Gesztenyecsók és a női szeszély: a nagymamám receptjeinek párja nincs

Czvitkovits Judit | 2015. Április 21.
A napokban újra a nagymamám házában jártam, ahol kivételes kincsre bukkantam. Előkerült néhány azokból a kockás kis füzetekből, amikbe Ella mama szenvedélyesen lejegyezte a receptjeit. Miközben ezeket lapozgattam, újra megelevenedett a múlt, a féktelen gyerekkor, melynek egyik legfontosabb főszereplője a nagymamám és az ő konyhája volt. Az ő receptjeiből hoztam el párat.

Sok éve már, hogy elment, de a házikó, ahol lakott, még mindig áll, benne minden rá emlékeztet: a horgolt terítők a polcon, monogramja a párnahuzaton, megsárgult könyvei, a nippekkel telepakolt szekrények, a varródoboz, és birodalmának középpontja: a konyha is őt várja. A sarokban árválkodik a sodrófa, a falon katonásan sorakozik a merítőkanál, a szita, a fanyelű habverő és a tortalapát; a polcon pedig hűségesen várakozik a lisztes üveg, a zsírosbödön és a habszifon.

Én már aprócska, ősz néninek ismertem meg, de a faluban még ma is emlegetik azt a gyönyörű, szeplős, vörös hajú, hófehér bőrű nőt, aki az én nagymamám volt – és akinek sok szép gyermekévet köszönhetek. Igazi szupernagyi volt, aki az unokáiért bármire képes volt: miközben háztartást vezetett, állatokat gondozott és felásta a fél kertet, babaruhát varrt, indiánsátrat és párnabunkert épített, csúzlit faragott, szappanbuborékot fújt, diavetítőzött, kukoricát pattogtatott, mesélt, imádkozni tanított, és hintát épített a nagy diófa ágára.

Minden áldott nap elképesztő energiával vágott neki a napnak, fáradhatatlanul ment előre, egyetlen szent cél lebegett a szeme előtt: boldoggá tenni azokat, akiket imád. Ha rá gondolok, mindig egy kicsi, csendes nénit látok, akinek olyan finom illata volt, mint senki másnak. Haja és bőre mélyen beszívta az ánizs, a vanília, az eper és a cseresznye illatát, mert az Ella mama a legjobban sütni szeretett. Odáig volt a süteményekért, a tortákért, a gyümölcsös, pudingos, krémes csodákért; két négyzetméteres konyhájában szinte megállás nélkül működött a tűzhely, nem volt olyan nap, hogy a kockás függöny mögött ne született volna valami ízes és illatos varázslat.

Amikor nagyobbacska lettem, engem is beavatott a mágiába: kuktává léptem elő, aki a sütés-főzés minden fortélyát kitanulta. Fegyelmezetten tudomásul vettem, az elektromos habverőig hosszú az út, virágos köténykémben szorgosan magoztam hát a meggyet, a szilvát, beleztem a diót, a mogyorót, szaggattam a derelyét, daráltam a mákot, suvickoltam a tűzhelyet, mosogattam, és szaladtam orvosi spatuláért a gyógyszertárba, hogy a tejfölös pohárkákba adagot vaníliafagylalthoz legyen pálcika.

Ella mama receptjeinek nem volt párja: azóta sem ettem olyan ízes buktát, női szeszélyt, csíkos süteményt, ánizstallért, csattanós kekszet, amit ő készített. Bár átadta a szükséges tudást, szakácskönyveit, az edényeit és konyhai eszközeit mind a mai napig őrzöm, azokat a régi ízeket képtelen vagyok előcsalogatni. Talán hiányzik belőlem az édesszájú rajongás, a huncut szenvedély, ami a nagymamámat mindennap becsalogatta a konyhába. Ennek ellenére elhoztam néhány kézzel írott receptjét, biztos vagyok benne, hogy ezeket nemcsak az én nagymamám készítette:

 

 

 

Exit mobile version