A rózsaszín szalag úgy is nagyon fontos, hogy a kapitalizmus elrontotta

Ha utaztál kedden budapesti tömegközlekedésen, talán feltűnt a buszok elejére cuppantott és a buszvezetők, ellenőrök, ügyintézők által viselt rózsaszín szalag. Bár a BKK szerint az utazóközönség többsége ma már tudja, hogy ez a mellrák elleni küzdelem jelképe, mégis fontosnak érzik, hogy minden év októberében felhívják a figyelmet arra, hogy milyen fontos a megelőzés. Már csak azért is, mert a diagnózis már rég nem az a halálos ítélet, amely tíz-húsz évvel ezelőtt volt, nagyon sokan még mindig csak legyintenek – a rossz dolgok ugye mindig mással történnek.

„Nagyon jó platform vagyunk arra, hogy eljuttassuk az üzenetet. Naponta hárommillió utazást bonyolítunk le, mindenhol ott vannak a munkatársaink” – mondta el Kovács Bendegúz BKK-szóvivő, miután a cég egyik garázsa előtt megmutatták, hova kerültek ki a szalagok október elsején. „Maga a szín és az évek óta megszervezett lánchídi séta (ez idén is lesz, 6-án este – a szerk.) annyira beleivódott a köztudatba, hogy külön fel sem kell hívni a figyelmet arra, hogy miről szól ez. Arra viszont fel kell, hogy nagyon fontos a megelőzés: ez a leghatékonyabb eszköze a küzdelemnek. Az érintetteknek pedig nagyon sokat segít, ha látják, hogy odafigyelnek az ügyre, támogatják őket.” Több buszon látható egy plakát is, QR-kóddal; ez egy felvilágosító honlapra vezet.

De miért pont szalag? És ha már szalag, miért pont rózsaszín?

Az egész szalagőrület a hetvenes évek végén kezdődött, amikor is egy Iránban túszul ejtett amerikai katona felesége teleaggatta a kertjét sárga szalagokkal. A híradónak elmondta, ő így mutatja meg a külvilágnak, mennyire hiányzik neki a férje. A túszdráma másfél év huzavona után megoldódott, a férj a több mint 50 társával együtt hazatért, de ez a történet szempontjából mellékes: a szalag ezen a ponton üzenet lett, a tudatosság és az empátia jele. Nem csoda, hogy a nyolcvanas években újra elővették: pirosra festve ugyan, de ugyanaz a szalag lett az AIDS elleni küzdelem jele. Jeremy Ironsnak hála 1991-ben még a Tony-díjkiosztóra is eljutott; nagyjából ezen a ponton lett közismert a gondolat, hogy

Innentől kezdve nem volt megállás, minden létező társadalmi ügy kapott egy saját szalagot. A New York Times 1992-őt már egyenesen „a szalag éveként” aposztrofálta. Egy évvel korábban már rózsaszín szalagban futottak egy New York-ban tartott verseny részt vevői, és már itt is a mellrák elleni küzdelmet jelentette. Nem sokkal ezután a Self magazin kezdeményezésére rózsaszín szalagokat „felejtettek” minden Estée Lauder üzlet pultján, az akció pedig hatalmas siker lett, már ha ér használni ezt a szót ebben a témában.

Hogy miért rózsaszín? Nem sokkal korábban egy 68 éves mellrák-túlélő, Charlotte Haley fogalmazta meg; ő kézzel készítette barackszínű szalagjait a konyhájában és ötösével árulta egy üdvözlőkártyával, rajta a következő szöveggel:

A szalag már nem csak a szolidaritásról, de a tiltakozásról is szólt. Haley több ezer borítékot osztott szét és minden létező döntéshozónak – még az aktuális és korábbi first ladyknek is – írt, viszont a Self magazin megkeresését visszautasította azzal, hogy „túl kommersz”. A magazin ekkor tervezte a kampányát és mindenképp együtt szerettek volna működni az aktivistával, hiába. Ügyvédjeik tanácsára végül úgy döntöttek, előrukkolnak a szalaggal, csak a színt változtatják meg egy kicsit: rózsaszínre.

A kapitalizmusban persze még a nők egyik leghalálosabb betegségének (és termékkapcsolásként a nők melletti kiállás) jelképe sem marad ártatlan: a nagy cégek már a nyolcvanas években rájöttek, hogy a társadalmi ügyek nagyszerű marketingeszközök. A rózsaszín szalagra már 1993-ban lecsapott az Avon: a kétdolláros, szalag alakú arany-rózsaszín kitűző önmagában 10 milliót termelt a cégnek az első két évben, és ebbe még bele sem számoljuk a „jó fej márka”-faktor miatti bevételnövekedést. A „mozgalomhoz” hamarosan csatlakozott a sztoriban eleve tevékeny Estée Lauder, a Carolee ékszercég és így tovább; az évtized közepére gyakorlatilag bármit el lehetett adni rózsaszín szalaggal. Még úgy is hatalmas biznisz volt ez, hogy a vállalatok, miközben a saját gerincüket ünnepeltették, azért adományozgattak is a mellrákos nőknek és a túlélőknek segítő szervezeteknek. Érthető, hogy miért haraptak rá ilyen elánnal: az ügy nem átpolitizált, mindenki fontosnak tartja (vagy úgy tesz, mintha annak tartaná) és, tekintve, hogy a világ és az egészségünk pont olyan ütemben romlik, mint ahogy az orvostudomány fejlődik, mindig aktuális marad.

Nem csoda, hogy az üres környezetvédő pózolásra vonatkozó greenwashing analógiájára a kritikusok elkezdték használni a

fogalmát. A rózsaszín szalag (nem a mellrák elleni küzdelem!) ellen ugyanis sokan felszólaltak az utóbbi évtizedekben, pont azért, mert a cégek üres marketingeszközként használják az egyébként fontos szimbólumot. Erre egészen abszurd példákat is találunk: indított mellrákügyi reklámkampányt a Baker Huges olajkitermeléssel (!) foglalkozó cég is, és még a rózsaszín szalagot hivatalosan használó, az ügy legnagyobb szervezeteként működő Susan G. Komen Alapítvány is képes volt piacra dobni egy parfümöt, amelyben galaxolid, tulén és egyéb karcinogén vegyületek voltak. Az már csak hab a tortán, hogy ezt elfelejtették közölni a vásárlókkal, és hogy a parfüm neve Promise Me. volt. Az alapítvány a későbbiekben forgalmazott rákkeltő joghurtot, és partnerségre lépett a KFC-vel, amely egy időben rózsaszín papírvödörben szolgálta fel a csirkeszárnyait. Azt pedig már csak mellékesen említjük, hogy még az alkoholban utazó cégek is előszeretettel díszítik magukat – és üvegeiket – a szalaggal.

Amikor tehát egy vállalat előrukkol egy rózsaszín kampánnyal, érdemes feltenni a következő kérdéseket:

• Mennyi megy a bevételükből rákkutatásra?
• Konkrétan hova, mely szervezeteknek megy a pénz?
• Mit tesz valójában a cég az ügyért?

Mindez persze nem vonatkozik a BKK-ra; ők tényleg annyit szeretnének üzenni a szalaggal, hogy:

Ehhez pedig nem kell hozzátennünk semmit.