Bodrogi Eszter: Én is rontok el ételeket

– Miért futnak be ma olyan sokan amatőrként, nem szakmabeliként gasztrobloggal karriert?

– Szerintem karriert egyedül Mautner Zsófi futott be. Karriernek nem tartanám, viszonylagos ismertségről beszélnék. Azt tudom, hogy miért olvassák sokan ezeket a blogokat: mert azonnal kapnak visszajelzést. Ha felteszek egy receptet, amit valaki elkészít, és nem sikerül, akkor megírhatja a véleményét, és gyorsan kiderül, hogy én írtam-e valamit rosszul, vagy ő rontott el valamit. Nagyobb bizodalma van az embernek olyan recepteket megfőzni, amely alatt van öt-hat negatív vagy pozitív komment, amelyek alapján eldöntheti, hogy meg tudja-e főzni.

– Mi az oka, hogy azt, amit ma sokan gasztroforradalomnak neveznek, nem a hivatásos szakácsok nevével kötjük össze?

– Mert ők valóban a konyhájukban dolgoznak, ez a foglalkozásuk. Úgy látom, hogy csak most kezdték el az éttermek felfedezni az internetet, Facebook-profilt hoznak létre maguknak, hirdetik a menüjüket, kommunikálnak a vendégeikkel. De ezt legfeljebb csak egy éve teszik, előtte nemigen foglalkoztak ilyesmivel. Talán komolytalan szakácsoknak tartották a gasztrobloggereket, ami hozzájuk képest igaz is. De az emberek az internetről informálódnak. Beírják a keresőbe az étel vagy az étterem nevét, és onnan indulnak el. Most már nagyon kevesen olvasnak szakácskönyvet.

– Ennek ellenére te is kiadtál egyet.

– Igen, bár nem én, a barátaim adták ki. Ősszel egyébként ismét megjelenik egy újabb. Azért gondoltuk, hogy ideje lenne kiadni egy zsidó szakácskönyvet, mert azok a könyvek, amelyek kaphatóak, vagy a világháború előtt íródtak, vagy a hetvenes években jelentek meg. Ezek a könyvek még más alapanyagokat használtak, akkor még szó sem volt olívaolajról, se csicseriborsóról, se jobb minőségű marhahúsokról. Nagyanyáink konyhája óta sok minden megváltozott. A hagyományos ételek, például a sólet is érdekli az embereket, de az is, hogy mit esznek a 21. században a fiatalok.

– Akinek szakácskönyve jelenik meg, annak már minden sikerül a konyhában?

– Nem, nem, ez egyáltalán nem így van (nevet). Azok a receptek, amelyek benne vannak a könyvben, házi slágerek, biztosan sikerülnek. De én is rontok el ételeket. Például legutóbb a pörköltet. Vettem egy újféle kuktát, ami már nem olyan félelmetes nekem, mert nem ömlik ki belőle a gőz. Múltkoriban későn érkeztünk haza, és kitaláltam, hogy abban fogok pörköltet főzni negyven perc alatt. Aztán kiderült, hogy a kukta nem pörköltfőzésre való, mert olyan vizes lett benne. Tudtam én is, de persze kikértem magamnak, amikor a férjem is megjegyezte.

– Milyen a viszonyod a hivatásos szakácsokkal? Haragudnak kicsit rád?

– Nagyon jó fej szakácsokkal találkoztam eddig, csak kétszer volt eddig hasonló érzésem. Egyszer elhívtak egy étterembe, hogy tartanának egy zsidó hétvégét, és segítsek kitalálni, mi legyen a menü. Nem én főztem volna, hiszen én nem vagyok szakács, soha nem főztem ötven emberre. Mégis úgy láttam, hogy a séf halálosan féltékeny. Próbáltam alázatos lenni, megadni neki és a konyhájának járó tiszteletet, de valahogy úgy tűnt, mintha féltette volna a területét. De ez nem jellemző, a többiek nem látnak bennem konkurenciát. Inkább attól félnek sokan, nehogy rosszat írjak az ott elfogyasztott vacsoráról. Az írott szónak nagy hatalma van, most már, hogy a blogomat ilyen sokan olvassák, én is nagyon vigyázok erre. Eleinte még én is írtam étteremkritikát, de azóta már nem szeretek, kivéve, ha valami nagyon felháborítót vagy nagyon-nagyon jót tapasztaltam.

– Miért kellene Zemplénbe költözni?

– Zemplénnek azért lenne jó, mert ott, aki kicsit is törekvő, az az iskolák elvégzése után külföldre megy, vagy Budapestre, érthető okokból, hiszen nem nagyon van munka. Alig marad ott valaki. Erdőbénye példáján viszont látom, hogy most, miután leköltözött oda öt-hat család, megváltozik a falu élete. Tíz éve, ha lementünk, nem tudtunk mit csinálni, nem volt nyitva semmi, nem tudtunk kihez elmenni. Most olyan élet van ott! Ha ezeknek a családoknak gyerekük születik, odafigyelnek majd arra, hogy mi történik az iskolában, és felpezsdítik az állóvizet.

– És miért jó a fiataloknak, hogy odaköltöznek?

– Szerintem mindenki menekül. Ezek olyan fiatalok, akiknek Budapesten tizenhat órás munkanapjaik voltak. Lemennek Zemplénbe, szombaton délig reggeliznek, és ez fogja meg őket. Persze mindenki tudja, hogy nem ez az élet, hogy mindennap délig reggelizünk, de megtapasztalják, hogy lehet kicsit lassabban élni. Föl lehet venni a vidéki életritmust, főleg, ha mezőgazdasággal, szőlővel kezdenek foglalkozni. A szőlővel különösen sok munka van, de télen el lehet kicsit lazulni, főzőcskézni, és a barátokkal lenni. A természet adja ott az élet ritmusát, és az embereknek ez szimpatikus.

– Mi az, ami kevésbé szimpatikus ott?

– Egy barátom külföldről költözött Telkibányára. Nem talált ott magának barátokat, társaságot. Szerelmes a vidékbe, elhatározta, hogy ott fog élni, de a legnagyobb problémája most az, hogyan teremtsen ott magának társaságot.

– Pedig a sztereotípia szerint a városban nehéz barátokra lelni, míg falun mindenki ismer mindenkit…

– De nem igaz! Ő, harmincöt éves férfiként, még könnyen találna magának Budapesten korabeli egyedülálló lányokat, míg ott olyan hölgyet ajánlanak neki, aki már kétszer elvált, és három gyereke van. Úgy érzik, hogy egy harmincöt éves férfinak már csak ilyen való. Nem egyszerű.

– Mi a kedvenc specialitásod a régió gasztronómiájából?

– A juhtúrós sztrapacska, és bármi, ami vargányával készül. Éppen a sztrapacska esetében szomorúnak tartom, hogy miközben a nagyanyám és az összes környékbeli idős asszony tökéletes sztrapacskát csinál, a környékbeli éttermekben a nokedlit kínálják sztrapacskaként, vagy nem tesznek hozzá juhtúrót, csak nagyon keveset, és azt elkeverik tejföllel. Vagy Vegetát tesznek bele, mert szerintük nincs íze a sztrapacskának.

– A gyerekeid egyszer csak amerikai gyorsétterembe akarnak menni. Erre te?

– Van ilyen. Nem vagyunk robotok. Kéthavonta elő szokott fordulni, hogy ezt kérik. Nem dől össze a világ. Az a fontos, hogy mindennap együtt vacsorázunk, mindennap főzök, és hétvégenként nagyobb családi körben is együtt étkezünk.

– Mi a legnagyobb félreértés, tévedés a zsidó konyháról?

– Talán három zsidó étel van, ami ismert Magyarországon. A maceszgombóc, amit nem evett még senki, de általában ismerik, a másik a sólet és a harmadik a flódni. A legnagyobb tévedés a sólettel kapcsolatban van, amikor például liszttel rántják, és olyan babfőzeléket készítenek sólet néven, hogy a közepében megáll a kanál. Viszonylag keveset tudnak az emberek a zsidó konyháról, például azt igen, hogy nem használ sertést, de azt már csak kevesen, hogy lovat sem.  

– Mi a legfölöslegesebb dolog a konyhában?

– A gyümölcscentrifuga. Nekem is van. És a fritőz.

– Mi legyen a rántással? Rossz híre van.

– Igazság szerint én sem nagyon rántok… Vannak olyan ételek, amelyekről be kell látnunk, hogy ezen nőttünk föl, és rántás nélkül nem lehet elkészíteni. Például az olasz paradicsomlevest, amely friss paradicsomból készül, és nagyon finom, bűn lenne berántani. De a magyar konzerv paradicsomlevesbe nem tenni rántást – az is bűn. Vannak olyan főzelékek is, amelyekbe igenis kell a rántás. Most a rántás és a pirospaprika közellenség, majd úgy tíz év múlva ezek is a helyükre kerülnek.

– Több helyütt olvasni a kifejezést, hogy gasztroforradalom van ma Magyarországon. Van ilyen szerinted?

– Budapesten van gasztroforradalom, meg talán három vidéki étteremben. Az emberek nagyon kis százalékánál érvényesül ez szerintem. Én akkor láttam valamiféle elmozdulást, még korábban, amikor elkezdtek bejönni a főzős műsorok, meg Stahl Juditnak megjelent az első szakácskönyve, tíz éve körülbelül. Ekkor az emberek elkezdtek olívaolajat és zöld fűszereket használni. Sajnos az emberek nagyon kis százaléka jár olyan étterembe, amelyre igaz a gasztroforradalom, például a Costesbe vagy a Bábelbe. Budapesten tudja csak megengedni magának egy-két ember. Talán annyi igaz a gasztroforradalomból, hogy vannak sokan olyanok, akiknek az édesanyja nem főzött, vagy rosszul főzött, és a tévéműsorok, blogok, szakácskönyvek hatására elkezdtek főzni, és egészen más konyhát visznek, mint a szüleik.

– Téged mi motivál blogírás, programszervezés közben?

– A rengeteg levél, visszajelzés, hogy várják a következő receptet. Hogy tudom, hányan olvasnak.

– Hányan olvassák a blogodat?

– Naponta három-négyezren hét közben, hétvégén csak feleennyien.

– Mit lehet tanulni Lajos Maritól?

– Itt van az anyukám, mindjárt megkérdezem… Nekem is van egy Lajos Mari-szakácskönyvem, a 99 gyümölcsös édesség. Azt hiszem, Lajos Mari húsz éve váltott ki gasztroforradalmat, azaz akkor írt olyan recepteket, amelyek másfélék, modernek és a húsz évvel ezelőtti anyukáknak nagyon hasznosak voltak. Szerintem ma is az idősebb korosztály olvassa a receptjeit a Nők Lapjában.