Amikor az ember próbálja elhelyezni magát a világban, valahogy megfogalmazni, meghatározni önmagát, előbb-utóbb visszakanyarodik a családjához, és szülei, nagyszülei sorsán keresztül kezdi el szőni a sajátját. Ma már tudom, hogy az, aki ma vagyok, egyfajta örökség – többek között két fantasztikus nagyszülő – Ella mama és Géza papa – hagyománya, akik meséjét életem végéig őrizni fogom.
Ha nagypapámra gondolok, a kertkapuban állva látom magam előtt. Kedvenc kék kardigánjában, bordó klumpapapucsában, élésre vasalt nadrágjában, vadászsapkájában, vaskos kampósbotjára támaszkodva várt rám minden nap az iskola után. “Jusztikám!” – üdvözölt hangosan, szabad kezét a vállamra tette, és együtt ballagtunk be a bukta- és vaníliáscukor-illatú házba, ahol aprócska nagymamám – kötényben is tetőtől-talpig sikkesen – táncolt a konyhában, dagasztotta a tésztát, panírozott és pucolta a zöldséget.
Általános iskolás voltam ekkor, a történelmet nem nagyon ismertem, csak annyit tudtam, hogy a nagyapám végigharcolta a második világháborút, ahonnan csodával határos módon tért vissza. Akkor még nem tudtam, hogy tüdejének sípolása, ólomnehéz mozgása, fájdalmasan szomorú tekintete milyen sorsot rejt. Nekem csak néhány év és megannyi szeretetteljes kép jutott két kis öregemberből, akik amikor csak tehették, egymás kezét szorították, és hosszú meleg csókot leheltek egymás homlokára.
Nagymamám 1926-ban született Fertőszentmiklóson. Édesapja cipész és gazdálkodó, édesanyja egy falusi bíró lánya volt. Egyszerű, falusi viszonyok között nevelkedett, polgári iskolát végzett Sopronban, majd a nagybátyja divatáruüzletében kezdett dolgozni, később vezette a boltot.
Nagyapám 1922-ben született egy szegény szabó és egy falusi varrónő fiaként. Édesapját az első világháborúban gáztámadás érte, a frontról sérülten tért vissza, így nagyapámnak már gyerekként dolgoznia kellet: hajnalban kelt és hátán kosárral kiflit szállított ki egy péktől a megrendelőknek, utána ment csak iskolába. Az elemiből aztán korán kivették, dolgoznia kellett: kereskedőinas lett. Fiatal felnőttként Sopronba került egy zsidó kereskedőhöz, később innen vitték el katonának.
Édesanyám meséiből tudom, a 30-as években a dalárda, a színjátszó kör, táncestek, kirándulások hozták össze a falusi fiatalságot – köztük a nagyszüleimet. A fiúk és lányok gyakran kirándultak együtt, a kopott fotókon jól látszik, szerettek elegánsan, választékosan, ízlésesen öltözni, és bár szegények voltak, tudtak varrni, kötni, horgolni.
Nagypapámnak mindig nagyon tetszett a nagymamám, akit hófehér bőre, rézvörös haja, a szeplői, nemes vonásai kiemeltek a tömegből. A méltóságteljes lány nem nagyon akart tudomást venni a jóképű fiúról, szoknyavadásznak tartotta, aki szeretett mulatni, ha pedig sikerült jó üzleteket kötnie, hajlamos volt a könnyelműségre, imádta jól tartani a barátait. A háború közeledte azonban mindent megváltoztatott, rányomta bélyegét a fiatalok hangulatára is: a férfiak rettegtek a behívótól, a lányok meg a háború borzalmaitól.
Amikor nagyapám is megkapta a behívót, nagymamám végre megadta magát. Búcsúzóul egy fényképet adott magáról, és megígérte nagypapámnak, ha visszajön, megpróbálják együtt a folytatást. Nem volt ígéret, de tudták, fontosak egymásnak.
Nagypapám hosszú évekre eltűnt. Pontosan senki nem tudja, milyen borzalmakon ment keresztül, örökre eltemette magában a háború éveit, csak annyit mesélt, hogy az ukrán frontra vitték, végignézte barátai halálát, fagyoskodott, éhezett, aztán orosz fogságba került.
A fényképet, amit nagymamámtól kapott, mindig magával hordta, amikor fogságba esett, a cipője bélése alá rejtette. A végére a fotón az arc már nem volt felismerhető, elkopott, de ő látta rajta nagymamámat, mert látni akarta. Emiatt az arc miatt vállalt mindent. Haza akart jönni hozzá.
Nagypapám távollétében nagymamám továbbra is a faluban élt és dolgozott. Az élet egyre nehezebb volt, a kínálat és a vevőkör is változott. Az emberek szegények, nincstelenek voltak. Helyzetüket súlyosbította, hogy édesapja is megkapta a behívót, így a nőkre maradt a gazdaság. A boltban ledolgozott idő után mennie kellett a mezőre, gondozni az állatokat, kivenni részét a házimunkából. Amikor úgy hitték, ennél rosszabb már nem jöhet, a falut is elérte a front, a háború mindent felülírt: kertjükbe bombát dobtak, legjobb barátnőjét Auschwitzba hurcolták. Az oroszok bejövetele után aztán jöttek az újabb borzalmak, a nők rettegtek, a fiatal lányokat rejtegették, hogy megvédjék az erőszaktól. Napról napra éltek – túléltek.
A háborúból és a fogságból egyre több férfi tért vissza, és bár nagymamám körül is megjelentek a férfiak, talán volt olyan is, aki kicsit tetszett neki, de senkit nem engedett közel magához, pedig a nagypapámról semmi hír nem érkezett.
A fogságból csak 1948-ban szabadult testileg-lelkileg meggyötörten, 48 kilósan – a fotóval a cipőjében.
Bár mindennél jobban vágyott rá, hogy hazaérjen, amikor a faluba visszatért, nyakába szakadt az elkeseredettség: valahogy fel kellett dolgoznia az elmúlt évek poklát, és fel kellett állnia a nincstelenségből. Nem talált munkát, idénymunkákat és vagonrakodást vállalt, hogy fenntartsa magát, de félt, tudta, erre a bizonytalanságra nem lehet jövőt építeni.
Ezekben a nehéz időkben nagymamám arca azonban továbbra is tartotta benne a lelket – aki megvárta őt. Újra találkozgatni kezdtek, és menthetetlenül elsodorta őket a szerelem. Nagymamám szülei hiába nem örültek a fiataloknak, nem szegény fiúnak szánták a lányukat, ők kitartottak.
Kibírták és túlélték a háborút, több akadály nem létezhetett számukra. Amikor már nagyapám is talált munkát, megkérte a nagymamám kezét. 1950-ben fogadtak örök hűséget egymásnak. Tudták, nehéz élet vár rájuk, a semmiből kell felépíteniük az életet, félelmüket elsodorta a tudat, hogy ott vannak egymásnak. 45 közös évet szánt nekik az élet, amiből egyetlen napot sem töltöttek külön.
Második unokaként ebbe a szeretetteljes életbe csöppentem én, és akaratlanul is szívtam magamba azt, amit tőlük kaptam. Tudtam és láttam, az életük szinte csak a munkáról szólt, soha nem veszekedtek, szeretetben és békében éltek – és csendben, szelíd dorgálások mellett féltették egymást. Amikor nagypapám egészségi állapota hirtelen megromlott, és az orvosok három évet jósoltak neki, nagymamám fáradhatatlan gondoskodásának köszönhetően még 13 évet kapott ajándékba.
Életük végéig imádták egymást, még idősen is, ahogy lehetőségeik megengedték, apró figyelmességekkel adták egymás tudtára, mennyire fontosak egymásnak. Az utolsó percig fogták egymás kezét.
Amikor nagyapám 1995-ben elment, lélekben a nagymamámat is elveszítettük. Attól a perctől kezdve csak arra várt, hogy újra találkozhasson a nagypapámmal. 12 évig kitartóan imádkozott ezért.
Szerelmek az NLCafén!
- “A szerelem csoda” – egy katolikus pap vallomása
- Férj ennél jobban nem szerethet – megható videó a szerelemről
- Szerelem hetvenen túl
