Itt nem érzem az eltaszítottságot – egy csoport Szomolyán, ahol a roma, tinilányok megerősödhetnek

Főleg tizenéves lányok ülnek körülöttem, közülük páran édesanyjukkal érkeztek. A vonásokból, az egymásra rímelő gesztusokból lehet következtetni, ki kihez tartozik. Horváth Kata, a csoport egyik vezetője rövid kéréssel indít: menjünk körbe és mutatkozzunk be, mondjunk magunkról egy-két jó tulajdonságot. Nyomatékosítja: 

Vagyis itt semmi sem kötelező. A SzívHangok Társulat tini csoportjában, ahol a szociodráma eszközével dolgoznak, pont az a cél, hogy mindenki annyit osszon meg arról, ami vele történt, ami benne zajlik, amennyit tud, amennyit akar és amennyit elbír. A szociodráma lényege ugyanis az, hogy a szereplők a hétköznapi helyzeteit és ezek alternatív változatait játsszák el. 

„Ezt még magam sem tudom” – válaszolja a feltett kérdésre a soron következő lány, aki a sarokban ül, vállát behúzza, térdeit pedig szorosan maga elé zárja, úgy tűnik, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat és eliramodhat. A többiek segítenek neki: „Jószívű vagy” – mondja az egyikük, aztán egy másik lány hozzáteszi: „Tudsz titkot tartani.”

Egy másik tizenéves szégyenlősen megrántja a vállát és egy apró mosollyal az arcán, bólint: „Ez igaz.”

Mindenki kicsit bajban van, amikor sorra kerül és valami jót kell mondani magáról, bevallom nekik, az én tenyerem is megizzadt, mire rám került a sor. Kata, aki egyébként kulturális antropológus, pszichodráma- és szociodráma-vezető, észrevétlenül és mégis határozottan terelgeti a csoportot, bátorítja a résztvevőket, folyamatosan rezonál mindenki reakciójára, legyen az szóbeli, vagy árulkodó metakommunikáció. A közösségben nem kell őt bemutatni, ül közöttünk olyan édesanya, akit ötéves korától ismer, az alkotóközösségük pedig 2017-ben jött létre a településen, társadalomkutatók, színházi szakemberek és helyi civilek kezdeményezésére.

A csoport az Éljen soká Regina! című előadással mutatkozott be először a Trafóban, az előadást országszerte játszották. Az elmúlt években aztán a szomolyai roma nőkből álló szereplőgárdához a helyi közösség további tagjai, egészségügyi dolgozók, nőjogi és születésjogi aktivisták is csatlakoztak. Végül létrejött a Szívhangok társulat, amely színházi előadásokat készít és mutat be, workshopokat szervez és női csoportokkal dolgozik. Hozzájuk kapcsolódik a Megeshetne másképp!, darab, amely húsba vágó, igaz történetek alapján készült, egy kórház folyosóján játszódik, és az anyaságról, szüléstörténetekről, a roma nők kiszolgáltatott helyzetéről szól. Az előadás egy hosszú és közös munka eredménye, az érintettek szociodráma és más különböző művészet- és szocioterápiás módszerekkel dolgozták fel az előadásban szereplő nők történeteit.

A foglalkozások fontos részét képezik azok a beszélgetések, amilyet mi is folytatunk az együtt töltött idő alatt, így alakul ki a bizalom és a csoport közös identitása alkalomról alkalomra, és formálódnak, kristályosodnak ki a távolabbi célok. 

Mindezt megalapozni egy csokor tinivel nem kis feladat, az ilyen korú fiatalok egyébként is nehezen beszélnek az érzéseikről, osztják meg gondolataikat, félelmeiket még egymással is, nemhogy a körülöttük lévő felnőttekkel. Ez a zártabb közösségekben élő, hátrányos helyzetű roma lányokra, ahol a nemi sztereotípiák erősen élnek, még inkább jellemző, generációkról generációra öröklődik, mit szabad egy nőnek és mit a férfinak, miről szabad beszélni egy lánynak és miről egy fiúnak. Az, hogy a lányok kikkel ismerkednek meg, kiknek adják oda magukat, ma is kardinális kérdés, sokkal könnyebben ítélik meg őket a viselkedésükért, mint a fiúkat, ezért hatalmas súlyként nehezedik rájuk a titkolózás és a szégyentől való félelem. 

Mások a tétek

A fentiekre reflektált az egyik feladat során eljátszott szituáció is, amit Iza talált ki: két szerelmes fiatal sétál az utcán kéz a kézben, amikor meglátják őket a szüleik, akik éktelen haragra gerjednek és szabályosan szétszakítják egymástól a gerlepárt. A fiatal ötletadó azt mondja, nehéz ezt most eljátszani neki, nem olyan rég ő is átélt hasonlót, majd hozzáteszi, utólag azért megértette, féltésből óvták a fiútól.

A jelenet utáni reflexiós körben felmerül a kérdés, vajon a szülők miért a tiltás mellett döntöttek? A legtöbb lány azt mondja, a korai gyermekvállalástól való félelemből, vagy azért, hogy a lány ne hozzon magára és a családjára szégyent, hiszen, ha lefekszik a fiúval, gyorsan elterjedhet róla, könnyen kapható.

„Igen, mert a fiúknak semmi sem szégyen, ők bármit csinálhatnak” – mondja Iza (a nevét megváltoztattuk).

„Nekünk csak egy szüzességünk van, nem mindegy, kinek és mikor adjuk oda” – magyarázza Anett, majd hozzáteszi, szerinte a szülői tiltás helyett inkább felvilágosítás kéne, hogy a fiatalok tudják, milyen következményei lehetnek a tetteiknek, de ezek a témák a mai napig erős tabunak számítanak a zártabb közösségeken belül, és ezen az sem segít, hogy központilag korlátozzák az iskolán belüli szexuális felvilágosítást.

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

A SzívHangok Társulat tini csoportjának foglalkozása (Fotó: Bognár Péter)

„A csoport elsődleges célja, hogy a lányok egymáshoz jól kapcsolódjanak, de az is fontos, hogy megbízzanak a felnőttekben, hogy merjenek a felnőttekhez fordulni, ha problémájuk van” – mondja Kata, hozzátéve, hogy a bizalom azért is nagy érték, mert a mélyszegény közösségekben rendkívül erős az egymásra utaltság, hiszen nincs elegendő, külső erőforrás, amire támaszkodni lehetne. Ez megjelenik a játékokban és a beszélgetésekben is, adni és segíteni, a barátságban lojálisnak lenni hatalmas értéknek számít. 

„Fontos, hogy a lányok felismerjék, hogy kik körülöttük a támogató emberek, és hogy bennük lehet, muszáj bízni, mert különben nagy bajba kerülhetnek, esetükben teljesen más a tét, mint a középosztálybeli tinik között.

Ha egy kamasz lány ha összejön egy fiúval, a jobb forgatókönyv szerint hozzámegy, ám ha ez nem történik meg, könnyen megkaphatja a kurva jelzőt. Az sem mindegy, milyen fiúhoz megy hozzá, lehet, hogy bántalmazó kapcsolat lesz belőle, és az is lehet, hogy nagyon rossz helyzetű a család, és még nehezebb körülmények közé kerül, (általában a fiúk otthon maradnak az anyjukkal, a lányok pedig elmennek a fiú házába, a szerk.) Az új otthonukban aztán rendszerint rájuk hárul a háztartás, a gyerekek gondozása, és a férfiak kiszolgálása is” – festi fel Kata a lehetséges perspektívákat.

A csoportban jelen lévő anyák egyértelműen aggódnak a gyermekeik miatt, a fiatal roma lányok ugyanis korán belesodródnak egy kapcsolatba, egy házasságkötésbe, vagy akár a gyermekvállalásba, hiszen nem kapnak olyan mintát, amely alapján megtanulhatnák, hogy igenis hozhatnak saját döntést, hogy mondhatnak nemet, hogy lehet (lehetne) más alternatíva is, mint férjhez menni. 

„Minél jobb státuszú valaki, annál nagyobb a lehetősége a későbbi korrigálásra. Itt azonban egy fiatalkori döntés egy egész életet determinálhat, ezért annyira fontos az, hogy tudják, lehet segítséget kérni, akár az utolsó utáni pillanatban is, akár egy korai, nem tervezett terhesség kapcsán” – magyarázza Kata és szerinte a mélyszegénység spiráljából azért is nagyon nehéz szabadulni, mert jelenleg nem létezik hatékony segítő háló, ami megtartaná ezeket a fiatalokat és a családjaikat.

„Az oktatásuk során hiányzik a készség és kompetenciafejlesztés, a szociális támogatás” – teszi hozzá, mindezekre pedig óriási szükség volna, hogy a tragikus statisztikák javuljanak. A számok ugyanis azt mutatják, hogy a romák között rendkívül magas (közel kétharmad) az iskolaelhagyás aránya, csupán 24 százalékuk fejezi be a középiskolát, és mindössze 5 százaléka jut el egyetemre, míg a nem romáknál ez az arány 75 és 35 százalék.

„A fiúkat felszívhatja iskola nélkül is a munkaerőpiac, még ha azok a munkák nehezek és alulfizetettek is lesznek, ám a végzettség nélküli lányoknak egy lehetőség marad: férjhez menni és gyereket szülni” – mondja Kata. A csoporton az is kiderül, hogy sok anya azért félti, fogja szigorúan a gyerekét, mert jól ismert tény, hogy bűnözői csoportok vadásznak a leszakadó régiókban élő, rossz szociális körülmények között élő családok kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatal lányaira. Rendszeresen hallani híreket elrabolt, fogságban tartott, megvert tinilányokról, akiket prostitúcióra akartak kényszeríteni, és olyan fiatalokról, akik külföldön vagy Budapesten végezték örömlányként.

Megfosztva

 „A lányoknak és nőknek nagy szükségük van a lelki segítségre, hogy merjenek megnyílni, beszélni egymás előtt, és nemet mondani bizonyos helyzetekre” 

– ezt már Báder Renáta mondja, az egyik segédvezetője a csoportnak, aki egyben hétgyermekes anya és hosszú idő óta a társulat tagja. Több mint hat évvel ezelőtt, résztvevőként érkezett, ma ő az egyik vezetője a tini csoportnak. Feladatának érzi, hogy lelkileg segítsen olyanokon, akik hasonlóan hozzá, hátrányos helyzetű, roma nők.

Nem ritka egyébként, hogy akik a saját bőrükön tapasztalták meg a rendszer problémáit, hiányosságait, egy ponton elkezdenek cselekedni. Sok esetben így fejlődnek ki női szervezetek, aktivista közösségek.

Renáta szerint rengeteget épített, formált rajta az, hogy a csoport tagja lett.  Először még maga is fiatal anyaként került be, ma pedig már a lánya is ide jár.

„Hiába többszörös anyaként kerültem ide, itt nőttem fel. Sokunk itt tanulja meg, hogy merjünk tanácsot kérni, kérdezni a szakemberektől, legyen szó a védőnőről, a gyámügyről vagy az orvosról. Hogy merjünk kiállni magunkért, megvédeni magunkat” – magyarázza az édesanya. Innen is látszik, hogy az önbizalom, az egészséges önértékelés fejlesztése elengedhetetlenek ahhoz, hogy a leszakadó régiókban élő roma lányok kézbe tudják venni a saját életüket.

„Sok önbizalmat ad, és tudom, ha bajban vagyok vagy bármi, a Társulatra számíthatok.

– fogalmazza meg egy mondatban Horváth Barbi, milyen érzés stigmatizálva élni, aki négy saját gyermekét és unokahúgát neveli a párjával. Egy éve a csapat tagja és már nem tudná elképzelni az életét a társulat nélkül.

Ahogy Renáta is mondja, a mélyszegénységben élők rendszerint nagyon alacsony önértékeléssel rendelkeznek, ami leginkább a születésüktől tapasztalt, folyamatos megfosztottságban gyökerezik. A szegénység ugyanis nem pusztán egy alacsony szintű jövedelmi állapot, hanem egy egész életutat meghatározó körülményrendszer: amely már a születés pillanatában korlátok közé szorítja az érintettek mozgásterét, lehetőségeit, elveszi tőlük a jobb élet reményét. Ahogy George Orwell írta: 

„A szegénység legfőbb jellemzője, hogy megsemmisíti a jövőt”

Az alacsony önértékelés mellett a szégyen is alapélmény a nélkülöző, roma nők (és úgy egyáltalán a tartós szegénységben élők) között, az attól való félelem erősen hat a döntéseikre, a viselkedésükre, az identitásukra. Végigkíséri őket a felnőtté válásuk során, így történhet meg, hogy egy szülő nem mer bemenni a gyereke iskolájába, elmenni az orvoshoz, mert fél, hogy megszégyenül, hogy nem fogja érteni, mit mondanak neki, hogy rosszul bánnak vele. Ha pedig egy magasabb státuszú – vagy annak vélt – emberrel találkoznak, nem kérdés, hogy magukat hová pozicionálják. 

„A nőkben rengeteg szégyen gyűlik fel, nekem is idő kellett, mire megtanultam azt mondani, hogy de hát én be tudok menni egy helyre, ottan magam képviselni” – mondja Renáta, aki szintén a csoportban jött rá arra is, mennyire más irányba ment volna a saját élete, ha tudja, a tanulás jelentheti az egyetlen kiutat a szegénység spirálból. Lányát, a most 14 éves Bogit már ebben a szellemben neveli, egyetlen feladatot jelöl ki neki, mégpedig a tanulást. 

Csak akarni kell…?

Kata szerint hatalmas elhivatottság, akaraterő kell ahhoz, hogy egy elzárt faluból, egy fiatal, roma lány megfelelő középiskolába kerüljön. Nekünk, az átlagos, középosztálybeli buborékunkban nehéz elképzelni, hogy egy hátrányos helyzetű családnál, ahol a hó végén kérdés, mi kerül az asztalra, vagy tudnak-e télen fűteni, mennyire mások a prioritások. Hogy egy tizenéves lány továbbtanulását bőven akadályozhatja az, ha nem futja a közlekedésre, az uzsonnára, vagy a felszerelésre, hogy sok helyen nincsen villany, folyó víz, hely a tanulásra. És akkor még nem beszéltünk a rendszerszintű problémákról, amelyek szintén röghöz kötik őket, a generációközi mobilitás csatornáit hermetikusan lezárják.

Ahogy a csoportot vezetők is mondják, a valódi segítés középpontjában az esélyteremtő közoktatásnak kéne állni, ám az egyre inkább szegregál, ahelyett, hogy felzárkóztatna. Nem titok, hogy a hátrányos helyzetű diákokat sokszor elkülönítve oktatják, mert sokszor gyengén teljesítenek tanulmányaikban. A legtöbbjük a középiskolát sem fejezi be, vagy el sem kezdi. Akinek pedig csak a nyolc általánosa van meg, nehezen talál munkát, és ha talál is, jóval kevesebbet keres, mint az, aki leérettségizett. Emiatt aztán az ő gyerekeik is szegénységbe születnek. Sok településen szűkösek a bölcsődei hozzáférések is, ami a gyermekes nők lehetőségeit korlátozzák abban, hogy belépjenek munkaerőpiacra, de hosszan sorolhatnánk azokat a hiányzó lépcsőfokokat, amik nélkül a mélyszegénységben élők elmozdulása egy minőségibb élet irányába korántsem csak akarás kérdése. Jól mutatja ezt az OECD vonatkozó kutatása, amely szerint hazánkban a kitörés a mélyszegénységből az átlag szintjéig 7 generáció munkájába (közel két évszázadba) kerül, ami Európa legrosszabb adata.

Folytonosság nélkül nincs változás

Miután lezárult a csoportfoglalkozás, Csörgő Andrea, perinatális szaktanácsadó, nőjogi aktivista, szintén a tinilány csoporttal dolgozó szakember azt mondja nekem, miközben aprósüteményt eszegetünk, hogy pont a segítőként megtapasztalt társadalmi és egészségügyi rendszerproblémák hozták a csoportba. Ő úgy látja, hogy a pár hónapja tartó tini csoportnak már most érződik a hatása a lányokon, akik sokkal jobban bíznak egymásban, és ami a legfontosabb, magukban, de ahhoz, hogy valós eredményeket érjenek el, az ilyen jellegű foglalkozásoknak hosszú távúnak kéne lenni.

Jelenlegi működésüket a Gyökerek és Szárnyak Nőnapi Élő adásának köszönhetik, ahol először mutatkozhatott be a SzívHangok Társulat. Andi szerint hatalmas segítség volt az, hogy láthatóvá váltak az eseményen, hogy személyesen is találkozhattak az adományozókkal, akik biztosították az anyagi feltételeket ehhez a programhoz. A társulati tagok – köztük a roma nők – megélhették, hogy ők szereztek forrást a társulat működéséhez. Jelenlétükkel a lányok átélhetővé tették az adományozók számára, hogy kik ők és mit csinálnak. Lehetett tőlük kérdezni. Utána tették meg a felajánlásokat, mint egy aukción, kézfeltartással, névbemondással. 

„Kapcsolatok születtek, megismertük egymást, ott voltunk, rajongást kaptunk, szemébe néztünk azoknak az embereknek, akiket meg szerettünk volna szólítani, láttak minket. Ezzel a mi önbecsülésünk is nőtt” – mondja Andi és Kata azt is kiemeli, hogy a Gyökerek és Szárnyak az együtt gondolkodásban, az együtt fejlődésben is partner, segítséget kaptak abban is, hogyan lehet összerakni egy jó bemutatkozó szöveget, beszédet. Az anyagi támogatáson túl tehát egyfajta mentorálást is nyújtanak számukra, hogy még hatékonyabbak lehessenek a törekvéseikben. 

Ellenszélben

Az apró, közösségi ház, amit helyi erővel és pályázati támogatásokkal, civil adományozásokkal próbálnak meg egyben és fenntartani, lassan kiürül. A lányok még segítenek összepakolni, megölelik egymást, majd lassan szétszéled a társaság. Lázár Irénnel még maradunk egy kicsit, aki a közösségi ház vezetője, szociális munkás, a SZOMARO elnöke. Katának sorolja azokat a javítási munkákat, amikre nagy szükség volna, és nagy eséllyel, a saját kezükkel fogják elvégezni. A férje is besegít, az idejárók pedig felajánlották, hogy gyűjtést szerveznek a ház további renoválására, hiszen több, fontos program helyszínéül szolgál.

A régi konvektor most is csak őrlángon megy, bár szerencsére még kint épp jó idő van.

„Szoktam mondani, hogy öltözzenek fel rendesen, mert sajnos nagyon sokba kerül a gázszámla, így, hogy szinte mindennap itt vagyunk” – mondja Irén, és hozzáteszi, hogy nagyon nem spórolhat, hiszen itt tartanak baba-mama, szülői klubokat és fejlesztő programokat, a gyerekek pedig nem lehetnek hidegben. Mint mondja, igyekeznek minél több olyan támogatói csoportot létrehozni, ahol a szülőséggel, az anyasággal kapcsolatos kérdéseket, témákat megbeszélhetik és mankóként szolgálhatnak a résztvevőknek. Nem olyan rég részt vettek a Kis Bocs Baba-Mama Egyesület Menstruációs szegénység programjában is, amely az előadások mellett Női klubokat is szerveznek és higiéniás eszközökkel felszerelt egészségügyi ládákat helyeznek el a településeken. 

Anett a régi, rozoga sörpadon szorosan leül mellém és arról mesél, hogy iskolai szakasszisztens szeretne lenni, és hogy ez a csoport segített neki abban, hogy elhiggye magáról, minden körülmény ellenére tudja folytatni a tanulmányait. 

„Az iskolában meg se szólalok, itt meg sokkal könnyebben megnyílok, arra nagyon jó, hogy merjünk dolgokat kimondani. Soha nem beszéltem ilyenekről, még anyával sem. Ez a csoport olyan nekem, mint egy család, azért merek így, ennyire szabadon beszélni” – mondja Anett és azt is elújságolja, hogy pár nap múlva a helyi óvodában kezd gyakorlaton, majd nyomatékosítva rám emeli tekintetét: