Olyan nőket kerestünk a szerdai megemlékezéseken, akik átélték, mi történt 63 éve. Hogy élénken emlékeznek a forradalomra és a szovjetek bosszújára, az nem kifejezés: három szívbemarkoló és zavarba ejtően őszinte történetet hoztunk az utcáról. Szó szerint közöljük őket.
„Gondoltam, leviszem levegőzni a kéthónapos húgomat” – Mária
Az Akácfa utcában laktam, a földszinten, nekünk nem is kellett pincébe menni. Onnan láttam, hogy szeletelik a Sztálin-szobrot. Kiszöktem akkor is, állandóan kiszöktem, apám sokszor megvert. Néztem, ahogy darabolják a szobrot, van egy darab Sztálinom nekem is. Eldugtuk, azóta is megvan. Aznap pont a Csokonai utcában lett volna zongoraórám, örültem, hogy elbliccelhetem. A Nemzeti Színház akkor még megvolt, ott járt a hatos villamos, ki volt téve a tizenkét pont. Magasra tették, jöttek a férfiak, felemeltek, hogy „olvassad, kislány, ha tudsz olvasni”. Tudtam. Mit kaptam ezért otthon!
Aztán volt egy kis szünet, mielőtt bejöttek az oroszok, amikor nem lőttek. Mindig engem küldtek kenyérért, órákig kellett sorban állni, hazafele jövet letörtem a serclit, azért is kaptam. Fegyelem volt. A húgom, vagyis a féltestvérem, mert anyukám ötvenháromban meghalt, szóval a húgom abban az évben született, augusztus 21-én, tehát éppen két hónapos volt. Fogtam a nagy tentekocsit, gondoltam, kiviszem levegőzni. Hallottam, hogy lövöldöznek, de az utca üres volt, aztán hirtelen jöttek a golyók. A Beszkárt kapujánál voltunk, tudja, ahol ma a BKV-iroda van, de nem bírtam a babakocsival. Hirtelen kinyúlt két kar, és berántott. Ha nem ránt be, ott maradunk. Akkor is hatalmasat kaptam apámtól. Tizenkét éves voltam, nem értettem, nem fogtam fel szinte semmit. Csak annyit értettem, hogy nem mehetek iskolába, nem mehetek az utcára. Azért persze kimentem. Amikor aztán november negyedikén jöttek be a tankok, rohantam ki az udvarra, mert hallottam a dübörgést. A házmester néni addigra bezárta a kaput, a kulcslyukon lestem, ahogy mennek a tankok, mint az őrültek.
Fotó: Neményi Márton
Apám, aki nagyon intelligens kétkezi munkás volt, nem hozta haza a politikát. Amit mondott, azt sem volt szabad továbbmondani. Megesketett. Azt azért éreztem, hogy hazugságban élek… Úttörőnyakkendő, szovjet masni a copfos hajamban, érti… Éppen jöttem haza a Rákóczi úton, amikor jött a hír, hogy meghalt Sztálin, valaki megragadott, erőszakkal ott tartott, mert ugye egy percig némán kellett állni. Az elsők között dobtam a tűzre az orosztankönyveket. Most már sajnálom egyébként, az is egy plusz nyelv lenne, jól jönne, voltam is kint, és tényleg jól beszéltem. Szerettem fitogtatni. Egyszer be is szóltam két szovjet katonának oroszul, nem tudom már, mit, amikor apámmal mentünk valahova. Ott helyben megpofozott. Kérdezzen inkább, annyi minden van!
Hát így éltünk a földszinten: az apám, a mostohaanyám, a féltestvérem és én. Mára a féltestvérem is meghalt. Közel volt a szovjet filmek mozija, emlékszem, az egész szobámat beragyogta a vörös fény. Végigkísérte az életemet. A Royal Szállónál volt egy szétlőtt ház, az egyik ablakán lógott ki egy hatalmas fekete zongora, az egyik lába beakadt, és pont megtartotta. Évekig néztük, ahogy lóg. Ilyenekre emlékszem.
Soha nem mondtam el ezeket senkinek. Pedig minden évben itt vagyok, minden évben meghatódom. Pont most gondolkodtam, hogy ezeket valahol, valakinek el kellene mondanom. A koronát mindig megnézem, szakrális tárgy nekem az, láttam azt is, amikor visszahozták az országba. Csak hát hajtják a tömeget, éppen csak rá lehet nézni. Volt, hogy többször is beálltam a sorba, szerintem azt hitték, el akarom lopni. Kérdezzen, aranyom, annyi minden van.
„Kerülgettem a töpörtyűre égett orosz kiskatonákat” – Évi
Itt laktunk, az Üllői út elején, tehát az egésznek a közepén. A Trefort utcai elit gimnáziumba jártam, éppen tanulószobán voltam, akkor így mondták. Jó idő volt, emlékszem, zokni nélkül, az édesanyámtól örökölt vászonszandálban mászkáltam akkoriban, ezt csak azért mondom, mert emlékszem, ahogy rohantam hazafelé, miközben lőttek, elszakadt, mezítláb szaladtam a tanulószobából. Illetve nem onnan, mert kimentünk mi is, amikor elkezdődött. Apám előre beígérte a pofonokat, aztán amikor meglátott, csak örült, hogy épségben otthon vagyok.
Olvastuk a tizenkét pontot, és azt, hogy a Parlament előtt gyűlés volt. Persze, hogy ott is voltunk. Nagy Imre-beszéd, újsággyújtogatás – láttunk mindent. Sötét volt már, mikor megjelentek a tankok, ekkor szóltak az osztálytársaim, akik szintén a tanulószobából lógtak ki velem, hogy ideje menni. Ismertük már a hadicseleket a dicsőséges szovjet filmekből, amelyeket akkoriban néznünk kellett, azon nevelkedtünk, hogy hogyan lő ki Szása egymaga huszonöt német tankot. Tudtuk, hogy minket is lőnek majd. Tizenhat évesek voltunk.
Egyébként senkinek nem árulom el a koromat, ha mégis, mindig letagadok pár évet. De ezt most nem úszom meg, így hiteles, ugye?
Fotó: Neményi Márton
Otthon a saját kezemmel vágtam ki a Rákosi-címert a zászlónkból. Az Üllőire nyílt az ablakunk, ott lengedezett végig. Szakadtan, csapzottan, de ott volt. A lövöldözések alatt aztán le kellett menni a pincébe, ebben édesanyám főszerepet játszott a háborús tapasztalatai miatt. Fantasztikus volt nézni, hogy az anyám pontosan tudja, mit kell csinálni, hogy kell élni egy pincében, míg az apámnak fogalma sincs, hiába főhadnagy. Ott született az öcsém is, illetve ott indult meg a szülés. Az utolsó nyomásoknál aztán felszaladtak a földszintre, egy lakásba, szerencsére volt ott egy szülészorvos is. Egyébként a lövések közti szünetben szaladgáltunk fel, például fürdeni. A pincében ráadásul mellettünk volt a szennyvízcsatorna, ha azt eltalálják, belefulladunk a fekáliába.
A Citadelláról lőttek. Közel volt például a Nemzeti Múzeum állattára is. Na most, miben tárolják az állati tetemeket? Spirituszban. És mi lesz a spirituszból, ha lövik? Tűz. Hatalmas lángok voltak, a mi házunkig is eljutott, negyvenezer liter spiritusz égett el. A tűzoltók elképesztően jó fejek voltak, végig ordítottak, hogy srácok, ne lőjetek, tüzet oltunk.
Emlékszem, egyszer elterjedt, hogy odébb krumplit osztanak. Engem küldtek, én voltam a legnagyobb gyerek, kerülgettem a töpörtyűre égett orosz kiskatonákat, szerencsére már leszórták őket mésszel. A Bakáts téren közben egész nap temetett a pap, lécekből ácsolt koporsókba, mindenkit, válogatás nélkül, ismeretlen orosz katona, ismeretlen magyar forradalmár, kinél milyen papír volt, ugye. Hogy milyen volt ez, azt megérteni nem lehet, hiába magyarázom magának, és hiába magyarázom a gyerekeimnek is.
„Mutattam a vöröskeresztes táskámat, hogy elnézést, nekem ez a fegyverem” – Mari
Hogy itt voltam-e?! Drágám, hát én vagyok Hosszú Mari, a Száguldó Vöröskeresztes! Na, akkor mondom. Édesanyámtól tanultam a vöröskeresztességet, negyvenháromtól negyvenötig. Sőt együtt végeztem el vele, alig voltam tízéves, nem volt baj, rólam már hétévesen is azt hitte mindenki, hogy tizenkettő vagyok. Magas voltam, na. Szóval én már a második világháborúban rohantam anyámmal a bombázások helyszínére, dobáltuk szét a téglákat, futottunk le az óvóhelyre, hoztuk ki, aki még mozgott. Apám húsz évig volt újonckiképző, szóval a véremben van a hazaszeretet, a harc, hogy ki kell állni a magyarokért. Belém nevelte, hiába voltam lány. Nekem már az sem tetszett, amikor a németek bejöttek. Állítólag sok németet megrugdostam.
A Tompa tíz előtt van egy tábla a Tompa utcai harcosokról, ott van az én nevem is: Székely Dezsőné Sebestyén Mária. Ott lőtték be az óvóhelyünket az oroszok november negyedikén. Amikor mindenki lemenekült, egy csaj, aki a negyediken lakott, és mint kiderült, kapcsolatban volt az oroszokkal, morzézott a mátyásföldi laktanyának, hogy a pincében van az egész banda. Még pont láttam, hogy befordul a tank. A kapuban kaptam a légnyomást, szerencsére már a kanyarban voltam, meg tudtam fogódzkodni. Rohantam le, mint egy őrült, hoztuk ki, aki élt. Nem sokan voltak.
Fotó: Neményi Márton
A forradalom alatt Hosszú Mari voltam. Az elején még otthon voltam, huszonharmadikán nálunk nagytakarítás volt. Amíg én azt be nem fejeztem, nem mehettem ki. A Dózsa György és a Peterdy sarkán laktunk. Láttuk, ahogy döntögetik Juszufot. Mire ledöntötték, lent voltam én is. A teherautókról, amik húzták, kiabáltak, hogy menjünk a rádióhoz. Az egyikre felugrottam. Megéreztem, hogy baj lesz, hogy az ÁVO-sok, hogy mondjam, nem virágcsokorral várnak majd. Az első sortűznél rohantam a Trefort utcai rendelőbe, zárva volt, de még voltak bent, üvöltöttem, hogy lőnek, kérek vöröskeresztes csomagot. Először ott kötöztem sebesülteket. Akivel tudtam, bementem a Péterfybe.
Végigcsináltam az egészet, egészen negyedikéig. Aztán jöttek értem: a lakásomról vittek el, éjjel, a kijárási tilalom közepén. Az egész lakást fölfordították, keresték a géppisztolyt, még a kormot is feltúrták a kazánban, hordták be azt a fekete koszt a fürdőszobába! Mutattam a vöröskeresztes táskámat, hogy elnézést, nekem ez a fegyverem. Nem számított. Vittek a Gyorskocsiba, majd a Markóba, ott volt a tárgyalás. Három év, öt hónap. Végül csak két évet kellett leülnöm. A Gyorskocsi borzalmas volt, a Markó csak rossz, Kalocsán viszont már jó volt.
Félig-meddig otthon voltam a börtönben, egész Akasztó a rokonom, az meg, ugye, ott van mellette. Még fegyőr ismerős is volt, szóltak neki az akasztóiak, hogy figyelj már, nálatok ül a Mari. Kérdezte, melyik, az a hosszú lány? Magas voltam, na. A fegyőr meg szólt, hogy panaszkodjak a fülemre. Ha a fülemre panaszkodtam, ő kísért ki a kalocsai SZTK-ba. Olyan rendesek voltak a parasztasszonyok! Látták, hogy rabruhában vagyok, kérdezték az őrt, köztörvényes vagyok-e vagy politikai, az meg mondta, hogy politikai a lány, mi az hogy, híres politikai! Annyi kolbászt hordtak be nekem a rendelőbe, te, kész csoda volt!
Mielőtt mész, bemutatlak a páromnak. Gyere, itt van valahol ő is a falon.
Fotó: Neményi Márton