Bár arra számítottam, hogy majd oda sem lehet férni a pultokhoz, szombat délután és este szinte csak lézengtek az emberek a Gasztroangyal című műsor nagyszabású rendezvényén. Három napig a vidéki gasztronómia kapott helyet a Millenárison, ahol valóban találkozhatott a közönség a műsorban szereplőkkel, ám ez a tény nem bizonyult elegendőnek a telt házhoz.
A kiállítás és vásár mellett minitanfolyamokon is részt vehettek a kellően szemfüles látogatók – én valahogy mindig elbámészkodtam az időt és nem értem oda jókor ahhoz, hogy beszálljak a kreatív folyamatokba, inkább csak külső szemlélő maradtam. Mindenesetre izgalmas volt így is látni, hogyan kell profin uborkát savanyítani, sajtot készíteni vagy igazi gyümölcslevet préselni. A rendezvényen azért alapvetően a vásárra, illetve a kóstolásra esett a hangsúly. Szerencsémre majdnem minden gazdánál, árusnál örömmel fogadták a csipegetni vágyókat – érdekes módon főleg a szalámis kiállítók voltak morcosak.
Biztos csak én vagyok túlzottan rászokva a bolti árukra, vagy az ízlelőbimbóim már haldokoltak épp és most éledtek újjá, de nekem hatalmas élményt adott minden egyes íz. Utoljára a nagymamám lekvárján éreztem ilyen zamatot, a méz sem volt még ennyire mézízű, mint itt, hogy a túrókról és sajtokról ne is beszéljünk. Akárhová léptem, egy falatka kóstoló várt, így ehettem finomabb szalámit, mint amilyen a téliszalámi, ihattam igazi homoktövisitalt, és kóstolhattam olyan rétest, hogy leültem tőle meglepetésemben, miközben még pár jó szót is szóltak közben hozzám.
Mindenképp a Gasztroangyal-hétvége erősségének számított a kiállítókat, árusokat körbelengő hangulat: kedvesek, közvetlenek, beszédesek és sztorizósak voltak. A kedvencem egy paprikatermelő bácsi lett, akivel úgy húsz percet sikerült a paprikatermesztésről beszélgetni, egy olyan témáról, amiről sosem hittem volna, hogy engem valójában ez érdekel. Ahogy a borosgazdánál is elbűvölve hallgattam, mi a különbség a kétfajta rozé között, amiket nyilván lelkesen megkóstoltam többször is. A Családellátónál frissen sült bukta illatozott, miközben a tulajdonos a vásárlókat dicsérte, hogy hozzájuk csak olyan emberek járnak, akik tisztelettel közelednek az étel felé. Különös volt látni ezt az elkötelezettséget, amivel a nagyáruházakban nyilván nem találkozunk, nézni, ahogy tényleg szereti azt a sajtot, amit kínál, és szeretettel nevelgette azt a paprikát, amit árul.
Inkább ez a hangulat adta meg a rendezvény báját, nem is annyira a kis tanfolyamok, vagy hírességek, akik feltűntek időnként. Olyan érzésem támadt, mint egy film után, amit nem a főszereplő, hanem a társa visz el a hátán. Mintha Batman helyett Robin miatt lenne jó a film. Remekül éreztem magam, rácsodálkoztam, mennyire nem tudtam eddig, micsoda ízek rejtőznek még a magyar konyhában, és ezt leginkább a résztvevőknek köszönhetem.
