Romák ellen elkövetett támadássorozat: ma is félnek a túlélők

A romák elleni támadások áldozatait segítő Facebook-csoport idén is téli tűzifára gyűjt a rasszista szándékkal elkövetett gyilkosságsorozat és áldozatainak, amely során az elkövetők 2008 júliusa és 2009 augusztusa között 5 megye 9 településén hajtottak végre cigányok ellen, lőfegyverrel és Molotov-koktéllal támadtak, összesen hat embert gyilkoltak meg, köztük egy gyereket. A tetteseket, Kiss Árpádot, Kiss Istvánt és Pető Zsoltot, és a később csatlakozó Csontos Istvánt  2009 szeptemberében fogták el és 2016 januárjában ítélték el őket jogerősen. Az első-, másod- és harmadrendű vádlott tényleges életfogytiglani szabadságvesztést, míg a negyedrendű vádlott 13 év fegyházbüntetést kapott. Ő hamarosan szabadul. 

A civilekből álló informális szervezet immár 11. éve segíti a túlélőket és családtagjaikat, és bár nem tudják helyettesíteni az elmaradt folytonos, rendszerszintű támogatást, a lehetőségekhez mérten próbálnak mentális, szociális és financiális mankókat biztosítani a családok számára. Mentori támogatással, tartós élelmiszerrel, játékokkal, ruhákkal, életvezetési tanácsokkal.

– ezt már Iványi Zsuzsanna mondja, aki a kezdetektől fogva – az egyetemi állása mellett – önkéntes mentorként tevékenykedik a csoport tagjaként, amely kiemelten azzal a hét családdal foglalkozik, akiknél lőtt sérülés vagy haláleset történt a támadások során. A konkrét segítségen túl kitűzött céljuk az is, hogy ne felejtődjön el az érintettek tragédiája. 

Az áldozatok fényképei a romák elleni, hat halálos áldozatot követelő fegyveres, Molotov-koktélos támadások elsőfokú tárgyalásának ítélethirdetésére várók pólóján a Budapest Környéki Törvényszék előtt 2013. augusztus 6-án (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Az ellátórendszer csődje

A civil szerveződés ötlete 2010-ben született meg, amikor a témára néhány érzékeny civil nem tudott elmenni amellett, hogy az állami egészségügyi-nevelésügyi ellátórendszer csak részlegesen működött, miközben az érintettek élethelyzete radikálisan megváltozott.

A csoport az ellátórendszer működésének hiányosságát felismerve, az anyagi adományokon túl, komplexebb módon is megpróbálta támogatni a családokat: a tagok elsősorban akkor és abban segítenek, amiben szükséges, legyen szó akár orvosi kezelésről, az ezzel járó utazási költségekről, gyógyszerekről, téli tüzelőről, iskolakezdési támogatásról, ruházatról, alapvető élelmiszerekről, vagy munkahelykeresésről. Az aktív önkéntesek főleg civilekből állnak, de akadnak köztük olyanok is, akik rendelkeznek szakmai tapasztalattal, vagy dolgoztak már valahol önkéntes segítőként. „Olyan szakembereket sajnos nem találtunk a támadásokban érintett családok lakóhelyein, és környékén, akik folyamatos együttműködéssel segítenék a családokat. Ugyanakkor időről időre összeülünk legkülönbözőbb szakértőkkel, akikkel megvitatjuk, hogyan lehetne a leghatékonyabban támogatni a családokat, anélkül, hogy átvennénk az irányítást az életük felett” – magyarázza Gulyás József, aki szintén a csoport születése óta aktívan segíti a családokat. Hozzáteszi, hogy ez az önkéntes munka bár sokat jelent az érintettek számára, mégsem elég arra, hogy az ellátórendszer fogyatékosságait pótolja.

Gulyás Ottó, Nagycsécs polgármestere beszél az Országos Roma Önkormányzat és a Lungo Drom Országos Szövetsége által szervezett, a romák elleni támadássorozat első két halálos áldozat emlékére tartott megemlékezésen a nagycsécsi temetőben. A felgyújtott házból menekülő Nagy Tiborné Illés Évát és sógorát, Nagy Józsefet 2008. november 3-án ölték meg (Fotó: MTI/Vajda János)

A Facebook-csoport  (A Csorba család karácsonya) annak a családnak a nevét viseli, akiknél ketten is meghaltak 2009. február 23-án, amikor  Molotov-koktélt dobtak a tatárszentgyörgyi házukra, majd a kimenekülő apára és annak két gyermekére tüzet nyitottak. Az elkövetők még akkor is lövéseket adtak le, amikor az áldozatok, a 27 éves Csorba Róbert és a négyéves fia, Robika a földre került. Mindketten a helyszínen életüket vesztették. Az ötéves Bianka is velük volt, de ő az első lövések után még be tudott menekülni a házba, így életben maradt. Zsuzsanna úgy tudja, hogy a maradandó sérüléseket szenvedett lány az általános iskolát elvégezte, de a középiskolát már nem sikerült befejeznie, nemrég lett édesanya. 

„Azt nem lehet mondani, hogy támadások után ne lépett volna működésbe valamiféle  segítségnyújtás. Sokan igyekeztek segíteni közvetlenül a támadások után. A kislétai esetnél, amelyben Pótor Tímea 13 évesen elvesztette az édesanyját, első körben nem maradt el a pszichológiai támogatás, ám az mégsem körültekintő módon valósult meg, hiszen nem volt tartós. Tímeának Nyíregyházára kellett volna eljárni a kezelésekre, ami nehézséget okozott a szegénységben élő családnak, mindemellett senki sem magyarázta el a lánynak és a családtagjainak azt, hogy a mentális egészsége és a jövője szempontjából mennyire fontos, hogy folyamatos, éveken átnyúló segítséget kapjon” – magyarázza egy egykori politikus. Tímea tehát hiába volt kiskorú, hiába volt különösen tragikus az esete, mégis nagyon gyorsan kikerült az ellátórendszer látószögéből, és senki sem nyúlt utána. Csak másfél évvel később jutott el újra szakemberhez, amikor a civilek csoportja felkarolta az ügyét.

Roma fiatalok ülnek a Mező Imre utcában egy őrtűz mellett a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyírbogáton 2009. augusztus 25-én este. A településtől öt kilométerre található Kislétán történt augusztus 3-i halálos támadás óta a családok védelmében rendszeresen égnek az őrtüzek Nyírbogáton. A családok általában éjfélig együtt ülnek házaik előtt; a férfiak felváltva reggelig őrködnek (Fotó: MTI/Balázs Attila)

Amíg a rendőrség bénázott, a banda tovább gyilkolt

Az elkövetők elfogása után mind a nyomozást, mind a bírósági eljárást sok kritika érte. 2012-ben Gulyás József az ügy bírósági tárgyalását követően a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) felkérésére készített egy jelentést, amelyben azt írta, hogy a magyar állam 2008 és 2009 között a harmadik köztársaság történetében példátlan méretű alkotmányos mulasztást követett el. A tanulmányból többek között az is kiderül, hogy hamarabb is elfoghatták volna a romagyilkosságok elkövetőit, ám mind a rendőrség, mind a nemzetbiztonsági szolgálatok is műhibák sorozatát követték el. Az egyik ilyen hiba volt, hogy K. Istvánról kiderült, már korábban is megfigyelte a titkosszolgálat, ám valamivel a támadássorozat kezdete előtt aztán befejezték a megfigyelést. Aztán a Csorba családot ért támadást megelőzően az elkövetők hasonló módon már gyilkoltak. Nagycsécsen megölték Nagy Tibornét, Nagy Józsefet, míg Nagy Tibort súlyosan megsebesítették. A rendőrség azonban ezeket az ügyeket jó ideig nem kötötte össze, hanem sokáig cigányok közötti leszámolásként kezelte, sőt, két roma fiatalt, akiknek semmi közük nem volt az ügyhöz, 11 hónapra őrizetbe vettek. Az érthetetlen hibák sorozatából az egyik legmegdöbbentőbb talán az volt, amikor a rendőrség a tatárszentgyörgyi esetet először lakástűzként kezelte, a lövések nyomaira pedig azt írták, hogy a gerendákból kiálló szögek okozták. 

Ha ez még nem lett volna elég, az áldozatok családtagjai később újabb és újabb traumákat szenvedtek el a tárgyalássorozat alatt, például amikor az elkövetőkkel pár méterről kellett vallomást tenniük, vagy amikor a meggyilkolt szerettükről helyszíni fotókat kellett végignézniük. Mindez érzékletesen dokumentálva is van: a tárgyalások hangulatáról, az áldozatok családtagjainak fájdalmáról, az akkori közhangulatról, és a hibák tömkelegéről ugyanis pontos képet ad Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című dokumentumfilmje, amelyet a tárgyalások során készített. Ebben a filmben a többi közt azt is láthatjuk, amikor a tanácsvezető bíró, Miszori László felháborodottan kérdezi a mentőst, ugyan hogyan történhetett meg az, hogy a tatárszentgyörgyi esetnél füstmérgezést állapított meg a halál okaként, holott a kisfiú arcán lőtt sebek voltak. A bíró végig keményen járt el a vádlottakkal, ahogy a tanúként beidézett áldozatok családtagjaival is, olykor figyelmen kívül hagyva a fájdalmukat.

– mondja Gulyás az akkori tárgyalásokról, aki szerint a későbbi kárenyhítés nagysága is elmaradt a várttól, de a legnagyobb probléma az volt, hogy a mélyszegénységben élő túlélők többsége nem kapott megfelelő szakmai támogatást a megítélt összegek felhasználásához sem. Sok helyen a pénz elfolyt, rokonok között, egy idős asszony esetében pedig a gyámja tüntette el az összeget. Gulyás úgy véli, mindez elkerülhető lett volna, ha a családok mellé mentort, pszichológust rendelnek ki, és nem egy összegben kapják meg a kárenyhítés összegét. Úgy véli, hogy az egyszeri pénzbeli juttatás mellé folyamatos mentorálással, néhány tízezer forintos életjáradékot is biztosítani kellett volna, különösen olyan családok esetében, ahol kisgyerek vagy nagyon időskorú ember él. Zsuzsa szerint akkor sem fogta senki sem a kezüket, amikor új közegbe kerültek, (a legtöbb családot elköltöztették más településre), és akkor sem állt mellettük egy szakmailag kompetens személy, amikor vissza kellett térniük a hétköznapokba egy olyan tragédia után, ami ép ésszel nehezen felfogható.

Bilincs Kiss Árpád elsőrendű vádlott kezén a romák sérelmére elkövetett sorozatgyilkosságok harmadfokú büntetőperének tárgyalásán a Kúria dísztermében 2016. január 12-én. A Kúria jogerősen tényleges életfogytiglanra ítélte Kiss Árpádot, Kiss Istvánt és Pető Zsoltot (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

Mindezek ellenére a túlélők közül akad olyan aki ugyan nagy nehézségek árán, de újrakezdte az életét. Mint például Rontó Krisztián, akinek a támadók a medencéjét lőtték keresztül, úgy százötven méterről. Az akkor 22 éves fiú térképrajzolónak tanult, de a támadás miatt kénytelen volt a tanulmányait megszakítani. Másfél hónapot töltött kórházban, majd hosszú, depressziós időszak következett az életében, és sokáig rettegett egy újabb támadástól. 

– meséli Zsuzsanna, aki mégis pozitív példaként emlegeti Krisztiánt, aki mára a kezdeti depressziójából felépült, családot alapított és dolgozik. Pótor Tímea élete – aki 13 évesen az édesanyját veszítette el a támadás során, ő pedig maradandó károsodást szenvedett – is kezd sínre kerülni. A romák elleni gyilkosságsorozat sorában az ő esete, a kislétai volt az utolsó, melyet 10 éve, 2009. augusztus másodikáról harmadikára virradó éjszaka követtek el az azóta elítélt elkövetők. A Ketrinnek becézett lány azóta befejezte a szakácsiskolát, és a helyi önkormányzat konyháján dolgozik, közmunka keretei között. Nem olyan rég a hónap kiváló dolgozója lett. 

Zsigeri érzéssé vált a rettegés

Zsuzsanna szerint az elmúlt évek során több család is beleragadt, belesüppedt a trauma utóhatásaiba, ami érthető, hiszen a többség nem kapott mentális segítséget a feldolgozásban. A traumák pedig a felszín alatt ott dolgoznak, munkálkodnak, soha nem múlnak el, pláne nem következmények nélkül.

 – mondja Gulyás József, hozzátéve, hogy az átélt trauma tönkretette egyes érintettek életét. Kóka Jenő özvegye, Éva például egzisztenciálisan is beleroppant a tragédiába, mentális problémái miatt nem tudott visszamenni dolgozni, amelynek következtében az otthonát is elvesztette. „Nem látta az élet értelmét, mi segítettünk neki abban, hogy gyermeke családjába kapaszkodva újra felfedezzen perspektívákat, és ne a tragédiában, ne a múltban éljen, egészen a pár évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Azokról a gyerekekről pedig, akik átélték a támadásokat, vagy azok során elvesztették a szeretteiket, nem tudhatjuk, hogy milyen konfliktusaik lesznek az életben. Az viszont a tudomány mai állása szerint biztosan tudható, hogy egy ilyen  traumát nem lehet következmények nélkül lerázni magunkról” – magyarázza az egykori képviselő, hozzátéve, hogy a családokban annak ellenére sem szűnt meg a félelem, hogy az elkövetők börtönben vannak. Zsuzsannáék szerint a közösség egy része attól tart, hogy nem minden elkövető személye került nyilvánosságra, és kizárólag az akciósorozat végrehajtóival szemben sikerült vádat emelni. Ha valaki figyelmesen végigmegy az előzményeken, láthatja, hogy ezek nem alaptalan aggodalmak, a Perényi 1-ben történt rajtaütés során például a négy későbbi vádlott mellett két másik személyt is előállított a rendőrség, akiknek a neve már az elfogás előtt is képbe került. R. Antal és E. László a rendőrségi jelentés szerint „a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, köze van azok elkövetéséhez, tudomással bír a végrehajtásban és szervezésében részt vevő személyekről, a cselekmények előzményeiről, az elkövetés eszkö­zeinek hollétéről”. Mégsem gyanúsították meg őket a bűncselekményekkel.

 „Ha megjelenik egy sajtóhír azzal kapcsolatban, hogy mikor szabadul az egyik elkövető (a negyedrendű vádlottat várhatóan augusztusban engedik ki – a szerk.) egyből összerezzennek, riadalom támad a közösségben” – meséli Gulyás.

A hallgatóság a romák elleni hat halálos áldozatot követelő fegyveres, Molotov-koktélos támadások tárgyalásán a Budapest Környéki Törvényszéken 2013. augusztus 6-án (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Elfojtott érzelmek, tabusított tragédiák

Az elmúlt tizenkét évben a támadássorozat emléke egyre halványul, a magyar társadalmat finoman szólva sem rengette meg a brutális gyilkosságsorozat, a kezdeti hisztérikus érdeklődés gyorsan közönybe fordult. Jól mutatja ezt az említett Ítélet Magyarországon című film is, amelynek stábja végig követte az eljárást, de az elhúzódó bírósági tárgyalás során akadtak olyan napok, amikor már csak ők voltak jelen a tárgyalóteremben. 

„A közmédia és a közélet vezetői sokat tehettek volna azért, hogy segítsék a társadalmi szembesítést. Elmaradtak a közmédiában az olyan nyilvános beszélgetések, események, amelyek segítették volna megértetni szélesebb körben a családtagok és a túlélők drámáját. hogy milyen társadalmi események láncolata vezetett el a gyilkosságokhoz, vagy hogy milyen következményei lehetnek egy ilyen bűncselekménynek. Egy-két kivételtől eltekintve, nem szólaltak fel hangosan a cigányok védelmében a közéleti vezetők, a politikai pártok, de még roma érdekképviseletek is csak a tragédiák évfordulóin kerülnek elő egy-egy megemlékezés alkalmával” – mutat rá Gulyás azokra a láncszemekre, melyek hiányában az ügy nem lett a helyén kezelve.

A tabusításban, a bagatellizációban persze felelőssége volt a magyar cigány közösségnek is, akik szintén tehettek volna többet az elmúlt évek alatt, hiszen kevés olyan cigány vezető, közéleti szereplő volt (pl. Daróczi Ágnes, Mohácsi Viktória, H. Balogh Attila), aki hatékonyan fellépett volna az ellen, hogy a támadássorozatot ne lehessen a szőnyeg alá söpörni. A cigány közösség passzivitása azonban érthető, ahogy L. Ritók Nóra is mondta egy korábbi cikk kapcsán, a kisebbségek politikai aktivitása és kultúrája hogyan is haladhatná meg a többségre vonatkozó jellemzőket, amelyek ez esetben főleg a közönyt és a passzivitást jelentette.

Egy-két művész, filmes, író kivételével, nem történtek érdembeli lépések annak érdekében, hogy az események láncolata kontextusba helyezve érthetővé váljon, a társadalmi többség közelebb kerüljön a túlélők drámájához. Ahogy az sem lett nyilvánosan felvállalva, hogy a médiának milyen fontos szerepe volt a tudatformálásban, a sztereotípiák felerősítésében, az ellentétek kiélezésében, amelyek mind hozzájárultak, hogy ez a tragédia megtörténhessen. Gondoljunk csak az olyan szórakoztató műsorokra, amelyekben a műsorszerkesztők a roma kultúra egzotikusnak feltüntetett attribútumait emelték ki (ilyen volt a milliók által nézett Győzike vagy a Mónika show), míg a híradások során pedig a ma már szerencsére nem használható kifejezésre, a cigánybűnözésre erősítettek rá. 

A romák elleni sorozatgyilkosság áldozataira emlékezők vonulnak a bűncselekmény 10. évfordulóján Nagycsécsen 2018. november 3-án (Fotó: MTI/Vajda János)

A közmédiának – ahogy persze a politikának – abban is fontos szerepe volt, hogy az ügyet nem a társadalom közös ügyeként kezelte, hanem egyfajta etnikai buborékként. Vagyis az eset nem rasszista terrorcselekményként került be a köznyelvbe, hanem „romagyilkosságoként”, ami ráadásul rettentően félreérthető, hiszen azt sugallja, mintha a romák követték volna el a gyilkosságokat. 

„Az elmaradt közfigyelmet, az elmaradt értő, közvetlen és folyamatos segítségnyújtást utólag pótolni már nem lehet, ugyanakkor nagyon is kell a témával foglalkozni. Újra és újra beszélni kell róla, és nem csak az évfordulók alkalmával” – mondja Gulyás, és jó hírként elmeséli, hogy mindig akadnak olyan civilek és közéleti szereplők is, akik fontosnak érzik, hogy megakadályozzák a felejtést. „Vecsei Miklós, magyar történész, szociálpolitikus, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke például anyagilag támogatott minket abban, hogy hatékonyabb modellben tudjuk segíteni a családokat, így például egyesületként alkalmazhatunk egy roma segítőt, aki a kapcsolattartást összefogja és menedzseli. Ennek köszönhetően mára áttekinthetőbb, szabályozottabb formában megy a segítségnyújtás” – avat be Gulyás a részletekbe. 

Ami a rendőrséget illeti, ott is történtek előrelépések: 2012-ben létrehozták a rendőrségi gyűlölet-bűncselekmény szakvonalat, és 2016 óta alkalmazzák a civilek által kidolgozott indikátorlistát, amely segíti az előítéletes indítékú bűncselekmények nyomozását. 2018-ban pedig megkezdték a gyűlölet-bűncselekményekre vonatkozó nyomozati protokoll megalkotását is. 

Sajnos az azonban még várat még magára, hogy Nemzeti Gyásznap legyen február 23., annak ellenére, hogy már több párt és szervezet is felvetette az ötletet, a  tavaly elhunyt Bogdán László is írt erről egy nyílt levelet, amelyben így fogalmazott: „A magam emberségével kérem a döntéshozókat, mind a 199 parlamenti képviselőt, mutassák meg, hogy elítélik a rasszizmust, a felerősödő cigányellenességet. Ha ebben egyetértenek, akkor nyilvánítsák Nemzeti Gyásznappá Robika és édesapja meggyilkolásának napját. Ez a nap nem kizárólag a cigányok tragédiája, hanem az egész országé.”