“Remélem, Magyarországon már senkit nem zavar, hogy sötétebb a bőrszínük” – afrikai-magyar családok

Kempf Zita | Fotózta: Hernád Géza | 2016. Február 02.
Komolyan otthagytad Madagaszkárt Magyarország miatt?! – ezt kérdezik a felesége miatt Magyarországra költözött Rivelistől a leggyakrabban. Bemutatunk három magyar nőt: Orsit, Anitát és Fruzsinát, akik afrikai származású férfihoz mentek férjhez.
Rivelis Madagaszkárról származik, művelődésszervező. Hazájában egy nemzetközi nonprofit szervezet művészeti vezetője volt; hátrányos helyzetű, szegény környezetben élő gyermekeket tanított. Ott ismerkedett meg Orsival, és két éve költöztek Magyarországra. Rivelis itt capoeirát és akrobatikát tanít, már jó néhány csoportja van. Emellett hazánk egyetlen szociális cirkuszánál, a Kaj Zhas cirkusznál is dolgozik.

 

 

Orsi: “Az, hogy a sorsom elvitt Madagaszkárra, több szempontból is ajándék volt. Számomra álommunkát végeztem kint – egy háromcsillagos tengerparti szállodának az igazgatója voltam –. másrészt rengeteget tanultam az életről, magamról, és beleszerettem nemcsak a férjembe, de az országba is. Jelenleg egy madagaszkári utazási iroda képviselőjeként azért dolgozom, hogy minél többen megismerhessék ezt a csodálatos szigetországot.”

 

“Első látásra észrevettük egymást, és számtalan vicces-romantikus módon próbáltuk felhívni a másik figyelmét. Néha elmentem Rivelis edzéseire, egyre többet beszélgettünk, és végül szerelem, házasság lett a vége. Majd megérkezett Lilla kislányunk. Nagyon szerettünk kint élni, de tudtuk, hogy az egészségügyi ellátás szempontjából sokkal kedvezőbb az itthoni helyzet. Nem bántuk meg, bár a téli hideg néha kihívás a férjemnek…”

 

Rivelis: “Apának lenni varázslatos – ezt nem tanuljuk az iskolában. Minden természetesen jön: a szeretet, a büszkeség és a boldogság is. Köszönhetően a különbözőségeinknek, biztos vagyok benne, hogy a lányunk is egyedi értékekkel fog rendelkezni, mint amilyen a mi kapcsolatunk is.”

 

“Madagaszkár abszolút jelen van a mindennapjainkban. Én malgasul (Madagaszkár hivatalos nyelve) beszélek kislányunkkal, nagyon sokszor madagaszkári zenét hallgatunk, madagaszkári dekorációs tárgyakkal van tele a házunk, és szinte mindig van készen rizs – amiből egy madagaszkári ember akár napi háromszor is tud enni!”

 

“A családunk, a barátaink nagyon nyitottak, és rengeteget támogattak minket a kezdeti nehézségekben. Éreztük, nekik nem az számít, ki honnan jött, hanem az, hogy boldogok legyünk. Itthon sem volt negatív élményünk, az embereket inkább érdekli a férjem kultúrája. És amikor hallják, hogy beszél már valamennyire magyarul is, azt nagyon értékelik.”

 

Rivelis: “A leggyakoribb kérdés, amit megkapok, ez: »komolyan otthagytad Madagaszkárt Magyarország miatt?!« Napsütés, meleg, tengerpart, pálmafák, nyugalom, mosoly, semmi sietség: ez egyrészt igaz a kinti életre. Másrészt viszont az életszínvonal és az emberek várható élettartama alacsonyabb, az oktatás minőségét össze sem lehet hasonlítani.”

 

Orsi: “Két kultúra találkozása bár sok vitát szül, és mindkét részről tolerancia és rengeteg beszélgetés szükséges, nagyon sokat tanul belőle az ember. Míg Európában az individualizmus az uralkodó, addig Madagaszkáron a közösségi társadalom; az életszínvonal hatalmas különbsége pedig más megvilágításba helyezi, mit értékel az ember. Ám a legnagyobb kihívás az örök kétlakiság: akárhol is vagyunk, valakinek mindig hiányozni fog a családja, barátai és a hazája…”

 

“Később szeretnénk néhány évre visszaköltözni Afrikába, mert fontosnak tartjuk, hogy a gyerekünk mindkét hazáját megismerje. Reméljük, hogy ez szélesebb életszemléletet, világlátást, nagy nyitottságot fog adni nekik.”

 

Victor Nigériában született, projektmenedzserként dolgozik egy amerikai cégnél. Anita van otthon a gyerekekkel már ötödik éve, rövid megszakítással. Az ikrek, Raul és Rafi ötévesek lesznek, Alexander pedig tizenhat hónapos.

 

Anita: “Mindketten ugyanannál a multinacionális cégnél dolgoztunk, így ismerkedtünk meg. Hamar szerelem lett belőle, három évvel később születtek meg az ikrek. Soha nem gondoltam, hogy ikreim fognak születni, de így hamarabb lettünk nagy család, és a kezdeti nehézségeket átvészelve most már elmondhatom, hogy ikreket nevelni csodálatos érzés!”

 

“Mivel egyből ketten jöttek, nem tapasztaltam meg, hogy milyen lehet egy babával. Most, hogy itt van nekünk a pici is, látom, hogy sok problémát egyszerűen megoldottak nekünk azzal a hihetetlen szoros és természetes kötelékkel, ami sok ikerpárt összeköt. Merthogy ők tényleg, igazán nagyon jó testvérek. Hál’ istennek a picit is befogadták, terelgetik, vigyáznak rá.”

 

“Soha egy pillanatra nem néztek más szemmel Victorra a szüleim, a testvérem vagy a barátaim. Az afrikai családunkból csak Victor bátyját ismerem személyesen, de a többiek is mindig nagyon kedvesek, ha beszélünk. A faluban, ahol élünk, sokan ismernek bennünket, szeretik a gyerekeket a bölcsiben, óvodában. Szerencsére azt látom, hogy körülöttünk az emberek nem a külső alapján ítélnek.”

 

“Victor jól ismeri Magyarországot, beszéli a nyelvet, én viszont a mai napig egy kukkot sem értek abból, amit a családjával beszél, amikor telefonálnak, és törzsi nyelven (ebo) beszélnek egymás közt… Mivel azonban ők is római katolikusok, nem nehéz egyeztetni a szokásokat, az ünnepeket ugyanúgy megtartjuk.”

 

 

“Mivel a párom is itt él lassan tizenöt éve, és az állampolgársági vizsgát is letette, mára beilleszkedett. Bár ha közelegnek az ünnepek, vagy beteg, mindig egy belvárosi afrikai étteremben veszi meg a vacsoráját – innen látom, hogy rátör a nosztalgia…”

 

“Okos, vicces, gyönyörű gyermekeink vannak, tökéletes kombináció a mi vegyes párosunk! Csak remélni merem, hogy a mai Magyarországon már senkit nem fog zavarni az, hogy nekik sötétebb a bőrszínük.”

 

 

Ma már rengeteg vegyes család él a világban, így a mi esetünk egyáltalán nem kirívó. Nem mondom, hogy nem néznek meg minket, de ilyenkor nem arra gondolok, hogy a bőrszínünk miatt, inkább büszkeség tölt el, hiszen három csodálatos kisfiam van – én is ellágyulok, ha rájuk nézek!

 

Mark magyar: Pesterzsébeten született, magyar az anyanyelve, kereskedelmi iskolát végzett. Édesapja Tanzániából érkezett Budapestre még a hetvenes években. Villamosmérnöknek tanult, az egyetemen ismerte meg Mark édesanyját. Három gyermekük született, az édesapa sajnos meghalt autóbalesetben, amikor Mark csak tizennégy éves volt. Ma már harminchat, és saját családja van: Fruzsinával három éve ismerkedtek meg. Rá egy évre megszületett Benett, majd két hónapja Amina.

 

“Egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak” – meséli Fruzsina. “Mindig meglepődnek, mert általában azt hiszik, angolul beszélünk egymás közt.” A pár még nem járt Tanzániában, de Facebookon leveleznek a rokonokkal. “Remélem, egyszer találkozhatunk” – mondja Fruzsina, és persze Mark is szívesen megnézné, honnan származik, bár mint mondja, a nagy meleget nem túl jól viseli, inkább hidegpárti.”

 

Mivel Mark “félvér”, gyermekei “negyedvérek”, ahogy ők mondják, kevéssé látszik rajtuk a származásuk. “Így ha csak én vagyok Benivel, nem kérdezgetnek, de ha Markkal együtt sétálunk, mindig besandítanak a babakocsiba, mindenkit érdekel, milyen lehet a közös gyerek” – mosolyog Fruzsi. “De ezt már megszoktam – Mark miatt amúgy is megnéznek…”

 

Fruzsi azt mondja, mivel mindig is sok félvér barátja volt, a családjának egyáltalán nem volt szokatlan a választása. Ő is inkább a pozitív hozadékokat látja. “Mark olykor statisztál filmekben, és könnyebben jut jó szerepekhez.”

 

Mark: “Néznek az utcán, de már alig veszem észre. Csak néha. Előfordul, hogy gondolkodom rajta, vajon mi furcsa van rajtam, aztán meglátom magam egy kirakatban, és csak akkor jut eszembe. Ez már végigkíséri az életemet, úgy érzem.”

 

 

Mark azt mondja, büszke a származására. Kérdezem, melyik szóhoz hogyan viszonyul, amit használnak rá. “Csak a néger szó zavar kicsit, mert nagyon hasonlít az N betűs szóra, de már ezt is megszoktam. Tudom, hogy a magyarok nem bántásból mondják így. Sőt, én is szoktam használni… Régebben előfordult, hogy kijavítottam valakit, de aztán abbahagytam: nem érzem feladatomnak, hogy bárkit is megváltoztassak.”

 

“Van itt is egy lakó, aki nem köszön vissza, de amúgy kimondott atrocitásokkal nem találkozom. Régebben volt komolyabb, amikor még »divat volt« skinheadnek lenni. Tizenéves koromban egyszer a bátyámmal lerugdostak a földalattiról. Máskor hecceltek, és valaki azt mondta, ne bántsuk, még kicsi, a másik meg: kicsikből lesznek a nagyok. Addig fel sem tűnt nekem ez az egész, otthon nem beszéltünk róla, hogy vannak olyan emberek, akik nem bírnak minket.”

 

“Most a menekültügy kapcsán két emberrel is megszakadt a kapcsolatom, pedig szinte baráti viszonyban voltunk. Volt, aki olyasmit posztolt, hogy ez az igazi népirtás, a képen egy fehér lány egy feketével csókolózott. Ez már sok volt nekem.”

 

“A nyolcadik kerületben nőttem fel, sok roma barátom van. Ők befogadóbbak az átlagnál, talán afféle testvérnek tekintenek minket. Amúgy valamennyire megértem azokat is, akiknek ellenérzéseik vannak, hiszen vannak rossz dolgok, amik ilyen vagy olyan emberekhez kötődnek. Csak hát ez a vétlenekre is kihat. Nem lehet elkerülni vagy megszüntetni: egy ördögi kör. El kell fogadni, vagy megőrülsz. De ne értsetek félre: én jól érzem magam.”

 Olvass még családokról!

Exit mobile version