Tipikus az, hogy a várandóst rábeszélik az abortuszra, szélsőséges esetben feljelentik. A kommunikációnak pedig a legtöbb esetben automatikus velejárója a lenézés. A Józan Babák munkatársai épp ezért jelenleg inkább maguk kísérik el a droghasználatban érintett várandós nőket ahhoz az egy-két orvoshoz, aki hozzáértően viszonyul a kérdéshez.

Ezt szeretnék leegyszerűsíteni azzal, hogy saját rendelőt nyitnak – kimondottan drogfüggő nőknek.

Most még csak klub, hamarosan rendelő is

A Baross utcai hatvanegy négyzetméter közepén egy nagy asztal áll, rajta viaszosvászon terítő, mellette székek. A sarokban járóka játékokkal, mellette konyhapult, vízforraló, bögrék. Az a fajta szerethető rendetlenség, amitől otthon érzi magát az ember, még ha a földszinti helységbe be is szűrődik a forgalom zaja. A tervek szerint hamarosan felhúznak egy plusz falat, hogy legyen elkülönített hely a nőgyógyászati vizsgálónak. Ami persze sok millió forintot igényel majd, de Oberth József, a Józan Babák Klub egyik alapítója optimista.

A szerhasználó nők életében még akkor sem a nőgyógyászhoz vezet az első út, ha kiderül, hogy gyereket várnak. Ők ugyanis maguktól (és egyedül) a legritkább esetben keresnek fel egy számukra idegen szakembert. Fiáth Titanilla, az egyesület egyik pszichológusa egy vidéki szegregátumban végzett terepmunkája alapján az alábbiakat mondja: „Mindennek főként az általuk sokszor megtapasztalt stigmatizáció és kirekesztés az oka. A félelem a kiszolgáltatott, megalázó helyzetektől. Alacsony státuszú, szerhasználó nők nem tudnak például hálapénzt adni. Nincs hálóingük, papucsuk, sem pénzük tisztasági csomagra. Az sem segít, ha a segítségnyújtás és az információk átadása helyett kérdőre vonják őket, például ha egyszerűen a fejükre olvassák, mennyire felelőtlenül viselkedtek.”

Ismeretlen szakemberhez maguktól tehát a nők nem mennek, jó esetben viszont eljönnek a Józan Babákhoz, ami per pillanat klubként üzemel. Valaki magától jön, mert másoktól hallotta, hogy itt „jó fejek” a segítők. És van, aki erre egyedül nem veszi rá magát, aki nincs olyan állapotban, akire úgy hívják fel a figyelmet mások. Mint Annára, aki egy autóban „lakott”, és dizájnerdrogokat használt, még a harmadik trimeszterben is. Őmiatta például a környéken élők telefonáltak. „Nem ő volt az első, aki egy autóban húzta meg magát – meséli Oberth József. – Volt olyan kliensünk, aki egy gyerekotthonból szökött ki, hogy segítséget kérjen. Ő heroint szúrt, mi pedig a jelentkezésekor azonnal egy drogambulanciára vittük, ahol helyettesítő gyógyszeres terápiába kezdtek. A nevelőotthonban azt találták erre jó megoldásnak, ha egy gumiszobába zárják… Csoda, hogy nem vetélt el, hiszen az ópiátelvonásnak ez lehet a következménye. Végül az otthonból mentő vitte el, így maradt meg a születendő gyermek. Ezekkel a szerekkel nagyon veszélyes azonnal leállni.” (A megvonás miatt ugyanis a magzat is elvonási tüneteket mutat, mozgása felgyorsul, az ezzel járó megnövekedett oxigénigényt pedig egyáltalán nem biztos, hogy fedezni tudja a méhlepény.)

„Azoknak a nőknek, akik például füveztek, és így estek teherbe, vagy egy buliban alkoholt ittak, többnyire elég a tanácsadás, illetve a megfelelő ambuláns vizsgálatok megszervezése. Náluk a józanná válás szinte spontán bekövetkezik – magyarázza Oberth József. –  Azokkal viszont, akik reggeltől estig szúrnak, a lehető leggyorsabban meg kell egyeznünk, hogy kórházba kerüljenek, ahol kontrollált körülmények között szokhatnak le.” Az elnök szerint a Józan Babák Klubba eddig több mint kétszáz injektáló szerhasználó nő tért be, mindannyian életképes csecsemőt szültek, és komolyabb fejlődési rendellenesség sem fordult még elő.

„Mi elsősorban a magzatról beszélünk, nem mondjuk, hogy »anyuka, milyen felelőtlenül tetszik viselkedni«. Arra helyezzük a hangsúlyt, hogy egymás szövetségesei leszünk, és együtt találjuk ki, mi a legjobb a születendő gyereknek. Ha rögtön a nőről beszélnénk, kifordulna az ajtón, és elmenne, így viszont itt marad” – feleli Oberth arra a kérdésre, hogy mennyiben speciális a kommunikációjuk.

Letenni a feneket, és megnyugodni végre

De nem ez az egyetlen, amiben a klub működése eltér az ellátórendszerétől. Például itt nincs kötelező regisztráció, nem kell rögtön adatokat megadni. Annyi szabály van mindössze, ami a nők és a magzatuk védelmét szolgálja, főleg akut helyzetekben, de itt sincs kényszerintézkedés, az együttműködés önkéntes. Van viszont támogatott lakhatás. „Egy tízéves bántalmazó kapcsolat után nem biztos, hogy eszébe jut egy lakónknak, hogy hétfőn ő az ügyeletes a konyhapult letörlésében” – említ egy másik példát Oberth József, aki szerint az első és legfontosabb egy új kliensnél az, hogy letegye a fenekét, és egy kicsit megnyugodjon végre.

A segítők szerint van olyan nő, aki eleinte nem is igazán beszél senkivel. Ha mégis, a magánéletének rázósabb részeiről hallgat. „Érdemes hagyni őket, hogy a saját tempójukban osszák meg a történetüket. A klubban nem faggatja őket senki, védett közegben kapcsolódhatnak a többi nőhöz és a segítőkhöz. Ez az alapköve a bizalomépítésnek” – teszi hozzá Varga Viktória, az egyesület terápiás segítője, aki szerint hónapokig tart, mire felgöngyölnek egy-egy életet.

Az ott dolgozók szerint (ellentétben a sztereotip véleményekkel) a legtöbb nő képes megfelelően kezelni a drogfogyasztást, illetve az ivást, ha kiderül, hogy gyereket vár. „Még ha reménytelennek is látja a helyzetet, még ha nem is tud azonnal megváltozni, igenis elindul a változás útján, mert a szülői ösztön szinte minden anyában benne van. Én legalábbis még soha, egyik szerhasználótól sem hallottam olyat, hogy nem érdekel, mi lesz a gyerekemmel” – mondja Oberth József. Varga Viktória szerint a felelősség akkor kezd el kialakulni ezekben a nőkben, amikor hosszú idő után újra, netán életükben először megtapasztalják az elfogadást, a bizalmat, valamint azt, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.

Ennél jóval fontosabb, hogy mire alkalmasak a nők lelkileg. Hogy mi lesz azzal a traumahalmazzal, amivel gyerekkoruk óta harcolnak. „Számukra nem pusztán az absztinencia megtartása jelent nehézséget, hanem az is, hogy felépüljenek a korábban elszenvedettekből. Gyakorlatilag minden kliensünk poszttraumás stressz szindrómával küzd. Gyermekkori szexuális bántalmazások, prostitúció, emberkereskedelem, súlyos elhanyagolás vagy fizikai erőszak áldozatai. A klienseink körülbelül fele két éven belül felépül, másik fele viszont vagy hosszabb idő alatt, vagy soha” – mondja Fiáth Titanilla szakpszichológus.   

Apró lépés, nagy siker

„Nem csoda, hogy itt az is sikernek számít, ha megtanuljuk együtt, hogy hogyan is néz ki egy nap azután, hogy felkelek – veszi újra át a szót Varga Viktória. – Szerhasználó nők esetében az is elmozdulásnak számít a holtpontról, hogy életükben először valaki végre meghallgatja őket, azt mondja: értem, hogy nehéz, de én hiszek benne, hogy talpra fogsz állni.”

De siker már az is, ha egy nő beleegyezik, hogy bemenjen valamelyik segítővel a kórházba, és ha később sem szökik meg onnan. Ha dolgozni kezd, és fél év múlva is ugyanaz a munkahelye. Ha beíratja a gyerekét a bölcsődébe, és mindennap el is viszi oda. „Ahhoz képest, amikor a másik kerületben az számít eredménynek, ha a hozzám járó egyetemista visszamegy az egyetemre, mert sikerül rendeznie a kapcsolatát az anyjával… nos, ezek itt merőben más helyzetek” – mondja Fiáth Titanilla.

A pszichológusnak is tabula rasa

„Az egyetemen többnyire azt halljuk, hogy a terapeuta amolyan üres lap: minél kevesebbet áruljon el a saját életéből a kliensének, és kevéssé vonódjon be a gyakorlati problémamegoldásba. Ehhez képest az itteni terapeutáknak sokkal aktívabbnak és önfeltáróbbnak kell lenniük” – folytatja Fiáth Titanilla. Varga Viktória szerint segítőként a hitelesség és a törékeny bizalom megtartása kulcsfontosságú. „Nézik minden rezdülésedet, és azonnal kiszúrják, ha nem vagy elfogadó, vagy csak megjátszod. Csak az itt és most számít, és az, hogy egyenrangúnak tekintjük-e a másikat.”

Fiáth Titanilla szerint egy sor olyan kérdés van, amire nekik, pszichológusoknak maguktól kell kitalálni a választ. „Bejönnek a nők a gyerekükkel, leteszik a járókába. Elkezdünk beszélgetni, aminek félő, hogy egy részét hallja a gyerek is. Meddig mehet ez így? Hol jön el az a pont, amikor erre megoldást kell találni?”

„A gyermekotthonban, börtönben vagy a strici mellett senkivel nem tudják megbeszélni a gondjaikat – folytatja Oberth József. – Ettől viszont felerősödnek a megérzéseik. Nagyon pontosan leveszik, hogy mit gondolsz, és hogy ehhez képest mit mondasz, mit üzen a testbeszéded.”

A beszélgetés végén még egyszer körülnézek a visszafogottan berendezett klubban. A kérdésre, hogy minek örülnének, először a ropit mondják, amiből tekintélyes mennyiséget fogyasztanak el a kliensekkel. Majd, amikor komolyra fordítom a szót, kiderül, hogy kis méretű hűtőből van a legkevesebb, márpedig azokra nagy szükség van a támogatott lakhatásban. Viktóriának eszébe jut egy másik, nem forintosítható gesztus. „Fontosnak tartom, hogy »ne rúgjunk bele a földön fekvő emberbe«, szóval ne ítéljük el és vessük meg a krízisben lévő anyákat. Nem tudhatjuk, hogyan kerültek ilyen méltatlan és megalázó helyzetbe. Szenvedésük története sajnos szinte minden esetben megdöbbentőbb, mint gondolnánk.”