A telefonodban megbúvó akkumulátorhoz több vér tapad, mint a gyémántokhoz

Nem rendelünk olcsó, de a képeken jól kinéző, a nagy divatházak kollekcióit koppintó fast fashion márkákat koppintó ruhákat a netről, hiszen ezeket rettenetes körülmények között fillérekért dolgozó, kizsákmányolt, szó szerint rabszolgasorban tartott munkások készítik – gyakran gyerekek –, olyan gyárakban, amelyek egy szikrától is azonnal leégnek. Hiába népszerűek ezek a Magyarországon is sorra felbukkanó rendelős oldalak, tisztességes ember messzire elkerüli őket, és ha szűkös a büdzsé, inkább turiba megy. Ezt szerencsére ma már mindenki tudja, aki nem egy kő alatt él. Például azért, mert elolvasta az erről szóló híreket és riportokat (többek közt a dhakai ruhagyár leégéséről) az okostelefonján vagy laptopján.

Illetve az olyan környezetkímélőnek beállított civilizációs vívmányokról, mint az e-bike és az elektromos autó, főleg, hogy ez utóbbi – népszerű összeesküvés-elméleteket visszhangozva, csak ezúttal teljes komolysággal – lassan kötelező lesz. Azt senki sem ússza meg, aki városban, vagy civilizáció közelében él, hogy a fenti termékek legalább egy részét használja, így egy kicsit mind bűnösök vagyunk az elnyomás, a kizsákmányolás fenntartásában és újratermelésében, és most elmondjuk, hogy miért.

Tudjuk: az ember csak próbál túlélni, nem fér bele az életébe, hogy folyamatosan a gonosz nagyvállalatok emberéletek millióit nap mint nap tönkre tévő ténykedésén háborodjon fel és küzdjön ellene, különben is, van elég okunk a lelkifurdalásra így is (e sorok írója most jött rá, hogy a joghurtos dobozokat véletlenül a papírszemetesbe dobta, és nagyon rosszul érzi magát emiatt), de erről az egyről még tudnotok kell.

Történetünk főszereplője – de nem főgonosza! – a kobalt nevű önmagában ártalmatlan, a periódusos rendszerben 27-es számot viselő elem, amelyet már az ókorban is előszeretettel használtak festésre csodás, kissé tompa, de a szemnek rendkívül kellemes kék árnyalata miatt. A középkorban és a kora újkorban ezzel együtt is halálra idegesítette a bányászokat: a kékes kristályok bebújtak az értékes fémek közé, és összeszennyezték azokat, amikor olvasztani próbálták őket; Németországban úgy hitték, mindez a koboldok műve, innen ered az elem neve is. Az elmúlt évtizedekben azonban átértékeltek mindent vele kapcsolatban, kiderült ugyanis, hogy lehengerlő tulajdonságai is vannak: nehezen melegszik és – leegyszerűsítve – katódként rengeteg ideig képes tárolni az elektromosság negatív pólusát. Nem szeretnénk fizikaórát tartani, ezért ugorjunk a végére:

Erről keveset beszélünk, de az egész vezeték nélküli okoskütyü-forradalom a kobalt tulajdonságain alapszik, enélkül ugyanis nem léteznének a ma ismert lítium-ion akkuk (szinte minden eszköz ilyet használ). A telefonok, órák, autók napok helyett órák vagy percek alatt lemerülnének és nem lennének évekig újratölthetők. Ráadásul még biztonságos is: bár terjed a neten pár horrorsztori felrobbanó akkumulátorokról, a kobalt önmagában ilyesmire csak extrém körülmények között képes, és hálistennek nem is annyira mérgező.

– merül fel a kérdés jogosan. Vele semmi, azzal, ahogy kitermelik, már annál több. A kobalt trükkös elem, hiszen, ahogy említettük: elbújik. Lehetetlen tehát közvetlenül bányászni hagyományos ipari módszerekkel, hiszen a kis kék kristályok a réz- és a nikkelbányászat melléktermékeként bukkan fel, így is elhanyagolható mennyiségben. A kütyügyárak tehát az utóbbi két fém termelőire vannak utalva, ha kobaltot szeretnének, az pedig nem járja, hogy csak azért nem tudnak elég akkumulátort gyártani, mert a piacnak éppen nincs szüksége az ehhez elegendő rézre és nikkelre. Főleg úgy nem járja, hogy az elektromosautó-robbanás és az évente újra és újra kiadott és az előfizetések mellé ingyen adott (értsd: részletfizetéssel árult) mobilok korában többre van szükség, mint valaha, és a kereslet csak nőni fog, ahogy egyre több ország áll át az elektromos mobilitásra. Amerikában már 2018-ban „létszükségletnek” nyilvánították, amikor beválasztották a 35 ásványi anyag közé, amely nélkül leállna az ország gazdasága.

„Szerencsére” van megoldás, hála a Kongói Demokratikus Köztársaságnak és az ő bányáinak. Az afrikai országban – amely a nevével ellentétben mérsékelten ügyel az emberi jogok betartására, kormánya pedig kellően korrupt ahhoz, hogy bármit el lehessen intézni gyorsba’-okosba’ (még a több tízezer fős gyermekmunkatáborokat is, mint azt mindjárt látni fogjuk) – a világ kobaltkészletének több mint fele található. Ezt persze ki is használják: hatalmas és folyamatosan terjeszkedő, az „útban lévő” településeket felszámoló, a helyieket jobb esetben némi aprópénzért kitelepítő bányák igyekeznek kiszolgálni az egyre növekvő keresletet, egyelőre sikerrel. Kolwezi városa például utcáról utcára tűnik el a növekvő kráter miatt: miközben a táj most már inkább emlékeztet a Marsra, mint bármire Afrikában, a bányát működtető vállalat folyamatosan költözteti el a lakosokat, akik téglánként igyekeznek újraépíteni otthonaikat egy kicsit odébb. Közben azt ígérik, kompenzálják őket, de a pénz csak nem akar megérkezni senkihez sem. Ők még olcsón megúszták: egy közeli falu, Makumbi lakói tavaly fegyverropogásra ébredtek, azt hitték, kitört a háború, pedig „csak” a katonaság lakoltatta ki őket kormányzati parancsra, erőszakkal, miután kiderült, hogy földjük kobaltlelőhely. Aki ellenállt, félholtra verték, a nőket még meg is erőszakolták. Az Amnesty International százával gyűjtötte össze a hasonló történeteket az elmúlt években.

Persze attól, hogy az országban sok a kobalt, még nem könnyebb bányászni, ugyanúgy apró kristályok képében bújik meg a földben más elemek társaságában, így a hagyományos ipari megoldások szóba sem jöhetnek. Itt jön a képbe a kongói leleményesség egyik ékes bizonyítéka:

A munkások többsége ezekben a bányákban nő és gyerek, egyrészt azért, mert őket könnyebb kizsákmányolni, másrészt azért, mert kisebbek az ujjaik, azaz ügyesebben kipiszkálják a kobaltot a rögökből. Jó részük egyébként éppen a kilakoltatott, elüldözött falubéliek közül kerül ki: hiába az őket ért erőszak, más lehetőség híján kénytelenek azoknak a cégeknek dolgozni, amelyeknek a balsorsukat köszönhetik. Védőeszközt nem kapnak, a kiszivárgott képeken és videón látható, ahogy a gyerekek egymásnak adogatják fel a mélyről a megtömött zsákokat. A halálesetekről, sérülésekről hivatalos jelentések természetesen nem léteznek, de az a pár ember, aki szemtanúként megszólalt a médiának, arról számolt be, hogy gyakoriak a balesetek, a bányában dolgozókat tucatszámra temeti be a beomló föld napi szinten.

Hogy ez mennyire nem csak Kongó és Afrika – tehát a „harmadik világ”, ahol, mint tudjuk „történnek ilyenek”, hiszen „ott úgyis folyton háborúznak” – baja, azt jól jellemzi, hogy erre az egészre konkrét munkajogi szakszó is van: a kizsákmányolt női és gyerekmunkásokat úgy hívják, artisan mining, azaz

Ízlelgessük kicsit a kifejezést, amely igyekszik pozitívumként feltüntetni, hogy emberek tízezrei védőfelszerelés nélkül, a kezükkel bányásznak, mintha ez azt jelentené, hogy nagy műgonddal és szakértelemmel gondoskodnak arról, hogy minden kobaltdarab a legjobb minőségű legyen.

Kongóban jelenleg 24 billió (azaz 24 ezer milliárd) dollárnyi ásvány várja a föld alatt, hogy felszínre hozzák, az ország mégis a világ egyik legszegényebbje. Nem véletlenül: olcsóbb és célravezetőbb így, arról nem is beszélve, hogy az ipari bányászat és a high-tech eszközök megjelenésével aligha lehetne ilyen hatékonyan elrejteni a külvilág elől, hogy mi folyik ott. Így mindenki jól jár, kivéve a szegényeket: a gyártóknak alig kell munkadíjat fizetniük, a kormány is megkapja a sápot, az ebben részt vevő márkák pedig jóval olcsóbban adják majd a telefonjaikat, autóikat, mint a tisztességes eszközökkel kitermelt alapanyagokat használók.

Egy fiatal kongói férfi ereszkedik le egy gödörbe, a kawamai kobalt bányában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban (Fotó: Michael Robinson Chavez/The Washington Post via Getty Images)

Kobaltbánya a kongói Kolweziben (Fotó: Sebastian Meyer/Getty Images)

Kobaltbányászok másznak fel egy gödörből, a kongói Lubumbashi közelében fekvő Ruashi bányában. Az ásásban hozzávetőleg 4000 ember dolgozik, köztük 8-10 éves gyerekek is (Fotó: Per-Anders Pettersson/EGetty Images)

Kobaltbánya a kongói Kolweziben (Fotó: Sebastian Meyer/Getty Images)

Az így kibányászott kobalt négyötöde Kínába kerül, ahol a pár hatalmas erre szakosodott gyárban dolgozzák fel mérhetetlen környezetszennyezés árán, de ez már egy másik cikk témája lehetne. Ahogy az is, hogy hogyan, milyen feltételekkel és milyen (nem feltétlenül anyagi) áron akar Magyarország akkumulátor-nagyhatalom lenni – mert hogy az lesz, ez nem kétség.

Megoldást sajnos nem adhatunk, az ugyanis egyelőre nincsen. Bár Amerikában 2010 óta törvény írja elő, hogy csak etikus módszerekkel készült eszközöket forgalmazhatnak, nincs hatóság, hivatal, szervezet, amely ténylegesen képes is lenne ellenőrizni, honnan származnak az alapanyagok, a vásárló tehát végképp nem tudhatja, tapad-e vér a telefonjához, amikor először kicsomagolja. Mondanánk, hogy a legnagyobb és legismertebb vállalatok nem tehetik meg, hogy véres kobaltot használjanak, de nem mondjuk: bár az Apple, a Microsoft, az Intel és a hasonló óriáscégek évről évre megjelentetik ásványianyag-jelentésüket, amelyben hangsúlyozzák, hogy „nincs okuk feltételezni, hogy kizsákmányoló feltételekkel bányászták” a nyersanyagokat (értsd: ők sem tudják, honnan van), az erre vonatkozó egyenes kérdésekre ritkán felelnek kijelentő mondattal.

Egyelőre csak annyit mondhatunk:

Pontosabban csak akkor vegyél, ha az előző végképp feladta és mindenképpen szükséged van rá. Ne dőlj be a marketingnek: nincs szükséged a legújabb iPhone-ra, Bluetooth-hangfalra, vezeték nélküli fülesre! Ezekre mondjuk a benne lévő kobalttól függetlenül sincs szükséged, de most már van egy újabb és minden másnál nyomósabb érved, hogy elkerüld őket.