Szemét, gyros, pisipatakok – lenyomtunk egy éjszakát a bulinegyedben

Erzsébetváros bulinegyedként ismert része a tökéletes példája annak, hogy a város és a kerületek vezetése csak addig rendpárti és konzervatív, amíg dől a lé a vendéglátó lobbinak, illetve -tól. Tökéletes példája továbbá annak is, hogy meddig bírja a kialvatlanságot, a szemetet és a vizeletpatakocskákat több ezer ember.

Mostanáig.

Az utóbbi hetekben egymást érik a lakossági fórumok, ahol a helyiek egymásra licitálva panaszkodnak amiatt, hogy öt-tíz éve még többé-kevésbé nyugodt utcáikban most képtelenek aludni a részeg, ordibáló, bulihelyről bulihelyre tántorgó turisták miatt. Nem is beszélve a mocsokról, a szemétről, az eldobált kotonokról, amelyek között minden reggel lavírozniuk kell, miközben viszik a gyereket.

E fórumok közös jellemzője, hogy durvább módszerekkel, vagy kompromisszumokkal, de mindenki véget akar vetni az őrületnek, hogy a jellemzően évtizedek óta ott élő lakosok teljesen kétségbe vannak esve, és hogy azok, akik tehetnének is valamit, el sem mennek rájuk.

A leegyszerűsítve, de egy kicsit azért jogosan britlegénybúcsú-szezonként elhíresült jelenség nemzetgazdaságilag és országimázsilag tulajdonképpen pozitív: a 2000-es évek közepén-végén a Szimpla Kertből induló, majd a népszerűség és a zsidónegyed nagyszerű adottságai miatt tovagyűrűző romkocsmaőrület egészen egyedi színfoltja lett Budapestnek.

Retrós vagy limlomokból felpimpelt bárok természetesen előfordulnak Európa-szerte, de ilyen mennyiségben és minőségben, a szocialista éra emlékeit és az úgynevezett fiatalos vendéglátóipar vívmányait így egyesítő negyedet sehol sem találunk. Pláne ilyen irgalmatlanul olcsón. A nyugati, “drága” országokból nézve iszonyú vonzó, hogy a minőségi sör, bor és a híresen pusztító, kiejthetetlen nevű helyi rövidek harmad-negyedáron vedelhetők az otthoni árakhoz képest, azaz egy húzósabb, végigalkoholizált hétvége még repülőjeggyel és szállással együtt is olcsóbb, mint ha helyben nyomnák.

Erre pedig rátesz pár lapáttal a pénzes külföldiekre bukó, könnyen kapható kelet-európai nőkről szóló idióta sztereotípia, és az, hogy rendpárti kormány, városvezetés és kopasz szekusok ide vagy oda, viszonylag olcsó és könnyen beszerezhető mindenféle drog.

Először akkor kezdett szerveződni a lakosság, amikor 2013-ban egyszerűen megszüntették a csendrendeletet, azaz többé nem volt érv az, hogy egy fél kerület nem tud aludni. A helyzet egyre rosszabb lett, az elmúlt hónapokban pedig hirtelen még nagyobb lett a káosz: azzal, hogy egy kerülettel odébbról ideköltözött az Instant nevű hodály, összeolvadva a már itt lévő Fogasház nevű hodállyal, magához vonzva vagy fél tucat kocsmát és diszkót – itt működik például tök sötét termekkel és amúgy minőségi elektronikus zenét szolgáltatva a LÄRM klub is –, konkrétan elvesztettük az Akácfa utcát. (Amelyet egyébként – jé! – épp most újítanak fel.)

Az iszonyatos zajjal és tömeggel együtt ideköltöztek az ilyenkor szokásos elemek: a zsebesek, a tiniknek is lazán terítő drogdílerek, a prostituáltak

és a legidegesítőbbek: a stricijeik.

A vékony, egyirányú, nyugis kocsmákkal telepakolt utca erre aztán végképp nem volt felkészülve.

Az elégedetlenkedő lakók sem ígéreteket, sem érveket nem kapnak, legfeljebb annyit: ha nem tetszik, el lehet költözni. Ez még csak nem is cinikus, ördögtől való ötlet: amennyiért most ki vagy el lehetne adni az itteni lakásokat, bárhol máshol két másikat vehetnének. Ez azonban mégsem hatja meg az évtizedek óta a zsidónegyedben élő időseket és a családokat, akik ide járatják a gyerekeiket óvodába, iskolába.

A város változik. Van ilyen.

Ezt mondtam magamnak évekig, és el is hittem. A bulinegyed nagyban hozzájárult a sör- és gasztroforradalomhoz, a kocsmák többsége (mint például az éjfélkor már New York-i stílusú sorban állással, beengedőemberekkel üzemelő Szimpla Kert) status quóra törekszik, fiatal feltalálók hang- és esőszigetelő ernyőrendszert álmodtak az utcákra (a megvalósításáról persze nincs hír), szóval pozitívum akad, megoldás lenne, egyszer talán a politikusok is lépnek (gondoljunk csak arra, mi történt szegény beerbike-okkal), szóval várjuk ki a végét – gondoltam. Különben is, máshol sokkal durvább a helyzet.

Aztán most lenyomtam itt egy éjszakát, éjféltől napfelkeltéig. Nem buliztam: figyeltem, és fotóztam, a legszörnyűbb és a legcukibb pillanatokat is. Azóta egy kicsit másképp gondolom. Nem akarom túlragozni, inkább mutatom a képeket, a helyeket és az időpontokat, a többit – ahogy mondani szokták – mindenki döntse el maga.