Az iskolai menzáról szinte mindenkinek van egy jó története: egy kedvenc konyhás néni, egy trükk, amitől úgy tűnt, hogy már megettük a rémes leves javát, az érzés, amikor végre ivólevet kaptunk leves helyett, és még hosszan sorolhatnánk. Hoztunk 10 megosztó menzás ételt.
Tojásleves
Kezdjük egy erős versenyzővel: a tojásleves minden idők egyik legrémesebb menzakajája, az, ami nálunk mindig, minden formában rossz volt. Egyszerűen nem volt olyan elkészítési mód, amiben élvezetes lett volna, a fehér, nyúlós tojásdarabokkal teli sárgás létől még ma is elfog az undor. Nálunk borzasztó rossz volt az íze, de hallottam másoktól, hogy náluk “deluxe” verziót adtak: a tojásleves mellé mennyei pirított kenyérkockák jártak, és az íze is egész tűrhető volt. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, így a tojásleves azóta is szigorúan tiltólistás.
Kenyérleves
Ha már kenyérkockákat emlegettünk, jöjjön még egy leves, a köménymagleves, vagy ahogy akkoriban hívtuk, kenyérleves. Hasonlóan nagy “kedvenc” volt, osztálytársaim egy időben azzal viccelődtek, hogy még az is jobb lenne, ha kőlevest kapnánk… Évekig nem volt szó róla, akkor került elő újra, amikor kismamaként egyre-másra azt hallottam, hogy egyek sok köménymaglevest, mert az segíti a tejtermelést – és még arról is próbáltak meggyőzni, hogy finom is.
Lebbencsleves – a zsíros peremű
A levesek sorát a lebbencslevessel zárjuk. A mai napig emlékszem, amikor hatodikban egy osztálytársam véletlenül magára borított egy egész tányérnyit, amint épp a pulttól a hosszú asztal felé tartott. Emlékezetes, mert bár nagyon kellemetlen lehetett neki, utóbb már nevetve beszéltünk róla, hogy duplán jól járt az esettel: egyrészt hazavihették a szülei, mert nem volt csereruhája, másrészt – és ez az előzőnél még sokkal nagyobb ajándék volt – nem kellett ennie belőle egy kanállal sem. A lebbencslevesnek egyetlen előnye volt, elég zsíros volt ahhoz, hogy a tányér óvatos mozgatásával meg tudjuk egy kicsit lögybölni, így magasabbra húzódott a zsírcsík a tányér oldalán, és büszkén mondhattuk, hogy mi már egész sokat ettünk belőle.
Amit szinte mindig érintetlenül vittem vissza, az a klasszikus finomfőzelék.” “A mai napig nem értem, miért finom a neve.” “Finomfőzelék? Az halálos. Főleg, amikor kis lisztcsomókat találtunk benne.” “Olyan, mikor bemegy, mint mikor kijön…
Főtt hús meggymártással
Nem maradhat ki a főételek sorából a főtt hús meggymártással és darával sem. Volt, amikor dara helyett főtt krumplival tálalták, de az már édes mindegy volt, azon az ebéden már a krumpli sem segített. A legnagyobb baj az volt, hogy esélyünk sem volt arra, hogy legalább valamelyik részét élvezhessük. A húsra ráfolyt a meggymártás, a meggymártás tele volt daradarabkákkal, a dara meg meggymártással. Voltak persze olyanok is, akiket ez egyáltalán nem zavart, sőt úgy ették, hogy mindent mindennel összeforgattak: ha a darát és a feldarabolt húst jól átjárta a meggy, pillanatok alatt belapátolták a tányér tartalmát.
Krumplis tészta
Káposztás tészta
Tökfőzelék pörkölttel
Kitörölhetetlen emlék: sokaknál ez is a rémségek táborába tartozik, de nekünk magával a tökfőzelékkel nem volt semmi bajunk. Azon drukkoltunk csak, hogy ne rakjanak rá sok pörköltszaftot, mert azt a részt mindig nagy ívben kerültük, ahol tocsogott a zsíros szaftban. Ki gondolta volna akkor, hogy 20 év múlva majd újra menő lesz a főzelék, és rántás nélkül, vagány új ízekben élesztjük újra a tökfőzeléket is?!
Paradicsomos káposzta? Ki lehet vele űzni a világból.” “Már 3 folyosóval arrébb is lehetett érezni, milyen büdös.” “Szeretem a paradicsomot és a káposztát is, de hogy jön össze ez a kettő???” “Inkább nem ebédeltem semmit, csak azt ne kelljen ennem.
Piskóta csokiöntettel
Természetesen az mindig jót jelentett, ha volt desszert is, csillogott a szemünk, mikor megtudtuk, hogy aznap még egy kis édességet is kapunk. Hogy aztán mennyire maradtunk lelkesek, az annak függvényében változott, mennyire volt száraz a piskóta. Széles skálán mozgott: a fűrészporos állagtól a fullasztón keresztül a “már majdnem puha, de mégsem”-ig sokféle volt, és bár a nagymami pihe-puha piskótatekercsével össze sem lehetett hasonlítani, azért így vagy úgy, de mindig lecsúszott az összes. Nem kockáztathattuk meg, hogy legközelebb esetleg épp emiatt ne kapjunk.
A beton…
Mi mással is zárhatnánk a sort, mint a menzás sárgaborsó-főzelékkel, amiről mindennél többet mond az, ahogy sokan a mai napig emlegetik: a beton. Nincs ezen mit szépíteni, valahol egy kincstárban biztos megvan a konyhás nénik bibliája, amiben 100 százalék, hogy a sárgaborsó-főzelék receptje el van írva – más magyarázat nem lehet arra, miért volt mindenhol olyan rémes ez a főzelék (is). A tökfőzeléknek hamarabb adtunk esélyt a rehabilitációra, de a sárgaborsó-főzelékkel szemben még nem tudtunk megenyhülni. Talán majd ha kitalálják, hogy ebben van az örök élet titka… Addig viszont inkább felejtsük el.