Bőrig ázva is megérte látni a pápát – az nlc helyszíni beszámolója a zarándoklatról

Épp az utolsó métereken cuppogtunk a sárban hegynek fölfelé, amikor megjelent a kivetítőn a pápamobil (hófehér, kivágott tetejű Dacia Duster: micsoda gesztus, micsoda PR), rajta a fülig érő mosollyal integető ember, aki olyan a kereszténységnek, mint amikor egy nehéz levegőjű, dohos szobában egyszer csak ablakot nyitnak, és elemi erővel zuhan be rajta a friss levegő. Körülöttünk százezer zarándok, a hajnal óta irgalmatlanul szakadó eső miatt eléggé meggyötörten, csupa neonba bugyolálva – minden értelemben színes társaság gyűlt össze a csíksomlyói hegynyeregben –, és mire Ferenc pápa lassan az oltárhoz ért, az előttem álló férfi, akinek addig zokogás rázta a hátát, megnyugodott, és pár pillanatnyi félelmetes erejű csöndet követően elkezdődött az évtized legfontosabb szentmiséje.

Minek ment oda

Most akkor ez poén, vagy komolyan csinálod? A pápa miatt mész, vagy te tényleg vallásos vagy? Mi tagadás, felszállni ezer utastársunkkal egy zarándokvonatra, amelyen vonatrádión, a helyben működtetett stúdióból élőben szólnak a szenténekek és imádságok, atyák sztorizgatnak, gyóntatófülke és mozgóbüfé van, az ország minden sarkából és felekezetéből érkező hívek, akikkel, mint megtudtuk, egy keresztalj leszünk, minden szempontból kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt. Nagyon magasra küldött labdának. De a közel háromnapos útról hazaérve is csak a kipipált tételeket bírjuk számolgatni.

Lelkigyakorlatnak, kirándulásnak, erőpróbának is tökéletes volt, és ahogy Böjte Csaba fogalmazott ajándékba kapott zarándokcsomagunk egyik remek magazinjában: óriási buli.

És ez már az induláskor eldőlt. Nincs ennél emberarcúbb zarándokút, gondoltuk, amikor még Szolnok állomásra sem gördült be hetekkel korábban megáldott mozdonyunk, de a first class már a kisüstik és kolbászos szendvicsek ismerős aromájától volt sűrű. A rádióban a közszolgálati ismertetők, tréfás üdvözlések után felcsendültek az első énekek (a csomag tartalma volt sok más mellett egy remekül szerkesztett füzet is, hogy a stabil szövegtudásnak híján lévő utasok –  amilyenek mi is voltunk –  bármikor bekapcsolódhassanak). Kezdő zarándokokként csak hálásak lehetünk, amiért rutinos utastársakkal sorsoltak össze ültetéskor, mert körülöttünk senkinek a szeme sem rebbent, hogy egy IC-n két falat között, akár zokniban, az ülésen elnyúlva is lehet imádkozni meg keresztet vetni, vagy a közösségi oldalakon szörfölgetve a Szűzanyát dicsőíteni fennhangon.

Boldogok a bűnösök

„Kedves, jó zarándoktestvérek, a csendesfülkékben megkezdődött a gyónás!” Nem bízták a véletlenre: az atya büszkén adta hírül, hogy nem akármennyi, egyenesen négy fülkét is kialakítottak azoknak, akik a pápai mise előtt szeretnének feloldozást nyerni. Úgy látszik, a vonatos bűnbocsánat a híveket is felcsigázta, mi naivan azt hittük, a büfékocsi vonzereje ilyen erős, de bizony a gyóntatófülkék előtt kígyóztak a sorok (kicsit mi is odafurakodtunk, kacérkodtam is a gondolattal, de a tumultus láttán ezt el kellett engedni). Nem tudni, hogy a gyónásnak ez a travel size verziója milyen extrákat hordozott, de egyenesen ragyogtak a zarándoktestvérek – az embernek szinte megjött a kedve egy kiadós konfesszióhoz.

Miután elfogyni látszottak az otthon csomagolt szendvicsek és üdítők, az utolsó áldásokat is elmormoltuk, és közeledett az éjfél, jelezték a rádióban, hogy ideje nyugovóra térni: 4.10-kor lesz az ébresztő. Egy pillanatra megállt bennünk az ütő, de sebaj, gondoltuk, egy valamirevaló zarándoklat nyilván nem az alvásról szól. Az utastársak a földön, plédekbe bábozódva próbáltak álomba szenderülni a villanyfényben, mások az ülés formájára hajtogatták a testüket (a saját vesetájékom is felvette reggelre a vonat karfájának alakját), pedig akkor még nem sejtettük, hogy szemhunyásnyi pihenés sem lesz osztályrészünk. Egy cigizni leszökő utastársunkat kis híján otthagytuk a kolozsvári éjszakában, őt a hangosbemondónak kellett jobb belátásra bírnia, a zarándoktestvérek pedig már fél 4-kor vidáman csicseregve, jóízűen falatozva köszöntötték a nagy napot.

Betépve

Tizenhat óra vonatozás után hajnali hatkor kiszálltunk. Keresztaljunk felsorakozott, és nekivágtunk a bő öt kilométeres útnak, fel a hegyre (ez tömegben, lépésben haladva meglehetősen lassú, hosszú út). Nem tudom, Csíkszeredában hányan vállalnak éjszakai műszakot, és mikor szoktak lefeküdni aludni, de mi pirkadatkor már megafonokkal, kihangosítókkal jócskán felszerelkezve, Mária-énekeket kántálva mentünk át a néma városon – szíves türelmüket és megértésüket ezúton is.

A hétkor eleredő eső elsőre ártatlannak tűnt, aztán alattomosnak, végül kibírhatatlannak. Minden egyes termék, amelyet a vízhatlan jelzővel hoznak forgalomba, egy vicc. Ordas nagy kamu, aminek soha többé ne üljön fel senki. Mindenünk elázott. (Nemcsak nekünk, tízezreknek.)

Többliternyi vizet szívtak magukba a ruháink, a cipőnkben ujjnyi vastagon állt az eső, térdig gázoltunk a sárban, de amíg az elöl haladó atyák nyugalma és humora töretlen maradt, szóltak az énekek és a rózsafüzérek, menetelni is kibírhatónak tűnt.

(Ezeket a nem annyira bonyolult szöveg- és dallamvilágú énekeket két perc alatt meg lehet tanulni, a folyamatos ismétlés pedig megteszi a hatását – imádságtól, közös énektől így beállni a legjobb dolog a világon, próbálja ki bárki.)

Aztán be kellett rekeszteni a közös éneklést valami rendelet miatt. A hegy lábától csak a nehéz, kopogó eső maradt a koponyánkon. Ennyi elég is volt: egyénileg és közösségileg is megrogytunk. Sárosak, büdösek és szomorúak voltunk, pedig akkor már a hegyderékon jártunk. Annyira reménytelennek tűnt az előttünk álló több óra abban az átkozott, szakadó esőben, hogy hárman úgy döntöttünk, innen most kiállunk, vége. Visszakullogunk a faluba, muszáj valami esőtől védett helyen lehámozni magunkról pár réteg vizes ruhát. Nem fogjuk látni a pápát, ezt bebuktuk, mindegy. A kocsmába érve aztán egy óra szárítkozás és pár műanyag poharas áfonyapálinka után összevakartuk magunkat, egy helyi férfi pedig szólt, hogy könnyebb a bejutás, mint hinni lehetett, „kövér fél óra alatt odaérnek”. Uccu.

A gyöngédség forradalma

Az eső alábbhagyott, és mire nyakig sárosan, átfázva felértünk a hegyre, elállt. Meg a lélegzetünk is. Hosszú, soknyelvű, nagyon szép szabadtéri szentmise volt. Ferenc pápa az első katolikus egyházfő, aki Erdélybe látogatott, és a Mária-kultusz kegyhelyén misét celebrált. Máriáról és a gyöngédség forradalmáról beszélt, az egységet és az engedékenységet hangsúlyozta – nem kacsintott ki semerre, nem tette le a garast a román–magyar torzsalkodás egyik oldalán sem, és a sokakat lázban (és távol) tartó migránstéma sem került szóba. Azt emelte ki, amit mindig. A békében együttélés, a testvériség fontosságát, az ellentétek feloldását, a sérelmeken való túllépést. (Arra az első sorokban álló lelkes atyára pedig, aki a miseruha alól diszkréten előhúzott mobillal boldogan fotózta a Szentatyát, az vesse az első követ, akiben lett volna kellő önfegyelem – kár, hogy százezres tömeg nézte a kivetítőn, de ezalól biztosan van feloldozás.)

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes telefonnal fotózza a szentmisére érkező Ferenc pápát (Fotó: MTI/Veres Nándor)

Ferenc pápa érkezik szentmiséje helyszínére, a csíksomlyói hegynyeregbe (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Zarándokok a pápai szentmise helyszínén a csíksomlyói hegynyeregben (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Ferenc pápa szentmisét pontifikál a csíksomlyói hegynyeregben, Erdélyben (Fotó: MTI/Veres Nándor)

Szatmári zarándokok a pápai szentmise helyszínén (Fotó: MTI/Veres Nándor)

Ferenc pápa érkezik a pápamobilban (Fotó: MTI/Veres Nándor)

Ferenc pápa a szentmisén (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Ferenc pápa a szentmisén (Fotó: MTI/Veres Nándor)

Ferenc pápa autóval távozik a szentmiséje után a csíksomlyói hegynyeregben, Erdélyben (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

– ahogy a hazaúton a rádiós miseértékelések során kiderült, ez volt a legtermékenyebb, leginspirálóbb ferenci gondolat. A legfiatalabbakat, de a sokat látott papokat is ez érintette meg a legmélyebben. (Hogy másnap az egyház és mindnyájunk nevében a cigányságtól is bocsánatot kért a pápa Balázsfalván, az több, mint amit valaha remélni lehetett.)

#YNWA

A vonaton mellettem ülő zarándoktestvérem – nevezzük Gergelynek – egy ilyen végtelenül kimerítő és nehéz nap után késő este még a csapatának is szurkolni kényszerült a Maros mentén hazafelé zakatoló vonatunk akadozó 4G-jét bűvölve, lévén a Szentatya látogatása egy napra esett a BL-döntővel. Liverpool-drukkerként You’ll Never Walk Alone feliratú pólója – a csapat szlogenje – gyönyörűen rímelt a zarándokvonat jelmondatára és a pápai üzenetre („Járjunk együtt”). Az el-elszenderedő, megfáradt utasok hortyogása és a vonatrádión szóló áldás mellé simán befért Mo Szalah góljának öröme is.

Csíksomlyó nagyon messze van. De a pápalátogatás híre óta egyértelmű volt, hogy ott a helyünk, és amikor egy felhívásból kiderült, hogy a Misszió Tours (!) pápai zarándokvonatot indít, elfogytak a kérdések. Regisztráltunk, fizettünk, és ennél kevés jobb befektetésünk volt az életben. Kisebb megreccsenés után megerősödve felálltunk, láttuk a pápát, hazafelé a megejtően szép erdélyi tájakat napsütésben, és a Pool is nyert (amihez másnap a futballban kevésbé jártas utasok is őszintén gratuláltak).

– mondta Ferenc pápa.

Work hard, pray hard.

(A Misszió Tours minden munkatársa, önkéntese, segítője előtt ezúton is fejet hajtunk, és hálásan köszönjük a profi szervezést és helytállást.)