Akkor voltam a legboldogabb, amikor azt hallottam, hogy vége a háborúnak

Sierra Leone

“Amikor az ebola elérte az országomat, bezárták az iskolát. Annyira rettegtem, hogy nem mertem elmenni otthonról. Sokan nem hittek az ebolában, de én mondtam nekik, hogy igenis létezik, és hogy akkor is kezet kellene mosniuk, amikor nincs ebola” – meséli a 13 éves Jan Sankoh, aki szüleitől tanulta meg, milyen óvintézkedéseket kell tenni ahhoz, hogy ne fertőződjenek meg. “Azt gondolom, hogy minden gyereknek joga van ahhoz, hogy iskolába járjon, mert ha tanulsz, akkor mindened meglesz. Én tudós akarok lenni, és a csillagokról és a Holdról szeretnék tanulni. Éjszakánként gyakran nézem az eget.”

Nepál

“A házunk összedőlt. Én csak biztonságban szeretném érezni magam. Élni akarok” – mondja a 14 éves Narayan, akinek otthonát egy nagy erősségű földrengés tette a földdel egyenlővé Katmanduban.

“Jelenleg egy táborban élek Katmanduban. Nehéz itt élni. Soha semmi nem volt ennyire nehéz, de az élet erről szól. Ez az, amit itt megtanultam. Már csak abban reménykedem, hogy mindenki életben van”  – meséli Chahana Dhami, aki megtapasztalta, milyen amikor egy 7.8 erősségű földrengés súlyt le rájuk.

Dél-Szudán

“A harcok miatt már egy éve nem járok iskolába. Nagyon hiányzik, semmit nem csinálok. Már nagyon szeretnék újra tanulni, de nem lehet, az iskolámat lerombolták. A legjobban az angolt szerettem a tantárgyak közül. Ha nagy leszek, kórházban szeretnék dolgozni, de legjobban arra vágyom, hogy az otthonom olyan legyen, mint korábban, amikor az emberek iskolába járhattak, és béke volt” – meséli a 11 éves Nyaturo Diew.

“Nagyon sok volt a harc és a lövöldözés, egy unokatestvérünket is egy kereszttűzben veszítettük el. Rettegtünk, és mi is csak úgy menekültünk meg, hogy egy ember a piacról, akinek volt autója, elvitt minket az ENSZ-bázisra. Ma már újra visszajöttünk, de máshol kell laknunk, mert az otthonunkat lerombolták” – emlékszik vissza a 7 éves Nyanhial Gatbel és 13 éves bátyja, Ruay Pey, aki ha nagy lesz, vezető szeretne lenni, egészen pontosan miniszer, hogy olyan dogokat adhasson az embereknek, amikkel most nem rendelkeznek. “Például fényt!”

“Mivel a háború miatt nem járhatunk iskolába, a lányokat már nagyon korán férjhez adják. A családok nagyon szegények, nem engedhetik meg maguknak, hogy visszautasítsák a hozományt, de ez nem az a jövő, amit én és a barátaim szeretnénk” – meséli a 14 éves Nyapith Roaw.

“Ha felnövök, pilóta leszek és egy olyan kis gépet fogok vezetni, amik olyan embereket hoznak ide, akik segítenek nekünk. Itt nincsenek utak, csak repülőgéppel lehet elérni az embereket. Ezért akarok pilóta lenni, hogy elhozhassam ide a segítséget” – magyarázza a 14 éves Nyibol Jul, aki egy kis városkában él a Nílus északi részén.

Görögország

2015. szeptember 30-án önkéntesek húzták ki Leszbosz-szigetén a vízből az akkor 7 éves Adra Al Bouaamert. A kislány Bagdadból menekült a családjával. “Rettegtem, csak édesapám karjaiban éreztem biztonságban magam.” Ma már egy görög menekülttáborban él.

Haiti

“Azt hittem, hogy én is meghalok és a családom is” – meséli a 8 éves Mylove Théogène, aki otthonai romjai előtt áll, amit a Matthew hurrikán semmisített meg. A család egy iskolában kapott átmeneti szállást. A természeti katasztrófa hatására a diákok egész évben nem tudtak iskolába járni, mert azok vagy összedőltek, vagy átmeneti szállássá alakították át. Több 100.000 gyermekről van szó.

“Egyszerűen leomlottak a falak,a hullámok pedig behatoltak az otthonunkba. Olyan volt, mint egy rémálom, de hála istennek, amikor ez megtörtént, senki nem aludt” – emlékszik vissza a 10 éves Dorry Wideline arra az éjszakára, amikor Matthew hurrikán átsöpört Haitin.

“A vihar éjszaka csapott le, az emberek az életükért rettegtek. Háztetők, faágak repültek a hatalmas szélben, a víz egyre csak emelkedett, minden a levegőben szállt, semmiben nem lehetett megkapaszkodni” – meséli a 13 éves Dicejour Gelin, aki egykori otthona romjain csücsül.

Palesztina

“Ezekre a flakonokra azért van szükségem, hogy megtölthessem őket tiszta vízzel. Ez egy nagyon félelmetes feladat, mindennap hosszú kilométereket kell gyalogolnom, hogy elérjek a kútig. Az otthon a háborúban megsemmisült, most egy olyan lakásban húzom meg magam, ahol nincs víz, és tárolni sem lehet sehol. Ezért gyalogolok mindennap” – meséli a 12 éves Alaa, aki a Gáza-övezet északi részén él.

“Azért van rajtam szép ruha, mert ma van a bátyám esküvője” – kacag a 10 éves Nisreen, aki szintén a Gáza-övezetben él. “Mögöttem az otthonom látható, amit a háború teljesen megsemmisített. Most egy kis lakást bérelünk a közelben. Semmi nincs benne, ami a korábbi otthonunkban megvolt, például nincsenek bútoraink. Nagyon jól tanulok, és ha felnövök, ügyvéd leszek.”

“Szomorú és dühös voltam, amikor megláttam az iskolám romjait. A bombázások óta a jegyeim is rosszabbak lettek, mindig arra a barátomra kell gondolnom, aki nem élte túl a háborút” – meséli a 14 éves Doha Mohammed Abir, aki néhai általános iskolájának osztálytermében áll. A kislány újságíró szeretne lenni, hogy mindenki megtudja szerte a nagyvilágban, hogy mennyire lehetetlen itt az élet.

“Gázai otthonom, Sheja’iyeh azok között a települések között volt, amit a háború a legerősebben érintett. Én nagyon szerencsés vagyok, mert a mi házunk a támadások ellenére is ép maradt. Barátaim nincsenek, akikkel játszhatnék. Nagyon magányos vagyok. Mindenki elköltözött, mert az otthonuk megsemmisült. Itt új barátokat sem tudok találni magamnak, mert annyi itt a szemét és törmelék, hogy senki nem jönne ide játszani. Akkor voltam a legboldogabb, amikor azt hallottam, hogy vége a háborúnak. Ha nagy leszek, lesz egy nagy gyáram, hogy munkát tudjak adni az embereknek” – sóvárog a 12 éves Obeida

UNICEF az NLCafén!

• Megható képek: menekült gyerekek régen és most
• Rajzolj boldog jövőt a szomorú gyerekeknek!
• Gyerekek, akik örültek egy pohár tejnek – 70 éves az UNICEF
• Audrey Hepburn: ritkán látott fotók a szeretet nagykövetéről