„Van néhány élénk emlékem kicsi koromból, például előttem van a Vukból a Simabőrű lába, a Macskafogóból a telihold és a denevér nyitott szája, vagy az A Hard Day’s Night című számból George Harrison gitárja” – meséli nekünk Juhász Tomi. A most harmincéves zenész egy génhibával, aniridiával született, ami szivárványhártya-hiányt jelent, és amihez gyakran társulnak más szem- és egyéb betegségek. Nála ez a zöldhályog volt, ami öt-hat éves korára szép lassan tönkretette a látását. Bár orvosi szempontból vaknak számít, fényt, árnyakat és erősebb színeket néha lát. Tomi a látása elvesztésével párhuzamosan került közel a zenéhez, hallgatta kazettáról a Beatles dalait.
„Engem a Beatles dalai nagyon megfogtak. Nem is tudom, hogy pontosan miért. Talán az A Hard Day’s Night esetében az tetszett nagyon, hogy a rengeteg csaj sikoltozik és futkározik az énekesek után” – emlékszik vissza Tomi, aki a dalokat akkoriban még egy teniszütővel a kezében kísérte, de később gitározni is megtanult. Hétévesen klasszikus gitárt tanult anyja egyik kollégájánál, de azt hamar otthagyta, mert többre vágyott. Csak nagyon rövid ideig tanult a vakok között, a Vakodában, majd a Lauderbe járt a többi látó tanulóval együtt. Itt indult egy zenei képzés, ahol egyik tanára vállalta a gitároktatását. Meglep, amikor azt mondja, hogy vakként „könnyen megtanult gitározni”.
Fotó: Juhász Tomi – Vaklárma
„Ha olyan egyszerű dalokban gondolkozunk, mint a Beatles számai, akkor nem kell sok akkordot megtanulni. Azt kell tudni, melyik húron hova tegye az ujját az ember. Ez a része nem volt nehéz” – mondja Tomi, aki akkoriban diktafonra vett mindent, és az alapján tanulta otthon az akkordokat. Ma már ő tanítja a látó diákokat gitározni. Braille-kotta alapján sosem zenélt, szerinte semmi értelme, mert így is, úgy is meg kell tanulni fejből mindent: ha az ember hangszeren játszik, ahhoz két kéz kell, a Braille-írást pedig kézzel kell olvasni.
Tomi gyerekként nemcsak vakságával és zenei tudásával tűnt ki a többi gyerek közül, hanem önbizalmával is, amit elsősorban hasonlóan exhibicionista édesanyjának, Sándor Erzsi újságíró-riporternek köszönhet. Már nagycsoportos korában szavalóversenyeken és óvodai meseelőadásokon vett részt, sorra nyerte a versenyeket, játszott a középiskolai színjátszókörben. Talán ezért sem volt számára nehézség, hogy zenészként színpadra álljon.
A fehér bot nemzetközi napja
Október 15-e a vakok és gyengénlátók világnapja. A nemzetközi nap a közvélemény figyelmét hívja fel a vakok és gyengénlátók helyzetére, illetve arra, hogy a látássérült emberek eredményes és hasznos tagjai a társadalomnak. Magyarországon több mint 30 ezer vak ember él.
Első zenekara a Davies Korner volt, amiben 11 évig zenélt iskolatársaival és barátaival. Mint mondja, zenekarban zenélni jó volt, de nem mindig egyszerű. Miután egy kicsit belefáradt a frontemberi szerepbe és az állandó szervezésbe, Tomi szólókarrierbe kezdett. „Nekem valahogy a zenekar után jól esett, hogy nem kellett senkire tekintettel lennem. Aztán fél, háromnegyed évvel később persze ez elkezdett hiányozni, és egyből zenekarban gondolkoztam” – mesél a Juhász Tomi – Vaklárma projekt kezdeteiről, melyet 2015-ben indított. Tomi a zenéléssel szeretné felhívni a figyelmet a különböző társadalmi vagy élethelyzetbeli problémákra, legyenek azok szerelemmel, párkapcsolattal kapcsolatosak. Hat éve már dalszövegeket is ír, ami sokkal nehezebben ment neki, mint a gitározás, mert rendkívül kritikus magával: „Volt bennem annyi, hogy ne akarjam leutánozni a Dusán–Bródy–Bereményi triót! Rájuk nagyon felnézek. Sztevanovity Dusán hatvan-hetvenévesen is képes volt újat írni, ami hatással tudott lenni az emberekre.”
Fotó: Juhász Tomi – Vaklárma
Tomi vak zenészként nagyon rá van utalva a közönségre, ami elmondása szerint néha „mostoha helyzet”. Ha például egy nagyon zsúfolt szórakozóhelyen játszik, és a közönség nem feltétlenül miatta van ott, akkor nem kap visszajelzést tapssal, maximum a szemkontaktusra tudna hagyatkozni, ez pedig szerinte egy komoly probléma. Emellett úgy gondolja, hogy egy szál gitárral nehéz kitűnni énekesként a színpadon, bár néhány magyar előadónak, mint például Petruska Andrásnak vagy Bérczesi Robinak sikerült. Számára egyetlenegy kitűnési lehetőség volt, amivel nem akart élni, ez pedig a vaksága. Ezért sem maradt egyedül a Vaklárma projekttel, és gyűjtötte maga köré a zenésztársakat.
Nem akartam soha vakos sztereotípiákba belekerülni. Nem szeretem, ha vak zenészként aposztrofálnak. Az én identitásomhoz a vakságom kevésbé fontos, mint azok a tulajdonságok, amik sokkal szervesebb részeim.
„Sajnos egyelőre olyan szinten van még a vakok integrációja, hogy egyszerűen nem tudnak az emberek elvonatkoztatni attól a helyzettől, hogy itt van valaki, aki nem lát. Stevie Wonder kapcsán se mondja azt senki, hogy a vak zeneszerző-szájharmonikás, hanem ő Stevie Wonder, aki tud énekelni, és egyébként vak vagy fekete. Rólam még az a kép van az emberekben, hogy a vak gitáros” – mérgelődik egy picit Tomi, aki a lányokkal való ismerkedése során is sokszor tapasztalta, hogy a vaksága került előtérbe. „Volt, aki leakadt ennél a vak aspektusnál. Mennyire fantasztikus, hogy te a vakság ellenére zenélsz, mondták. Nem arról beszélgettünk, ami a lényeg.”
Fotó: Juhász Tomi – Vaklárma
Tomi szerint az elmúlt években sajnos semmilyen irányba nem változott a vakok megítélése a társadalomban. Bár ő a vaksága miatt soha nem kapott támadásokat, a sztereotípiák ellen próbált tenni. Édesanyja néhány évvel ezelőtt könyvet írt róla Szegény anyám, ha látnám címmel, amelynek Tomi nemcsak szereplője, társszerzője is volt. Néhány éve részt vett a Nézőművészeti Kft. Vakság című színházi produkciójában, melynek kapcsán érzékenyítő előadásokkal járták a gimnáziumokat. Most a Pesti Magyar Színház is tervez vele egy érzékenyítő projektet, bár sajnálatára ebben megint inkább a vaksága kerül majd előtérbe a zenész mivolta helyett.
Tapasztalatai szerint az emberek segítőkészek a vakokkal a mindennapokban, ugyanakkor ezzel kapcsolatban is vannak negatív élményei. A legtöbb probléma a közlekedés során adódik.
„Volt olyan, hogy a villamos ajtaján dörömböltem, mert a villamosvezető nem nyitotta ki nekem az ajtót. Egy srác odarohant, kinyitotta nekem a gombbal, amit egy vak sokkal nehezebben talál meg. Megköszöntem neki, majd bentről valaki észrevett engem, és elkezdte fogni a karomat. Mondtam neki, hogy már mindegy, nincs szükségem segítségre. Ezek után vérig volt sértve, hogy nem kérem tőle a segítséget” – meséli Tomi. Megjegyzi, hogy az embereknek legfőképp a kommunikációban kellene változtatniuk, és azon kellene gondolkozniuk, hogy ők egy ugyanolyan helyzetben mit várnának el.
Az, hogy én segítek egy vaknak vagy egy kerekesszékesnek abban, hogy merre menjen, az semmiben sem különbözik attól a helyzettől, amikor az ember eltéved egy külföldi városban, és megkérdezi, hogy merre menjen, majd erre kap egy választ. Erre nyilván nem az a válasz, hogy szó nélkül megfogják, és elkezdik rángatni egy irányba, hanem szépen elmondják, megmutatják neki a térképen.
Fotó: Juhász Tomi – Vaklárma
Tomi szerint ennek így kellene működnie a mindennapokban, de az emberek hajlamosak túlmisztifikálni a dolgokat. „Közéleti szinten már közel sem annyira segítőkészek az emberek” – vélekedik Tomi. Nem konzultálnak a fogyatékkal élőkkel, és egyre kevesebb támogatást adnak nekik. Szomorúan teszi hozzá: a hatalom célja az, hogy a fogyatékkal élők maradjanak inkább szegregációban az integráció helyett.