„Ezt is kibelezem!” – Ki védi meg a szociális munkásokat?

Kun Gabi | 2023. Szeptember 21.
A szociális munkások esetében ritkán jut eszünkbe, hogy milyen veszélyes munkájuk van valójában. Szocmunkások meséltek a tapasztalataikról, bántalmazó kliensekről és a rendőri intézkedés hiányáról.

A szociális munka egyik rejtett oldala az, hogy a szocmunkások olykor akár életveszélyes körülmények közé is kerülhetnek a munkájuk során. Kívülállóként furcsa belegondolni, hogy pont azt bántja valaki, aki segíteni akar neki, pedig pont ez a helyzet áll elő, amikor egy kliens, ellátott megtámad egy szociális munkást.

Két szociális munkás mesélt arról, hogy rendszeresen előfordulnak támadások a szocmunkások felé a kliensek részéről, de nem nagyon van, akihez fordulhatnának védelemért. Jelzik a munkahelyen, jelzik a rendőrségen, mégsem történik hatékonyan semmi. Van olyan kliens, aki „folyamatosan gyepálja a kollégákat”, és ki-be jár az intézménybe, de hiába hívják rá a biztonsági őröket vagy rendőröket, ők sem igazán tudják megvédeni a szociális munkásokat.

A fenyegetés belefér?

A névtelenül megszólaló szociális munkások nők – hívjuk őket Annának és Borinak –, ami azért is fontos, mert a későbbiekben egy férfi szocmunkás felhívta arra a figyelmemet, hogy a nők több zaklatásnak és bántalmazásnak vannak kitéve ebben a szakmában (is), mint a férfiak. Az első megszólalónkat, Annát egy plázában támadta meg egy pszchiátriai beteg kliense most már másodszor. 2020-ban, az előző támadás után is tett ellene feljelentést, ám a rendőrök szerint nem vonható felelősségre a férfi a mentális betegsége miatt. Csakhogy közben Annát egy hónapja ököllel verte a pláza közepén, fényes nappal ez a férfi, ami ellen csak kellene tenni valamit.

„Azt mondta a rendőrség, hogy ez pont az a diagnózis, ami abba a kategóriába esik, hogy még a fenyegetés belefér. Ha közben vér folyik esetleg, akkor intézkedhetnének. Amikor bementem a feljelentésre, elővettek egy vastag dossziét, amiben csak a férfi anyaga volt, már akkor, 2020-ban. Értem, hogy emiatt a betegség miatt eltávolodik a beteg a valóságtól, nem beszámítható tudatállapotban van, érzéketlen, de ettől csak még félelmetesebb az egész.”

Anna 2017-ben ismerte meg a kliensét, aki kezeletlen pszichiátriai betegként került kapcsolatba az intézménnyel, és Anna feladata többek között az volt, hogy segítsen neki eljárni a pszichiáterhez és szedni a gyógyszereit. „Én voltam az, akinek az arca azért rögzült a kliensben, mert én troliztam, villamosoztam, jártam vele pszichiáterhez, minden tudásomat összeszedve próbáltam hatni rá. Amikor az állapota miatt már nem tudtunk vele együttműködni végleg, akkor kezdett agresszívan viselkedni mindenkivel, nem csak velem. De én maradtam meg leginkább a fejében.”

„Tudtam, hogy nincs semmi vesztenivalója”

Anna visszaemlékszik, hogy az első alkalommal ugyanez a férfi a munkahelyénél lökte neki a falnak, aztán 2020-ban jött a következő támadás, amikor hátba vágta az utcán, de egy járókelőnek hála nem tudta tovább folytatni a bántalmazást. „Láttam, ahogy villog a szeme, és tudtam, hogy nincs semmi vesztenivalója, már akkor úgy éreztem, hogy életveszélyben vagyok, mert nincs benne semmi kontroll. Akkor történt ez, hogy a rendőrség közölte, hogy ezzel a diagnózissal sajnos nem tudják elővenni a férfit, mert ez még nem az a szintű cselekmény. Most augusztusban történt a legutóbbi eset, amikor bementem a plázába nappal, és biztos, hogy követett, mert ahogy visszajöttem a mosdóból, ott várt rám és ököllel kezdett ütni, közben a nevemet ordította, és hogy én meg akartam őt ölni, de most eljött az ideje a bosszúnak és ő fog engem megölni.

Mindeközben 15-20 ember jött-ment körülöttünk, senki sem mozdult meg, pedig kértem, hogy hívjanak segítséget.

A férfi magától abbahagyta végül Anna ütlegelését, mert a szociális munkás már tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor szembe kell nézni a támadójával és nem elfutni, mert akkor még inkább bedurvul. „Ha bátornak tűnök, megyek felé, akkor egy idő után úgy érzi, hogy nincs értelme, mert nem éri el azt, hogy lássa a rettegést, miközben valójában rettegek – teszi hozzá Anna. Fél óra keresgélésbe telt, mire talált a nő egy biztonsági őrt a plázában, akivel megnézték a biztonsági kamerák felvételét, ezen jól látszik, mi történt. – Akkor délután nem tudtam mozdulni a rendőrség felé, nagyon rosszul voltam, másnap pedig bementem dolgozni, ott szólt rám a kolléganőm, hogy mindenképp menjek el a rendőrségre a támadás miatt.”

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

A rendőrségen nem fogadták tárt karokkal Annát, nem tehetett feljelentést, mert nem volt látlelete, és csak akkor tehet személyesen feljelentést az ott lévő rendőr szerint, ha nyolc napon túl gyógyuló sérülései vannak. A traumatológián nem kapott látleletet Anna, csak ambuláns lapot, és mivel nyolc napon belül gyógyuló sérülései voltak, nem a rendőrséghez, hanem a Markó utcába, a bíróságra kell mennie feljelentést tenni. Mindez úgy történt, hogy súlyos trauma és sokk érte a nőt a támadás során, úgyhogy ahhoz már nem volt ereje, hogy még a bírósággal is személyesen megküzdjön, ezért ügyfélkapun keresztül tett inkább feljelentést, csatolva minden rendelkezésére álló bizonyítékot. Azóta eltelt három hét, de választ nem kapott.

„Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mi van azokkal a szerencsétlen nőkkel, akiket a négy fal között bántalmaznak. És az én esetem nem egyedi. Az intézmény tud róla és igyekszik tenni ellene, de nincs túl sok eszköz a kezükben” – mondja Anna.

Az ORFK Kommunikációs Szolgálatától a következő nyilatkozatot kaptuk a témában: „A rendőrség csak azokban az esetekben tudja megtenni a szükséges intézkedéseket, amelyekről tudomást szerez. Ezért fontos, hogy amennyiben közfeladatot ellátó személy sérelmére erőszakkal, bántalmazással vagy fenyegetéssel megvalósított cselekményt követnek el, az érintett személy tegyen feljelentést. Bejelentést tehet bárki más is, aki szemtanúja volt egy ilyen esetnek. A bejelentés, feljelentés megtehető személyesen, vagy a rendőrség oldalán, illetve a 06-80-555-111-es ingyenes zöldszámon, ami a nap 24 órájában rendelkezésre áll.”

„Ezt is kibelezem!”

Az Anna elleni támadás után pár héttel történt Borival is egy hajmeresztő eset, amikor az egyik kliens exe uszította rá a kutyáját, mert Bori megkérte, hogy ne a munkahelyük kapujában álldogáljon (mert fenyegető a jelenléte a kliensek számára, ugyanis sok bántalmazott nő van köztük). Mint később kiderült, az ex nem hallgatott rá, és amikor hazafelé indult Bori, a férfi ott ült a munkahelyével szemben a kutyájával és a haverjával.

Amikor mentem ki, megszólalt, hogy »Ezt is kibelezem!«, amire már nem nagyon kapom fel a fejem, ezt is meg lehet szokni, úgyhogy mentem tovább egészen addig, míg a kutyája rám nem támadt.

Bori is úgy reagált a támadásra, ahogy Anna: szembement a kutyával, rákiabált, felemelte a kezét, amire a jól megtermett kutya meghátrált. A férfi ezután követni kezdte a szociális munkást és útközben uszította rá a kutyát, aki szerencsére már nem hallgatott rá és nem támadta meg újra Borit. Végül a pasi megunta, hogy nem kap reakciót Boritól, még ordított pár csúnya szót felé, elhordta mindennek, aztán lemaradt.

„Vacogtak a fogaim, annyira megviselt ez az egész – meséli Bori. – Alig vártam, hogy hazaérjek és sírjak, mert az utcán meg a buszon nem akartam.” Arra ő sem tudja a megoldást, hogy ezzel a helyzettel mit lehetne kezdeni, de a rendőrségtől nagyobb együttműködést várna.

A hiba nem a kliensekben vagy az intézményekben, hanem a rendszerben van, ami bár törvényileg előírja, mit kellene tenni ilyen esetekben, a gyakorlatban, a szociális munkások tapasztalatai szerint ritkán történik valódi intézkedés a védelmük érdekében. Pedig a szociális munkások közfeladatot ellátó személynek minősülnek, akikre a törvény is kitér:

„311. § A 310. § szerint büntetendő, aki az ott meghatározott bűncselekményt közfeladatot ellátó személy ellen követi el.

310. § (1) Aki hivatalos vagy külföldi hivatalos személyt
a) jogszerű eljárásában erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályoz,
b) jogszerű eljárásában erőszakkal vagy fenyegetéssel intézkedésre kényszerít, vagy
c) eljárása alatt, illetve emiatt bántalmaz,
bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a hivatalos személy elleni erőszakot csoportosan, fegyveresen vagy felfegyverkezve követik el.“

„Át tudnak hajtani kerekesszékkel a lábadon”

A Káldy Zoltán Evangélikus Szeretetotthon intézményvezetője, Kovács Zoltán megosztotta a tapasztalatait az idősgondozásban előforduló esetekről, amikor szociális munkásokat inzultus ér. Zoltán hét éve vezeti az idősotthont, de maximum két esetre tud visszaemlékezni, amikor a lakók részéről a segítők vagy a lakótársak felé fizikai erőszak fordult elő. Ahogy mondja, az idősellátás ebből a szempontból egy különleges terület, mert itt elsőként a hála érzésével találkoznak, a kliensekből hiányzik az alap düh, ami mondjuk egy hajléktalanszállón vagy egy anyaotthonban sokkal inkább jelen lehet – ez a düh pedig könnyebben fordul a szociális munkások felé is.

„Az idősek fizikailag ugyan már gyengébbek, de azért át tudnak hajtani kerekesszékkel a lábadon vagy oda tudnak vágni a bottal, úgyhogy előfordulhat fizikai erőszak is – mondta el Zoltán. – Nálunk ez ritkább jelenség, mert eleve hosszú várólista van, így aztán mire egy lakó beköltözik ide, addigra már felkészült lelkileg, hogy itt fog lakni, tudja, hogy segítségre, ápolásra, gondozásra szorul.

A hála érzése ezért hamarabb jelenik meg egy kliens részéről, mint az, hogy agresszívan reagáljon bármire.

Kovács Zoltán (Fotó: magánarchívum)

Amikor beköltöznek, akkor mindenkit tájékoztatunk az együttélés szabályairól, ismertetjük a házirendet, amit elfogadnak – teszi hozzá Zoltán. – Tudják, hogy mindenkit igyekszünk ápolni, gondozni a tőlünk telhető legjobb módon, cserébe ők betartják a társas együttélés szabályait, nem verik a szobatársaikat vagy a nővéreket. Az átlagos lakóknak ez általában nem okoz gondot, minimális esetben fordul elő akár csak az, hogy felemelnék velünk a hangjukat – ez nem azt jelenti, hogy nincs konfliktus, előfordul ajtócsapkodás is, de meg lehet beszélni –, inkább a demenciában szenvedő klienseknél várható fizikai reakció egy-egy számukra bosszantó eseményre.”

A demens lakóknál azért számítanak valamennyire a fizikai erőszakra is, mert ők a betegségükből adódóan nem úgy reagálnak feltétlenül, ahogy azt megszoktuk embertársainktól. De épp emiatt velük szemben toleránsabb is a környezet. A tettlegességre – akkor is, ha szociális munkások, nővérek vagy egymás ellen történik a lakók között – szigorú szabályok vonatkoznak az intézményben, ilyenkor rendőrt és orvost hívnak, illetve orvosi javaslat alapján pszichiátriai kezelésre is küldhetik a lakót, és az intézmény tesz feljelentést, ha szükségét látja. Az is előfordulhat, hogy az adott lakó nem maradhat az idősotthonban, ha a házirendet nem tudja betartani, vagy olyan súlyos pszichiátriai problémája van, amivel ön- és közveszélyesnek számít az intézményben.

„Nem mindig tudhatod, hogy mire számíthatsz”

Kovács Eszter óvodai-iskolai szociális segítőként dolgozik, de szakmai munkája nagy részét (10 év) szenvedélybeteg- és hajléktalanellátásban töltötte. Olyan bántalmazásról van tudomása, ahol női/férfi szociális munkások kerültek veszélyes vagy kiszolgáltatott helyzetbe, nagyrészt azért, mert a munkáltató nem biztosította számukra a megfelelő munkakörülményeket.

Velem eddig nem történt ilyen, fizikailag nem támadtak még meg, csak próbáltak megfélemlíteni, illetve verbális fenyegetéseket kaptam, de ez utóbbi nem egyedi eset

– mondta el a szociális munkás. Arra, hogy miért támad egy kliens az őt segítő szakemberre, nehéz válaszolni Eszter szerint, mert mindegyik kliens hozza a saját történetét, múltját magával. „Nem mindig tudhatod, hogy mire számíthatsz. Lehet az ok egy pszichiátriai betegség, addikció, egy rossz nap, egy rosszul elejtett szó, szóval bármi, ez nagyon egyén/helyzet/kondíció függő.”

A szakember szerint a háttérintézmények azzal segíthetnének a szocmunkásoknak, hogy olyan munkakörülményeket biztosítanak, ahol a szociális munkás biztonságban érezheti magát és biztonságban végezheti munkáját. „Saját magunkat úgy védhetjük meg, ha megpróbáljuk felmérni a helyzetet, kommunikálunk az épp feldühödött klienssel, megpróbáljuk elterelni a figyelmét, kizökkenteni a dühödt állapotból, valamikor ennyi is elég, de persze nem minden esetben – mondja Eszter.

Én például önvédelmi tanfolyamra kezdtem el járni, mikor először éreztem azt a munkám során, hogy félek, és valóban féltem a testi épségemet.

Eszter szerint a tanulmányaik során vannak arra erőfeszítések, hogy felkészítsék az iskolában a leendő szociális munkásokat a veszélyekre is, terepmunka során megtanulják, hogy mire számíthatnak a terepen, hogyan viselkedjenek, mire figyeljenek, hogyan kommunikáljanak. „Egyrészt a szocmunkás biztonsága miatt, másrészt, hogy a meglévő bizalmi kapcsolat, ami létrejön egy kliens és egy szocmunkás között, ne sérüljön – teszi hozzá Eszter. – Inkább az olyan helyzetekre nem tud felkészülni egy szociális munkás, amikor a munkáltató állítja őt egy olyan szituációba, ami alapjáraton is rizikós lehet, majd ott van hagyva azzal, hogy »oldd meg«.”

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

„Az állam részéről egy nagyon elhanyagolt szektor ez”

„Az biztos, hogy az állam részéről egy nagyon elhanyagolt szektor ez, hasonlóan a pedagógusokhoz, kiegészülve azzal a pikantériával, hogy a szociális munkásoknak nagyon kevés lehetősége van kiállni magukért – elemezte a szociális munkások helyzetét egy neve elhallgatását kérő, nonprofit területen dolgozó szocmunkás, aki szerint súlyosabb problémák vannak ebben a szakmában, mint a bántalmazás.– Szakszervezetek vannak, de nagyon erőtlenek és kevés ember lép be, hiszen nem nagyon van miért belépni. A fizetések borzasztóak, gyakran előfordul, hogy egy kliensnek hasonló vagy magasabb bevétele van, mint annak a szocmunkásnak, aki neki segít, ami valljuk be, nevetséges.

Természetesen itt is megjelenik, hogy kevés az utánpótlás, kevesen tanulnak szociális szakokon, vagy ha tanulnak is, akkor néhány év után szektort váltanak.

A kollégák nagy része kiöregszik, vagy elfárad, vagy kiég a munkában. Néhány lelkes hivatásteli névtelen hős az, aki életben tartja a területet.

Még ha bizonyos szabályok elő is írják, ezzel ellentétben nagyon kevés szakmai és lelki segítséget kapunk, a szupervízió ritka, miközben olyan nehéz élethelyzetekkel találkozunk, hogy egy tucatnyi forgatkönyvírónak egész életére elegendő alapanyagot tudnánk átnyújtani.”

A szociális munkás szerint a nonprofit szektor fokozatosan veszi át az állami szektor feladatait, mert sem idő, sem pénz, sem humánerőforrás nincs az államiban, miközben a rászorulók száma nem igazán csökken. A nonprofit szervezetek működéséhez a támogatók és pályázatok járultak hozzá eddig, de ezek is most csökkenni látszanak, ami nemcsak a munkanélküliek számát fogja növelni, de a rászorulók is magukra maradnak, ha a nonprofitok kiesnek és nem tudnak feladatot ellátni.

„Továbbá az is probléma, hogy sokszor szerintem párhuzamos ellátás zajlik ahelyett, hogy egy azonos térségben lévő segítő szereplők együttműködve közösen dolgoznának a hatékonyságukat növelve. Nekem az egyetemen azt tanították, hogy »minden apró siker az siker«, és hát nem véletlen… nagyon nehéz sikerélményeket megélni ezen a területen.

Nagyon nehéz megküzdeni a tehetetlenséggel akkor, ha egy segítő szakember vagy.

Az biztos, hogy ez az a terület, ahol a szociális munkásokra nem annyira figyel a rendszer, mint amennyire a helyzet megkívánná. Nemcsak a rendőrök hozzáállása volt problémás a fenti bántalmazások esetében, hanem általában azzal van a gond, hogy a segítő szakemberek magukra vannak hagyva, eszköztelenek az ilyen helyzetekben. Ezen rendszerszinten lehetne és kellene változtatni, mert ha nem maradnak a szakmában az elkötelezett szociális munkások, akkor nagy bajban leszünk mindannyian.

Exit mobile version