Beálltunk az Állatkertbe dolgozni és láttuk a Jetit!

Andersen Dávid | Fotózta: Vadnai Szabolcs | 2017. Május 05.
Állatkertben dolgozni valószínűleg sok gyerek álma, egyből az űrhajós, a tűzoltó és a pilóta után. Kíváncsiak voltunk, mi történik a színfalak mögött, ezért egy napra vadakat terelő juhásznak álltunk, és számos érdekességet tudtunk meg a Fővárosi Állat- és Növénykert lakóiról.

A váratlan áprilisi télhez képest az időjárás egészen kegyes volt hozzánk, látogatásunk napján ugyanis csak egy kevés szemerkélő eső maradt az előző napok csontig hatoló hideg időjárásából, így reménykedtünk benne, hogy talán az Állatkert lakói is kimerészkednek a külvilágba. Szerencsére nem kellett csalódnunk, a délelőtt folyamán ugyanis végre kisütött a nap is, így szemtanúi lehettünk, ahogy az egyik legújabb jövevényt, a mindössze 12 hetes zebracsikót bemutatták a közönségnek. 

Ezt megelőzően azonban vasvillát és lapátot kellett ragadnunk, elvégre a zebrák kifutója nem tisztul meg varázsütésre. A Fővárosi Állat- és Növénykertben mintegy 60 gondozó dolgozik fáradthatatlanul azon, hogy az összes állat megfelelő ellátásban részesüljön. A kiváló szakemberek között egyaránt megtalálhatóak mezőgazdasági végzettségű kollégák, de biológusként is többen végeztek. Az orvosi feladatokat két állatorvos látja el, de meg kell említenünk a karbantartókat és a műszaki személyzetet is, ők mind azon fáradoznak, hogy az Állatkert lakói és látogatói egyaránt elégedetten térjenek esténként nyugovóra.  

Reggeli átmozgató edzés gyanánt kitakarítjuk a zebrák kifutóját

 

Első utunk a zebraházhoz vezet, ahol nem akármilyen VIP-lakókról kell ma gondoskodnunk: Tina, a zebramama és Tisha nevű 12 hetes csikója már türelmetlenül várják, hogy tiszta “ágyneműt” kapjanak. A mama érthető módon kissé gyanakodva sandít felénk, ahogy megjelenünk a kifutó mellett, ugyanis megszokta, hogy általában egy gondozóval találkozik reggelente, így a most megjelenő négy ember miatt fülét hátracsapva méregeti a hívatlan vendégeket. Vendéglátóink meg is kérnek minket, hogy mellőzzük a hangoskodást és a túl hirtelen mozdulatokat. 

A takarítás első lépéseként Tinának és Tishának át kell fáradnia a kifutó ráccsal elválasztott másik felébe, ehhez a rácsot kívülről kell elhúzni. Rövid ideig gondolkodom rajta, hogy vajon mi lesz majd, ha nem akarnak átmenni az üres, betonborítású részre, de a zebramama szerencsére nálam rutinosabb, így egy percen belül mindketten átgaloppoznak a “szomszédba”, kezdődhet a munka. 

A “kedves ügyfelek” türelmesen várják, amíg a “személyzet” elkészül a takarítással

 

Lapát, seprű, vasvilla meg egy hatalmas, ablaklehúzóra emlékeztető eszköz segítségével két szabványos kukába kerül a szalma és a közötte megbúvó “termés”, amelynek szagát makacs náthám miatt szerencsére csak mérsékelten érzem. A zebraház belseje fülledt, a vasvillával és a lapáttal pedig hatalmas felhőkben verjük fel a port, ami fotós kollégám allergiájára nincs túl jó hatással, így perceken belül mindketten szipogunk, és váltásban fújjuk az orrunkat a zebrák kissé lesajnáló tekintete – lásd még: “nyámnyila városiak” – kereszttüzében. 

A munka azonban nem állhat meg, miután az egyik kuka megtelt, kiderül, hogy van abban még hely, csak egy kicsit “tömöríteni” kell. Ez a módszer pedig nem más, mint az, hogy az ember fia/lánya némi külső segítséggel bepattan a csurig rakott kukába és szüretelő borosgazdákat idéző mozdulatokkal taposni kezdi a matériát, erősen kapaszkodva a vasvilla nyelébe. Kétharmadig sikerül is letaposni, így enyhén életveszélyes mozdulatokkal kikászálódunk a kukából és feltöltjük ismét, majd ugyanezt elvégezzük egy másik, egyelőre üresen álló kukával is. 

Bevallom, erre nem számítottam, amikor a reggeli kávémat ittam még otthon, de valahogy be kell férnie a kukába a használt szénának.

 

 Ha ez megvolt, az ablaklehúzóval egy középre épített lefolyóba húzzuk a folyékony állati végterméket, persze az eldugul, ezen a ponton őszintén hálás vagyok, amikor nem nekem kell puszta kézzel kikotorni a zebraguanótól tocsogó szalmacsomókat a rácsok közül. 

Közben Tina mama picit türelmetlenkedik, de pár ujjnyi vastag, növényi alapanyagokból hengerelt jutalomfalat segítségével megvásárolhatjuk a jóindulatát. Tisha közben vidáman szaladgál fel-alá az anyja körül, amit csak néha szakít meg egy kis anyatej reményében. 

Tinától, a zebramamától egy kis jutalomfalattal kérünk még egy kis türelmet.

 

Miután aranytiszta lett a kifutó, jöhet a friss “dunyha”, ehhez azonban először meg kell tanulnom különbséget tenni széna és szalma között (#nyámnyilavárosiak 2. rész). A szalma a sárgább, már ezt is tudom. Aztán lehet, hogy a széna az. Szóval az egyik sárgább, az biztos. A kifutók mellett egy hatalmas raktárban sorakoznak a bálák, ezek közül az egyiket (széna volt, talán széna) megragadom és már viszem is a kifutóba, amikor meghallom, hogy a hátam mögött dominóként borul össze a statikájában meggyengített bálapiramis.

Reménykedem benne, hogy nem okoztam visszafordíthatatlan károkat, majd nekiállunk a bálák szétszedésének. Hanga Zoltántól, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivőjétől azt is megtanulom, hogyan lehet a bálát összefogó madzagot kés nélkül másodpercek alatt elvágni, ezen a ponton már valóságos Bear Gryllsnek érzem magam. Pár perc alatt szétszórjuk a szalmát (szénát?) a kifutóban, majd Tinát és Tishát visszazsilipeljük a helyükre. Egészen szívmelengető érzés látni, ahogy a kis zebra vidáman befészkeli magát a szalmába (szénába?) és tudni, hogy ehhez egy pici közünk nekünk is volt. 

Állítólag a gazda szeme hizlalja a jószágot – bár nem vagyok gazda, de remélem, a kis Tisha szépen gyarapodik majd.

 

Gyors kávészünet, amely során láthatjuk, hogy az állatkerti gondozók nem csak a ketrecekben lakó, hanem a belépőjeggyel érkező emlőskölyköket is gondozzák egy kicsit: a feladatlapokkal rohangáló iskolai csoportok ragadozó madárként csapnak le sárga pólós kollégáinkra, akik helyenként már fejből mondják az aktuális feladatsorra a válaszokat. Ezalatt a fejünk feletti rácsos hídon ide-oda rohangászó majmok azzal foglalatoskodnak, hogy megpróbáljanak pisizuhannyal borítani, szerencsésen ugrunk félre az utolsó pillanatban. 

A “céges verda”, az állatkert területén ilyen elektromos kisautókkal közlekednek, hogy az állatok idegeit (és a környezetet) kíméljék

 

Vége a kávészünetnek, indulunk, hogy az orrszarvúk számára tápláló reggeliről gondoskodjunk. Út közben megcsodáljuk a kreatív karbantartók által az elektromos helyiség ajtajára írt, majd átjavított erős vár áram a mi istenünk feliratot, illetve a sci-fibe illő külsővel megáldott szecsuáni takin nevű állatot. Utóbbi egy a bivaly és a rénszarvas szerelemgyerekeként jellemezhető párosujjú patás jószág (a tülkösszarvúak családjából). A sárgásfehér bundájú állat patái egészen földöntúli hangokat hallatva ütődnek a kifutó szikláihoz. Hanga Zoltán szerint, aki látta már a reggeli ködből kibukkanni a kissé görnyedtnek tűnő testtartású jószágot, valószínűleg gondolt rá, hogy a takin lehet a Jeti-legenda nyitja, ugyanis épp a Tibeti-fennsíkon őshonos. Mozgását, alakját és színét elnézve valóban nem tűnik túlzásnak, hogy a sziklák között megpillantva a titokzatos Jetinek tűnjön. 

A zebrák kifutójának takarítása után jöhet az orrszarvúk könnyű reggelijének elkészítése

 

De vissza a munkához, két láda alma és egy vödör zöldség várja, hogy orrszarvú-reggelivé lényegüljön át, így nekiesünk a darabolásnak. Az almákat szerencsére nem kell felszeletelni, a karalábéból, céklából, sárga- és fehérrépából álló zöldségeket sem kell zsülienre vágni, az orrszarvúk a nagyobb darabokat kedvelik. A művelet végére azért így is olyan szagunk lesz, mintha két kondérnyi gulyáslevesnek valót vagdaltunk volna fel. Mehet a talicskára az egész és irány az orrszarvúház. 

A szolgálati helyiségből indulunk az orrszarvúk kifutójába a zöldség-gyümölcs-ellátmánnyal

 

Itt három kifutóban kell elosztani a fejadagokat, természetesen a “lakók” ez idő alatt kint tartózkodnak, amit annyira nem bánunk. Az egyik információs tábla tanúsága szerint egy orrszarvú napi (!) 72 kiló zöldséget is elfogyaszt, az általunk hozott mennyiséget elnézve örülünk, hogy “csak” a reggeli szervírozása jutott ránk. 

Két almával még megy a zsonglőrködés, hárommal már bajban lennék.
 

 

A mai menü: kézműves zöldségköret szénaágyon tálalva

 

Fontos, hogy mindenki ugyanannyit kapjon!

 

Ez is megvolt, elhagyjuk a kifutót, és beengedjük a legnagyobb orrszarvút, a hímet. Döbbenetes méretű állat, főleg így közelről, ehhez képest szinte kosztos macskaként azonnal a terített “asztalhoz” járul és az emberekkel mit sem törődve táplálkozni kezd. Visszatoljuk a talicskát a helyére, majd következő állomásunkra, a titokzatos nevű rovarpincébe érkezünk.

Na végre, tálalva a reggeli!”

 

Ezen a látogatók elől elzárt területen számtalan rovart és bogarat tartanak, ugyanis az Állatkertben látható ízeltlábúak közül sok olyan van, amelyek akár több évet is a föld alatt töltenek bebábozódva vagy lárvaként, ez idő alatt pedig nem lehet őket olyan látványosan bemutatni a közönségnek. Ezért a rovarpincében töltik ezt az időszakot, ahol szaporításukról és megfelelő táplálásukról is gondoskodnak. 

A rovarpincében szemrevételezzük az elhullott tücsköket.

 

Az izgő-mozgó csótányokkal nem árt vigyázni, nehogy szétrebbenjenek.

 

Amikor leérünk, épp a mérges skorpiók etetése zajlik, ehhez a művelethez azonban komoly szakképzettségre és alkalmi gondozói papírjainknál komolyabb munkavédelmi előírások ismeretére is szükség van, így a folyamatban nem vehetünk részt, csak távolról figyelhetjük a lezárt dobozokban izgő-mozgó skorpiókat. Behatóbban tanulmányozhatjuk azonban a bütykös csótányt, amely rossz hírű, amerikai filmek sikátoraiból ismert rokonaival szemben nem rohangászik, cserébe hatalmas és nehéz, viszont sztoikus nyugalommal tűri a fotózást. Olvadunk egy sort a pár centis kaméleonbébik látványától, majd tisztelettel adózunk az alkarnyi botsáskák mérete előtt, mielőtt távoznánk. 

A bütykös csótány kifejezetten nyugodt és rendkívül fotogén.

 

A mérges skorpiókhoz viszont még így, dobozzal együtt sem nyúlhattunk, igaz, ezt annyira nem is bántuk.

 

A pici kaméleonokból viszont szívesen hazavittünk volna egy maréknyit.

 

A botsáskák közé is csak a szakember nyúlhatott be, mi szájtátva néztük a hatalmas jószágot.

 

Egy gyors pillantás a vöröspandákra – itt már javában folyik a táplálkozás, minden a legnagyobb rendben.

 

Basil a hím oroszlán pedig már a látogatók fotóihoz áll éppen modellt.

 

Kint már szépen süt a nap, nyoma sincs a reggeli komor szürkeségnek, ami több okból is örvendetes. Az április végi lélekölő téli napok után öröm látni a kék eget, amit láthatóan az állatok is üdvözölnek. A zebrák kifutójához tartunk, ugyanis ma mutatják be Tishát a közönségnek, ezért tévéstábok és további újságíró kollégák vonulnak fel, hogy az első sorból élvezhessék a nagy eseményt. A kis zebra pedig már most érzi, hogy rajta a világ szeme, önfeledten nyargal fel-alá a kifutóban, időnként profi modell módjára megáll és hagyja, hogy körbefotózzák. 

A nap is kisütött, így Tisha és Tina végre birtokba vehették a külső kifutót.

 

A Tibeti-fennsíkon előforduló szecsuáni takin (balra) lehet maga a legendás Jeti, legalábbis Hanga Zoltán elmélete szerint.

 

Tishának ez volt az első találkozása a külvilággal, ahol önfeledten szaladgált fel-alá, persze az anyját egy pillanatra sem tévesztve szem elől.

 

“Köszönjük a mutatványokat, biztos, hogy jövünk máskor is!” – ezt már egy a szaladgálásban kipirult kisfiú süvölti a zebrák kifutójával szemben lévő hatalmas medencében fürdőző Assamnak, az ázsiai elefántnak, amely szintén kivételes médiaérzékenységről tesz tanúbizonyságot, és hatalmas csobbanások kíséretében élvezi a vizet.

Búcsúzásként még Assam, a hatalmas hím elefánt is kijött meglengetni az ormányát.

 

A cikk elkészüléséhez nyújtott segítségéért köszönetet mondunk Hanga Zoltánnak, valamint a Fővárosi Állat- és Növénykert minden munkatársának!

 

Exit mobile version