Meghalt Raymond Gureme, a roma holokauszt legidősebb túlélője – képekkel emlékezünk

Meghalt Raymond Gureme, a Porajmos, azaz a roma holokauszt legidősebb ismert túlélője. A francia férfi 95 éves volt.

Gureme élete végéig újra és újra elmesélte a történetét rendezvényeken, közönség előtt, illetve bárkinek, aki kíváncsi volt rá. 2014-ben, a roma holokausztról szóló krakkói konferencián ott voltunk mi is, személyesen is találkoztunk az akkor 89 (szellemileg és fizikailag azonban maximum 65) éves Guremével. Négy másik túlélő társával együtt a Krakkóba érkező majdnem ezer európai roma fiatalnak meséltek életükről. A túlélők beszámolói már csak azért is különösen fontosak, mert a cigányok sorsát a második világháború alatt alig ismerjük, a Porajmos minden kutatómunka ellenére homályos folt a történelemkönyvekben. Azt sem tudjuk pontosan, hány cigány áldozata volt a haláltáboroknak: a félmillió óvatos becslés, a tényleges szám akár kétmillió is lehetett. 

Galéria: roma fiatalok és a túlélők végigjárták Auschwitzot 2014 nyarán

Az óvatosabbak kétszázezer és kétmillió (!) közé teszik a második világháború alatt megölt cigányok számát, de mára azért nagyjából megegyeztek abban, hogy félmilliónál több embert végeztek ki szisztematikusan a nácik.(fotó: Neményi Márton)

A legzsúfoltabb, kifejezetten romáknak és sintiknek fenntartott lágert Birkenauban különítették el; ide zarándokolt el szombaton nagyjából ezer, többségében fiatal cigány – és néhány túlélő –, hogy megnézze, hol és hogyan éltek és haltak társaik hetven évvel ezelőtt. (Fotó: Neményi Márton)

1936-ban minisztériumi felügyelettel megalakult a német Fajtisztasági Kutató Egység, amelynek kifejezetten a cigányok azonosítása és összeírása volt a célja (fotó: Neményi Márton)

Gyakran erőszakkal, sokszor a bizalmukba férkőzve – sok kutató beszélte a cigány nyelveket – bírták szóra őket, hogy aztán ők deportáltassák a családokat (fotó: Neményi Márton)

A munka meghozta a gyümölcsét: ’38-ban Himmler már úgy jelentette ki, hogy a cigányság hivatalosan is alacsonyabb rendű, azaz az elmúlt évszázadok során a „keveredésnek” hála veszélyt jelent az árja faj tisztaságára, hogy pontosan tudták, kiket vigyenek el (fotó: Neményi Márton)

Franciaországban már akkor lágereket építettek, amikor a németek azokat még ki sem találták, Magyarországon pedig már 1916-ban megjelölték a „kóborcigányt”, megtiltottak nekik, amit csak lehetett (fotó: Neményi Márton)

A cigányokat nem csak a karjukra, a sorszámuk mellé tetovált nagy Z betű (Zigeune) különböztette meg a zsidóktól: ha lehet, velük még keményebben bántak (fotó: Neményi Márton)

A nácik igyekeztek elkülöníteni őket: előszeretettel használták a nőket és a családokat propagandacélra („óvodát” építettek, hogy az arról készült fotókkal bizonyítsák a nyugatnak, nincs itt semmi baj), illetve a gyerekeket és fiatalokat kísérleti nyúlként (fotó: Neményi Márton)

Mengeléék vírusokkal fertőzték meg őket, megpróbálták megváltoztatni a szemük színét, de jobbára cigány gyerekeken végezték a hírhedt ikerkísérleteket is (fotó: Neményi Márton)

A nőket ezerszámra sterilizálták, a táborban született gyerekek combjára pedig sorszámot tetováltak, plusz azt a bizonyos betűt, majd hagyták őket éhen halni anyjuk karjában (fotó: Neményi Márton)

A cigányok élete a lágerben még az Auschwitzról szóló közismert történetekhez képest is kegyetlen volt. Kivétel nélkül dolgoztatták őket napi 14 órában, nőket, gyerekeket, időseket is, aki beteg lett, magára hagyták, aki megsérült, lelőtték. (Fotó: Neményi Márton)

Birkenau 2-es szektorában nyolcszáz fős épületekben háromemeletes ágyban aludtak a rabok. Az alul alvóknak volt a legrosszabb: elviselhetetlenül sok volt a patkány, a bolha, az élősködő és rájuk folyt az összes testnedv, amelyet a felettük fekvők nem bírtak magukban tartani (Fotó: Neményi Márton)

Naponta kétszer, fejenként pár másodpercig engedték az őrök, hogy a több tízezernyi rab használja a latrinákat, aztán futniuk kellett tovább, ha végeztek, ha nem (fotó: Neményi Márton)

44 májusában próbálták először likvidálni a tábort, ám az ott élők fellázadtak és nekimentek az SS-őröknek mindennel, ami a kezük ügyébe akadt (fotó: Neményi Márton)

A műveletet pár hónappal később, augusztus elején fejezték be: harmadikára virradó éjjel 2897 cigányt gázosítottak el, főleg nőket, gyerekeket, időseket – tehát azokat, akiket korábban nem vittek el más munkatáborokba. (Fotó: Neményi Márton)

Rengeteg kutatnivaló van. A biztos pont egyelőre augusztus másodika, a Porajmos évfordulója. (Fotó: Neményi Márton)

Fotó: Neményi Márton

Raymond Gureme szüleinek cirkusza és vándormozija volt. Ő kétéves kora óta akrobata – mesélte 2014-ben Krakkóban. Öt generáció óta éltek Franciaországban, sok cigány családhoz hasonlóan ők sem hitték el, hogy komoly bajuk lehet – írta róla az azóta megszűnt nol.hu. 1940-ben végül összeterelték és táborba hajtották őket is. 15 éves volt. Még ekkor is bizakodtak, csak akkor fogták fel, hogy baj van, amikor a fegyveres őrök nem engedték ki őket. Nem haláltábor volt, “csak” elkülönítették őket, ahogy az összes romát az országban. Gureme akrobatatudását felhasználva többször megszökött, de mindig visszatért, hogy élelmet és ruhát csempésszen be a családjának. Egyszer egy fa tetején várta meg, míg lefújják a keresését, és csak utána szökött meg végleg – közben remekül szórakozott azon, hogy az őrök mindenhova néznek, csak felfelé nem. A sok szökés miatt, és mert segítette a francia ellenállást, Raymondot végül “igazi” haláltáborba küldték, megkapta a cigányoknak járó Z-betűt (Zigeune) és az ezzel járó bánásmódot, ami, ha lehet, még a zsidókénál is keményebb volt.

Két táborban is volt, de mindkettőből megszökött. Egy vonaton, a szén közé bújva jutott vissza Franciaországba, ahol elszörnyedve tapasztalta, hogy bár a háborúnak vége, a kormány egyszerűen otthagyta a cigányokat az elkülőnítő táborokban. Az erről szóló törvényt ugyanis már a háború előtt meghozták, a békekötés után pedig csak a háború alatt hozott jogszabályokat semmisítették meg. A romák egészen 1947-ig laktak ilyen táborokban. 

Bár a népirtásnak vége volt, a cigányság mégsem könnyebbülhetett meg a háború végével. Aki túlélte, annak nem volt semmije, aki munkaképes maradt, azt papírok híján mindenhonnan elhajtották. A cigányoknak nem voltak orvosaik, jogászaik, dráma- és újságíróik, csak dalaik és emlékezetük. Képtelenek voltak tehát kárpótlásért, lehetőségekért lobbizni. Amit tudunk a történtekről, főleg a túlélők elmondásából és a megmaradt náci papírokból tudjuk.

nlc.emlékezet

• „Anorexiás lett, hogy lemásolja háborús túlélő nagyszülei kinézetét” – örököljük őseink traumáit
• „Mi dönthetjük el, mire tanítanak minket az átélt borzalmak” – 7 Edith Eva Eger-idézet, amit mindenkinek el kell olvasnia
• Ne szapuld a gyereket, ha ezt nézi, mert hasznos lehet – szuper filmek törikönyv helyett