Az első úticélunk Salföld, amely a Káli-medence Balaton felé nyíló kapujában, a nemzeti park szívében, Révfülöp és Szigliget között helyezkedik el, és legnagyobb nevezetessége a “kőkúti” Szent Mária-Magdolnáról elnevezett pálos kolostor.
Legalább fél napot érdemes a kirándulásra szánni, és nem szabad otthon hagyni az ivóvizet (nincs büfé), valamint a fényképezőgépet. Ajánlatos túracipőt húzni, és nem eső után indulni, mert olyankor nyakig, de legalább is bokáig ér az agyagos sár.
A salföldi (kőkúti) pálos kolostort vagy nyolcszáz éve egy erdő közepébe dugták el az építői. Ha ellent tudunk állni a kísértésnek, és nem ülünk fel a faluban a helyiek lovaskocsijára, akkor tényleg keresni kell a romokat. Aki nem terepjáróval érkezett, annak érdemes a temetőnél leparkolnia, és gyalog nekivágnia a nagyjából húszperces sétának. Használhatjuk a mobilunk GPS-ét is, de csak egy darabig, mert egy idő után megszűnik a vétel. Viszont annál izgalmasabb lesz a kaland!
Méltó jutalmat kap a kitartó vándor: egy, a XIII. században emelt, majd kétszáz évvel később átépített templom és kolostor romjait. Bár jó dolog a kövek tövében fantáziálni, mégsem bíztak mindent a képzeletünkre a restaurátorok. Ötven évvel ezelőtt, majd azóta több alkalommal helyreállítottak sok falrészletet, ablakot, kaput, de a hálóteremnek, a borospincének és az élelmiszerraktárnak továbbra is csak a nyomai láthatók.
Ahogy az ember megáll a kolostor ódon falai között, vagy a néhol már csak térdig érő romok tövében, szinte hallja a több száz éve ott élt szerzetesek csoszogását, a hosszú szentély visszhangját, érzi a kápolna jellegzetes illatát, látja a mára szépen helyreállított ablakon beszűrődő napsugarat.
Valószínűleg egy már meglévő román kápolnát vettek a birtokukba a pálosok közel 800 éve, amit később a saját ízlésük szerint kibővítettek. Az épületet keletre tájolták, ehhez csatlakozott északról a kolostor. Amikor a XVI. századi végvári harcok elérték a Balaton-felvidéket, a kolostor már elhagyott volt és düledezett. De a kegyelemdöfést mégsem a töröktől kapta a rom, hanem egy közelben élő magyar családtól, amelynek tagjai kétszáz éve egy takaros juhakolt húztak fel a temlom és a kolostor köveiből.
A pálos az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetes remeterend, amelyet a XIII. század közepén szerveztek meg. A ferencesek mellett ők voltak a legkedveltebb szerzetesek Magyarországon, talán azért, mert csak kisebb birtokaik voltak, malmot és szőlőt igyekeztek szerezni, vagy halastavakat létesítettek, hogy az ételt és italt megtermelhessék maguknak. A rend sokáig megőrizte remete jellegét, és monostoraikat a lakott helyektől távol építették. Templomaik szerények voltak, torony, kereszthajó és oldalhajók nélküliek. Napjaikat imádság, olvasás, elmélkedés és kemény munka töltötte ki, viszont nem vesződtek sokat a tanulással, és kerülték lelkipásztori feladatokat.
Salföldet elhagyva talán észre sem vesszük a szigligeti Réhelyi utcában az avasi romot, ami valaha a különvált Újfalu temploma volt. Pedig érdemes megállni néhány percre a templomnál és a körülötte fekvő kis temetőnél. Csak annyi biztos, hogy ezt az épületet is a XIII. században emelték, de hogy kik, azt nem tudni pontosan, még az is meglehet, hogy a pannonhalmai bencések. A templomról valamiért nem maradt fenn írott emlék a középkorból, és azt csak később állapították meg a szakemberek, hogy az alapja egy római kori kőépület lehetett.
A következő századokban kápolnát és egy csontházat is építettek ide. Ez utóbbiban helyezték el azokat az emberi maradványokat, amelyeket az új sírok ásása közben a temető szentelt földjében találtak. Az épületet a törökök rombolták le 1550 körül, majd négyszáz év elteltével állították helyre a régészek. A régi temető egyik érdekessége a szív alakú sírkő, amelyből, ha valaki többet is akar látni, vagy 40 kilométert kell autóznia a Balaton északi partja mentén.
A 71-es úton Balatonudvariba érve feltétlenül meg kell állni a focipálya mellett, de nem elsősorban a helyi csapat edzése miatt. Az egyik kapu mögött áll a XVIII-XIX. században épült kis templom, amelyet a Balaton-felvidéki szokásoknak megfelelően hófehérre festettek. Érdemes körbejárni az épületet, és egy kicsit leülni a kertjében, a gesztenyefa árnyékában, mielőtt átsétálnánk a másik focikapu mögé, hogy ott valami igazi csodát lássunk.
Balatonudvariban van az ország négy védett temetőjének egyike, az, amely szív alakú sírköveiről híres. Hogy miért ezt a formát választották a régiek, azt csak találgatjuk. Az egyik monda szerint az elsőt egy udvari kőműveslegény faragta ki a Balatonakali határában fejtett kövekből. Állítólag fiatal szerelmét gyászolta a fiú, és a fájdalmát egy ilyen alkotással tudta a leginkább kifejezni. A helyieknek megtetszett ez a szokatlan forma, így aztán a következő években bőven kapott megrendelést a mester.
“Anno 1834 ITT NYUGSZIK AZ URBAN BOLDOGUL KIMULT IFJU ARANYOS FERENTZ élt 16 Esztendöt” – olvasható ezen a kövön. A műemlék temető másik érdekessége, hogy majdnem ugyanaz a felirat látható minden síron, szinte csak a név és az évszám változik. A négyszög vagy kör formájú sírkövek teteje viszont ugyanolyan, vagyis stilizált szív alakú.
Sajnos, a különleges sírkövek nagyon is hétköznapi alapanyagból, fehér mészkőből készültek, és sok helyen már olvashatatlan a felirat, vagy alig maradt valami a faragványból. Az első komolyabb restaurálást az 1980-as években végezték el, állítólag nem nagy sikerrel. Komoly fejtörést okozott a helyieknek az is, hogy fogytak a régi sírkövek, ugyanis lopták őket. Ami megmaradt, azt újból restaurálták a kilencvenes évek végén, és a korabeli anyakönyvek alapján megpróbálták kideríteni az olvashatatlanná vált neveket.
A temetőt az 1770-es években nyitották meg a református és katolikus hívek számára, az akkori falun kívül, az ősi hadiút fölött. Egy 1846-os püspöki jegyzőkönyvben még az állt, hogy “Vagyon az udvari fiókegyházban temetkező hely s pedig közösen az ott lévő reformátusokkal együtt, elválasztás nélkül. Kereszt nincs benne”. 1887-ben azonban egy vörös kőből faragott kereszttel elválasztották a római katolikusokat a reformátusoktól. A temetőt ma is használják, és még mindig készülnek szív alakú sírkövek, igaz, a forma és a felirat alaposan megváltozott.
A sírkertben főleg katolikus és reformátusok nyugszanak. A helyi tájékoztató tábla szerint az “izraelita temető”, vagyis az egyetlen zsidó síremlék elkerítve, bokrokkal sűrűn körbe nőve áll az egyik sarokban. A feliratokból kiderül, hogy a sírkövet a vészkorszak áldozatai, egy helybéli család elhurcolt és megölt tagjai tiszteletére állították.
“…a halott szíve is kővé válik. Előbb porrá, aztán kővé. Honnan lenne az a sok kő a mi határunkon?” – írta a környéket szerető Eötvös Károly, aki a különleges balatonudvari sírkövek eredetét kutatva egy helyi ezermestert idézett. A férfi állítólag így érvelt az ötlete mellett: “Azután, aki élve maradt, annak is kővé válik a szíve. Hát nem felejti el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal? Hát követik az emberek a holtak tanácsát? Követik jó példáját? Követik ám a rosszat, nem a jót. Hát lehetne az, ha az élő ember szíve is meg nem kövesedné? Azért csak azt mondom én: legyen az a sírkő, mint az ember szíve. Ez illik a holtakhoz is, az élőkhöz is.”
A 71-es úton Tihany felé Örvényes a következő falu, amit semmi esetre sem szabad kihagyni. A Balaton-felvidék legkisebb településéről van szó, amelyet ma már kétszázan sem laknak. Valószínűleg ennél jóval többen voltak a rómaiak, akik a III-IV. században éltek itt, majd a középkorban komoly fejlődésnek induló Örvényest a törökök teljesen elpusztították. Az elnéptelenedett községet a XVIII. században a tihanyi apát német telepesekkel népesítette be. A római katolikus templomot az 1700-as években építették meg.
Örvényes egyik fő látnivalója a ma is működő vízimalom, amely a Pécsely-patak energiáját hasznosítja. Az értékes ipartörténeti emlék, amely hazánk legősibb vízimalma, a XI. századból származik. A török pusztítást követően a XVIII. században építették újjá a molnárházat, amelyben néprajzi és népművészeti gyűjtemény látható. Nyáron kilenctől négyig van nyitva, hétfő kivételével mindennap, aki viszont nem a főszezonban menne, annak előre be kell jelentkeznie.
A község másik ékköve a román stílusú templom, amely a XIII. században épült. A falu keleti részén, a malom fölötti dombon lévő temető közepén található a középkori rom, amely egyhajós, egyenes szentélyű. A magasan álló falak fölé tetőt építettek, hogy óvják a további pusztulástól. Így, a túra vége felé érdemes leülni néhány percre arra a padra, ami a templom kertjében áll, vagy arra, amelyet a dombra felvezető lépcső mellett helyeztek el.
A ma is használt kis temetőt bearanyozza a lemenő nap fénye, és minden pontjáról jól látható a Balaton kékeszöld vize. A sírkertnek még ma is komoly szerepe van a falu életében: felemelő és megható, amikor az örvényesiek ebben a romtemplomban ravatalozzák fel a halottaikat, és e számukra szent helyen búcsúznak el tőlük. Az önkormányzat a környező területek megvásárlásával biztosította a temető további működését.