Szóval mióta kikerültem a tokaszalonna-pacal-pirospaprika bűvköre alól, szeretteim folyamatosan azon nyüszögnek, vajh mit eszek én itt a világ végén, és mennyire éhezhetek, hiszen Ausztráliában furák az ételek, nincsen ételkultúra, csak kínaiak meg ízetlen csoffadék cuccok, amiket rádobnak a barbira, oszt jóvan. Én is így jöttem, mert az ausztrál beszámolók nagy részében azt olvastam, hogy itt bizony nagyon nehéz megtalálni hazánkfiának a számításait étel terén, mert mindenféle borzadály kacsingat az emberre a szupermarketek polcairól, és sok hazai cuccot sem lehet kapni, így aztán minden vasárnapi ebéd során beköszönt a táplálékapokalipszis, hogy jajj, Béla, mit együnk…
Viszont alapjáraton nyitott és kísérletező ember vagyok, enni pedig egyenesen imádok, így azt mondtam, ide nekem az ozi kaját, aztán majd én megmondom, mi a tuti, és mennyire is fogok én itt éhezni. Ezen gasztroszemléletem odáig vezetett, hogy a nadrágjaimat kínkeserves szenvedések árán sikerül begombolni, mert mióta itt vagyok, még ráhíztam jó pár kilót az otthon, indulás előtt felszedett 8 kilóra. Konstans zabálok, mert az ország ételei isteniek, az alapanyagok frissek és általában helyiek, így ha valaki engem keres Melbourne-ben, akkor vagy egy kajáldában talál, vagy kávéval/frozen yoghurttal a kezemben slattyogok a kis strandpapucskámban, és fényképezgetek meg nyammogok, hogy ú, de finom.
A folytatásért kattints a Grafoterápia caféblogra!