Amikor 1982-ben, egy februári napon felszállt az Air Florida 90-es járatára, Arland Dean Williams Jr. nem sejthette, hogy ez lesz élete utolsó napja, ahogyan azt sem, hogy hősként vonul majd be az Egyesült Államok történelmébe.
Williams, aki a dél-karolinai Charleston Citadel egyetemén végzett, és akit barátai Chubnak becéztek egy igazi sportember volt, két évig szolgált a hadseregben, majd egy banknál helyezkedett el.
Azt nem lehet tudni, hogy azon a végzetes napon milyen ügyben utazott, de azt igen, hogy amikor a légikatasztrófa helyszínére megérkezett a segítség, Williams továbbadta a mentőkötelet túlélő társainak, mígnem ő maga sajnos már nem tudott kiszabadulni a roncsokból és azokkal együtt elsüllyedt a Potomac folyóban.
Halála után az Egyesült Államok akkori elnöke, Ronald Reagan külön beszédben emlékezett meg hőstettéről, és Washingtonban a szerencsétlenségben érintett hidat is átnevezték a tiszteletére.
Az Air Florida 90-es járata negyven évvel ezelőtt, 1982. január 13-án indult a Washington Nemzeti Repülőtérről (ami ma már Ronald Reagan Washingtoni Nemzeti Repülőtér) és a Fort Lauderdale–Hollywood nemzetközi repülőtérre tartott volna egy Tampában történő útmegszakítással (ebben az időben még gyakoriak voltak a több megállós repülőutak).
A Boeing 737-222-as típusú gép majdnem a földön maradt, a rossz időjárási viszonyok miatt ugyanis a repülőtér egy időre bezárt. Közel 16 és fél centiméternyi hó hullott délelőtt, ezért délután csak részlegesen indult újra a légiközlekedés, ebbe pedig beletartozott az Air Florida 90-es járata is.
Indulás előtt a hőmérséklet mínusz 4 Celsius fok volt, és enyhe hószitálás is nehezítette a közlekedést. Éppen ezért, a szokásos eljárás keretében, jégtelenítették a gépet. A művelethez felmelegített víz és monopropilén-glikol keverékét használták. A folyamat fontos része, hogy a gép bizonyos területeit le kell takarni, hogy ne érje folyadék. Ilyen a pitot-csövek fedele is. A földi személyzet ezt nem tartotta be, és ezzel sajnos hozzájárultak a tragédiához. Arról nem beszélve, hogy, mint utóbb kiderült, a gép két oldalát két különböző jégtelenítő berendezéssel kezelték, amelyekben más és más koncentrátumú (erősségű) folyadék volt.
A legnagyobb hibát azonban a két pilóta követte el. Egyiküknek sem volt sok repülési tapasztalata ilyen időben, a kapitány kevesebb mint 10 felszállást hajtott végre havas, jeges körülmények között Boeing 737-essel, a másodpilóta pedig csupán kettőt.
Nem kezelték komoly problémának, hogy 49 perc várakoztatás után, újabb jégtelenítés nélkül indulnak útnak. Bár tudták, hogy felgyűlt a jég és hó a gép szárnyán, amely réteget képezve megváltoztatja annak formáját, így veszélyeztetve magát a felszállást és repülést, mégsem gurultak vissza jégteleníteni, mert tartottak attól, hogy túl hosszú lesz a gép késése és a légitársaság ezért megbünteti őket. Emellett a gép jégtelenítő berendezését sem kapcsolták be, nem tudni, miért. Ez a hiba is hozzájárult a fals adatokhoz a műszereknek információt nyújtó eszközök jegesedése miatt.
Fotó: Mark Reinstein/Getty Images
A tragédia után meghallgatott fekete dobozból kiderült, hogy a megfelelő (és előírt) eljárás helyett úgy döntöttek, közel gurulnak egy DC-9-es típusú géphez, azt gondolva, a gép motorja majd megolvasztja a jeget a szárnyakon. A sufni megoldás, amit választottak, tilos volt és rontott a helyzetükön: a kipufogógázok megolvasztották a havat, ami felszállás közben ráfagyott nemcsak a szárnyakra, de a hajtómű bemeneti orrkapujára is.
Felszállásnál a műszereknek információt nyújtó pitot-csövek nem megfelelő adatokat juttattak a pilótafülkébe – mivel eltömődtek, miután nem takarták le a jégtelenítés alatt – ezt pedig az első tiszt jelezte is a kapitánynak, aki viszont nem vett róla tudomást és folytatta a felszállást. Érezhetően nem volt elég tolóerő a felszálláshoz, a gép bár nagy nehezen, döcögősen, a pályát a normális felszállási pontnál majd egy kilométerrel túlhaladva, de felemelkedett 107 méterre. A tolóerőt hamar teljesen elveszítette, 30 másodperc után először letarolta a 14. utcai hidat, majd a Potomac folyóba zuhant.
A zuhanás után
A kegyetlen időjárás miatt számos hivatal idő előtt bezárt aznap, és az emberek tömegével indultak hazafele a havas, jeges utakon, ami az egész városban hatalmas dugókat eredményezett. Így a szerencsétlenség helyszínének megközelítése elég nehézkessé vált. Elsőként a partiőrséget értesítették, melynek nem messze volt egy kihelyezett bázisa. Ám a Capstan mentőhajó épp egy másik helyszínen volt mentőakción. A mentőknek 20 percükbe tellett, mire az utakon odajutottak a roncsokhoz, de a fagyos vízbe nem tudtak bemenni megfelelő felszerelés híján, a kevés túlélőnek pedig esélye nem volt kiúszni a vízből.
A tragédia másnapján (Fotó: Mark Reinstein/Getty Images)
Eleinte helyben tákolt köteleket próbáltak bedobálni, amikhez öveket és egyéb, náluk lévő dolgokat kötöttek össze. Hiába.
Végül az Egyesült Államok Park Rendőrségének két tisztje, Donald W. Usher és Melvin E. Windsor mentőtiszt, életüket kockáztatva repültek közel a víz felszínéhez és dobtak le mentőkötelet a túlélőknek. Ez volt az a bizonyos kötél, rajta úszógumi, amit Williams – mivel nem tudta magát kiszabadítani a roncsból – továbbadott a társainak.
Usher és Melvin, illetve Williams hősiessége mellett meg kell említeni Martin Leonard Skutnikot is, egy helyi tisztviselőt, aki nem bírta nézni, hogy az egyik túlélő, Priscilla Tirado a sokk, az átfagyás és törései miatt nem bír megkapaszkodni a kötélben és lassan süllyedni kezd. Skutnik gondolkodás nélkül vetette magát az egyfokos vízbe és húzta ki a nőt, aki ezzel neki is köszönheti az életét.
A gépen tartózkodók közül a személyzet négy tagja és 74 utas vesztette életét. Közülük 19 túlélhette a becsapódást, de nem tudott a roncsból szabadulni.
Összesen öten élték túl a szerencsétlenséget.
A hídon lévő autósok közül négyen meghaltak, mellettük a gép egy súlyos és három könnyű sérültet hagyott maga után.
Fotó: Mark Reinstein/Getty Images
Visszaemlékezések
A Seattle Times 2012-ben felkutatta a tragédia túlélőit. Sikerült is elérniük az egyik légiutas-kísérőt, Kelly Duncant, aki Williamsnek köszönhette életét. Ő is a farokrészben tartózkodott, mint az összes többi túlélő. „Féltem Istentől, azt gondoltam, nagyon mérges lehet rám” – mondta Duncan, a személyzet egyetlen tagja, aki túlélte a katasztrófát.
Duncan úgy gondolja, aznap újjászületett. 22 éves volt, igazi partizó lány, ahogy ő fogalmazott. „Húsz percig voltam a fagyos vízben és eleinte nagyon mérges voltam a parton csak bámészkodókra. Nem értettem, miért nem csinálnak valamit. De életemben először éreztem Isten jelenlétét” – fogalmazott Duncan, aki 5 hónappal a baleset után már újra munkába állt. „Az első út borzalmas volt, nagyon féltem” – mondta, de később már az utasok tragédiával kapcsolatos (Ugye nem a hídra szól ez a jegy?) ízléstelen vicceit is megtanulta figyelmen kívül hagyni.
Duncan nem bírta sokáig a légiutas-kísérői munkát, pályát váltott, 2012-ben gyerekeknek tartott istentiszteletet. Férjhez ment és 3 gyereke született.
Egy másik túlélő, Joseph Stiley utólag azt mondta, a tragédia napja nála balsejtelemmel indult. Akkoriban a General Telephone & Electronics alelnöke volt és rossz hírt kellett vinnie az alabamai dolgozóknak: eladták az ottani gyárat. Mindennek tetejében fia 12. születésnapjáról is lemaradt, tehát az egész napja eleve rosszul indult.
Négy túlélő: Joseph Stiley, Patricia Felch, Roger Olian, Bert Hamilton egy hónappal a tragédia után (Fotó: David Hume Kennerly/Getty Images)
A férfi a túlélők közül a legsúlyosabb sérült volt, 60 csontja tört el. Magáról a balesetről azt mondja, sok mindenre emlékszik, de nem tudja megmondani, melyik emlék valós és melyik az, amit utólag a tévében látott róla. Vele volt asszisztense, Patricia Felch, aki szintén komoly sérüléseket szenvedett. Az ő túlélését segítette Duncan, aki felfújta az egyetlen úszókészüléket, amit találtak, és továbbadta neki. (Patricia 49 éves korában, rákbetegség következtében elhunyt.)
Stiley-nak a baleset után 18 hónapnyi terápia kezdődött, hosszú idő volt, mire újra munkába tudott állni. Ez idő alatt más már elfoglalta a helyét a cégnél, ráadásul – emlékei szerint – visszatértekor sokan megbámulták. Két hétig maradt, majd felmondott. Később el is vált. A cikk készültekor épp nyugdíj előtt állt és egy panziót nyitott, hogy idős korában se unatkozzon.
Az öt túlélő közül 2012-ben kettő már nem élt, egyikük pedig nem akart újra beszélni a történtekről. Egy biztos: mindnyájuk életét megváltoztatta a baleset.
Ahogyan a légi közlekedését is: számos új, kihagyhatatlan és büntetendő szabály és technikai változtatás született a tragédia nyomán, ami hozzájárult ahhoz, hogy a repülés az egyik legbiztonságosabb közlekedési eszközzé váljon.