Fiúk, menzesz, őszinteség
„A kislányom mindössze ötéves volt, amikor gyermekeimet – három fiú és egy kislány (5–11 évesek) – nekem ítélte a bíróság. Mindennek tíz éve már. A válás előtt úgy gondoltam, hogy férfiként én intézem majd a »fiús« dolgokat, a feleségem pedig a »lányos« ügyeket, ám elég hamar kiderült, hogy kéthetente egy hétvége az édesanyjánál nagyon rövid idő ahhoz, hogy a kislányom megkapja mindazt, amire szüksége van. Nem volt mit tenni, bele kellett jönnöm a lányos apa szerepébe, és fel kellett készülnöm a kőkemény serdülőévekre.
Mivel gyermekeim anyjával a kommunikáció nem zökkenőmentes, máshol kellett információk után kutatnom. Sajnos a rokonságom nőnemű tagjai messze laknak tőlünk, így nem volt más ötletem, regisztráltam egy site-on, ahol szülők adnak egymásnak tanácsokat. Itt viszonylag gyorsan összebarátkoztam néhány édesanyával, akiknek mindenféle kérdést fel mertem tenni.
Mindegy, hogy kontyot kellett készítenem, körmöt festenem vagy a megfelelő ruhákat összeállítanom, ezen az oldalon valaki mindig akadt, hogy elmagyarázza, mit hogyan kell csinálni. Bár ezek is izzasztó élethelyzetek egy férfi számára, a legnehezebb mégis az volt, amikor a kislányom elkezdett menstruálni. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, és fel is készültem rá – volt otthon mindenféle betét, intimszappan –, de elmagyarázni neki, hogy mi történik éppen a testében, nem volt könnyű. Igazi hős volt, hogy dráma nélkül végighallgatta a mondókámat.
Korábban is szoros volt a kapcsolatunk, de ez az »esemény« még jobban összekovácsolt bennünket. Ma már nemcsak arra mer megkérni, hogy vásároljak neki melltartót, de a szerelemről és a fiúkról is sokat kérdezget. Elmondhatatlanul jó érzés, hogy ilyen őszintén és fesztelenül tudunk mindenről beszélgetni.” – Robert
Fotó: Profimedia
Pokoli hiány
„Egyedülálló apa vagyok, és egy ötéves kislányt nevelek. A válásom után úgy egyeztünk meg az exfeleségemmel, hogy nem leszek hétvégi apuka, felesben osztozunk a felügyeleti jogon, de egy idő után a volt feleségem úgy döntött, az lesz a legjobb mindenkinek, ha teljesen kiszáll az életünkből. Így lettem egyik napról a másikra egyedülálló édesapa. A helyzetemet nehezítette, hogy a feleségem pont akkor hagyott el bennünket, amikor aláírtam egy kétéves szerződést egy arab országban, sok ezer kilométerre a kislányomtól. A szerződést felmondani nem lehetett, magammal vinni nem akartam egy muszlim világba, így erre az időre a szüleim vették magukhoz.
Elmondani nem tudom, micsoda pokol volt számomra ez a két év távol attól az embertől, akit mindennél jobban szeretek ezen a világon, amit tovább terhelt a tudat, hogy ennek a kislánynak azt is fel kell dolgoznia, hogy édesanyja egyszerűen kisétált az életéből. Rengeteget skype-oltunk ebben az időben, nem bírtam ki, hogy ne lássam, és ne halljam a hangját; de ennek ellenére szabályosan fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem ölelhetem meg, hogy nem adhatok puszit a homlokára, és nem simogathatom meg a haját; és belebetegedtem, hogy nem lehettem ott a hatodik szülinapján, az ovis ballagásán és a farsangon.
Mára újra együtt élünk, de a rettegés, hogy távol kerülök tőle, azóta sem hagy békét, gyakran mind a mai napig megesik, hogy elsírom magam a félelemtől. Tudom, hogy sok esetben túlkompenzálom a dolgokat, hogy hajlamos vagyok elkényeztetni őt, de törekszem rá, hogy egy olyan mintát adjak át neki, amiben egyszerre kap helyet a következetesség, a szigor, az odafigyelés és az érzékenység. Nem szégyellem, hogy férfi létemre ilyen vagyok, egyszerűen csak szeretném, ha a kislányomból egy egészséges lelkű felnőtt nő válhatna, aki egyszer túl tud jutni szülei ballépésein, és megbocsát – és a végén elég lesz az, hogy mindennél jobban szerettem.” – Tim
A legjobb cél a világon
„A feleségem két éve hagyott el bennünket, miután alig egy év leforgása alatt csatát vesztett a rákkal szemben. Nem hittem volna, hogy ez vár rám, de egyedülálló apa lettem, két kislányt nevelek – és minden áldott nap hálát adok az istennek, hogy az apjuk lehetek. Bevallom, nem tudom, hogyan oldanám meg az életem nélkülük. Számomra nem létezik jobb cél a világon, mint felnevelni ezt a két csodagyereket.
Persze nem könnyű, az ezzel járó munka pokoli (pláne a főzés és a mosás), nagyon nehéz a jövőjüket meghatározó kérdésekben egyedül dönteni, de bármekkora is a kihívás, a nap végén mindig úgy érzem, hogy ennél jobb feladatot nem kaphattam volna az élettől, és hiszek benne, hogy jól csinálom, mert a szeretet irányít minden lépésemnél és döntésemnél. Tudom, gyakran csinálok hülyeségeket, de napi ezer döntés mellett ez talán megbocsátható. Ugye?” – Greg
Forrás: quora.com