Wolfgang Amadeus Mozartot minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjeként tartják számon. Munkássága számtalan más zenészre hatással volt és van a mai napig is. Zseni volt, olyan tehetség, amilyen évszázadonként csak egy-kettő születik, ez nem kétséges. Pályafutásával kapcsolatban sok részlet tudható, többek között az, hogy édesapjának, Leopoldnak mekkora szerepe volt Mozart karrierjében. Leopold, aki szintén zenével foglalkozott, hamar felismerte fia kivételes adottságait, és már egészen kicsi korától kezdve szigorú és igényes tanára volt a kis Mozartnak. Gyakran megverte a fiát, ha hibázott, vagy nem gyakorolt eleget: a gyerek csapongó figyelmét és érdeklődését szigorú keretek közé szorítva nevelt Mozartból céltudatos zenészt.
Leopold módszerei ma már kétségtelenül kegyetlennek tűnnek, és bárkit megkérdeznénk arról, kell-e, lehet-e egy tehetséges gyereket erőszakkal kényszeríteni arra, hogy fejlődjön, a válasz egyértelmű és felháborodott „nem” lenne. Miközben ma is bevett gyakorlat zenésznek készülő kicsiket napi sok órás, monoton gyakorlásra sarkallni és minden más tevékenységet ennek függvényévé tenni; sportoló gyerekeket iskola előtt hajnalban és iskola után estébe nyúló edzésekre vinni, és közben elvárni tőlük, hogy jól is tanuljanak. Az érkező eredményekre visszamenőleg igazolásként tekintünk: nehéz volt, sok szenvedéssel járt, de lám, megérte! De vajon tényleg megéri minden esetben? És hogy érzik magukat közben azok, akiknek a bőrét ilyenkor a vásárra visszük: maguk a gyerekek?
Nem tehetséges, csak ügyes!
Az az igazság, hogy nagyon könnyedén dobálózunk a „tehetség” fogalmával ahhoz képest, hogy milyen ritka jelenségről van szó. A felmérések szerint valódi, kiemelkedő tehetséget mindössze az emberek öt százaléka hordoz. Ha valaki okos, szorgalmas, egyenletesen jól teljesít sok területen, akkor valószínűleg sikeres lesz – de ez nem tehetség.
Nem véletlen, hogy mostanában a gyerekekkel kapcsolatban óvatosabban fogalmaz a tudomány is, és tehetségígéretekről beszél inkább: több dolognak kell együtt állnia ahhoz, hogy valaki kibontakoztathassa, ami benne rejlik, és ezt egészen odáig el tudja vinni, hogy ennek látható, értékelhető eredménye legyen.
Joseph Renzulli már 1978-ban kimondta, hogy a tehetség nem az intelligencia függvénye. Ő három olyan tényezőt nevezett meg, amelyek együttes megjelenése szükséges ahhoz, hogy valakit tehetségként tarthassunk számon. Ezek az átlagon felüli, kiemelkedő képesség valamely területen, a feladat iránti elkötelezettség, és a kreativitás. Mindhárom együttes jelenléte adja azt a különleges együttállást, ami egy tehetségígéret valóra váltását eredményezi.
Azaz hiába kitartó valaki, ha nem kreatív, akkor nem tehetséges, csak szorgalmas; vagy hiába van tele forradalmian új, eredeti ötletekkel, ha azokat sosem viszi végig.
Ha egy szülő szeretné alakítani, hogy a gyereke kibontakoztathassa vélt vagy valós tehetségét, a három összetevő közül egyre tud csak úgy-ahogy hatni: a feladat iránti elkötelezettségre. Ezt tette Mozart apja is, amikor fizikai és érzelmi kényszert alkalmazva sarkallta fiát a rendszeres gyakorlásra, és ezt teszi minden edző, oktató és szülő, aki a gyerekek életét úgy alakítja, hogy mindent felülíró fontosságú legyen az, amiben a gyerek bizonyos szintű adottságokat mutat. Ha valaki tényleg zseniális, annak ez megoldja a jövőjét, a többiektől viszont elveheti a kihívások legyőzésének örömét.
Jelenet az Amadeus (1984) című filmből (Fotó: AMLF / The Saul Zaentz Company / Collection ChristopheL via AFP)
És az arány, csak emlékeztetőül: a gyerekek mindössze öt százaléka valóban tehetséges, így a maradék 95 százaléknak az jut, hogy vagy kötelességtudóan teljesít, és elég jóvá válik valamiben, de sosem kiemelkedővé, vagy frusztrálttá válik és egy idő után elmegy a kedve attól, amit eredetileg szívesen csinált. A legrosszabb esetben pedig akár össze is roppanhat az elvárások súlya alatt, és talajvesztetté válhat: olyan nem tudok lenni, mint amilyennek mások szerint kellene lennem, de akkor mire vagyok jó egyáltalán?
Győztesek kultusza
Nézzünk szembe vele: teljesítményfüggők vagyunk. Az alapján tekintünk valakit értékes embernek, hogy mit ért el az életben, és minél látványosabbak ezek az eredmények, annál inkább gondoljuk az illetőt jónak vagy elismerésre méltónak. Ha valaki nem feltűnően ügyes semmiben, akkor legalább legyen kreatív: indítson start-upot egy olyan ötlet alapján, ami még soha senkinek nem jutott eszébe, legyen szellemes társalgó vagy trükkösen találjon kiskapukat bármilyen helyzetben.
Ez a fajta elvárás hatalmas nyomást helyez mindannyiunkra, és azok, akik egyszerűen csak hasznos tagjai a társadalomnak, könnyebben érezhetik magukat értéktelennek.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a tehetség és a teljesítmény között nincs közvetlen összefüggés. Aki folyamatosan jól teljesít, az valószínűleg inkább elhivatott és szorgalmas, mint zseniális. Valójában a tehetségígéretek között viszonylag gyakori, hogy egyes területeken alulteljesítenek:
- vagy azért, mert egyáltalán nem érdeklik őket a hétköznapok kihívásai, és ezért időpocsékolásnak érzik energiát fektetni abba, ami csak fontos, de nem izgalmas;
- vagy azért, mert a fejlődésük annyira egyenetlen, hogy az egyik oldalon kiugró teljesítménnyel szemben egy másik területen kifejezetten lemaradnak a kortársaikhoz képest.
Ha ez éppen a társas érintkezés, akkor sokáig ki sem derülhet, hogy valamiben jók, mivel nincs meg az eszköztáruk ahhoz, hogy ezt megmutassák másoknak. Aki viszont egy kicsit jobban kommunikál, mint mások, azt hajlamosabb a közössége magasabbra értékelni, mint amennyire valójában tehetséges, ezzel olyan nyomást helyezve rá, amit sok esetben nehéz feldolgozni.
Sok családnak az is gondot okozhat, hogy egy idő után már a pénze után fut, mert annyi energiát, pénzt és időt fektetnek a jó adottságú gyerek tehetséggondozásába, hogy egy idő után már azt várják el, hogy mindez megtérüljön: tanulmányi eredményekben, sportsikerekben, művészi karrierben és az ezekkel járó lehetséges anyagi haszonban.
Ezen a ponton a gyerek már nem szállhat ki akkor sem, ha szeretne, mert a környezete hálátlannak vagy érzéketlennek tartaná miatta – holott csak önmaga szeretne lenni.
Fotó: Getty Images
Szász Marci története kétszer járta be a magyar sajtót. Egyszer akkor, amikor a kilencvenes években csodagyerekként bukkant fel a nyilvánosságban. Pillanatok alatt vált országos ismertségű, ünnepelt sztárrá, mindenki rajongott azért, milyen okos, mekkora a szókincse, milyen talpraesetten kommunikál a felnőttekkel, és még tüneményesen is néz ki. Másodszor akkor került a figyelem középpontjába, amikor kiderült, hogy sem tudós, sem feltaláló nem lett belőle, „csak” informatikus, aki teljesen hétköznapi életet él. Az ország nagy része csalódottan hördült fel: ez hogy lehet? Miközben Szász Márton visszatekintve azt mondja: nem jól azonosították annak idején, mire is képes.
Nagyon magas intelligenciahányadossal rendelkezett, kíváncsi volt arra, hogyan működik a világ, hamar megtanult olvasni, és szívesen töltött időt felnőttek társaságában – ennyi pedig elég is volt ahhoz, hogy zseninek kiáltsák ki, holott nem volt olyan kivételes adottsága, ami ezt indokolta volna.
Egy idő után (hiszen kivételesen intelligens), ezt maga is felismerte, és a rá nehezedő elvárásokkal nehezen tudott mit kezdeni. Az, hogy az ő története így alakult, nem az ő hibája. Minden gyereknek fontos, hogy elismerjék és szeressék, ő sem volt ezzel másképp. A zsenikultusz az, amivel sem ő, sem a környezete nem tudott mit kezdeni, és ami miatt úgy érzi, hogy csalódást okozott a világnak – ennek feldolgozásához viszont már nem kapott segítséget.
Elég csak szeretni, a többi majd alakul
Daniel Tammet brit informatikus valóban zseni. Kivételes memóriája van, néhány hét alatt képes megtanulni egy idegen nyelvet, bonyolult matematikai összefüggéseket gondol végig néhány perc alatt a maga sajátos, vizualitáson alapuló gondolkodásmódján. Az ő legnagyobb szerencséje az volt, hogy a szülei egyszerűen csak szerették, és nem gyakoroltak rá különösebb nyomást. Tammet az önéletrajzában részletesen beszámol róla, hogy az apja és az anyja érdeklődéssel és humorral figyelték, hogyan fejlődik a fiuk, és a szűkös anyagi helyzetükhöz mérten mindent megadtak neki, amit ő maga jelzett igényként – esélyük sem volt, hogy értsék, vagy követni tudják Daniel furcsa, egyenetlen fejlődését, de mindig nyitottan álltak hozzá.
Pedig Daniel nem volt könnyű gyerek: kényszeres viselkedésformákat mutatott, epilepsziás rohamai voltak, nehezen kommunikált a kortársaival, és mindig nagyon megviselte, hogy mások nem értik meg. 25 éves volt, amikor Asperger-szindrómával diagnosztizálták: ez sok mindenre adott utólag magyarázatot, de nem jelenti automatikusan, hogy ennek köszönheti a képességeit. Daniel egyszerűen csak abban a bizonyos öt százalékban van. És minden különösebb családi nyomás nélkül válhatott azzá, aki. Olyan sodró erejű benne a belső hajtóerő, hogy azzal semmiféle külső elvárás vagy kényszer nem vetekedhet.
Daniel Tammet (FOTÓ: LIONEL BONAVENTURE / AFP)
Vekerdy Tamás azt írta, hogy nem az teljesít majd igazán jól a „kemény, versengő, taposó” felnőttéletben, akit már gyerekkorában is „kemény, versengő, taposó” körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg.
Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal szemben.
Ha valaki átütő erejű tehetség, akkor addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a maga útját. Ehhez megérdemel minden segítséget és támogatást, de nem elvárásokat – hiszen a saját magával támasztott elvárásai éppen elég grandiózusak és nyomasztóak, sokszor a teljes összeroppanásig szorongatóak. Aki pedig egyszerűen csak ügyes vagy okos, az jó, ha sokféle lehetőséget kap, amiből szabadon választhat. A társadalmat nem az ötszázaléknyi zseni működteti és viszi sikerre, hanem a 95 százaléknyi átlagember – és köztük akadnak szép számmal olyanok, akik néhány dologban jobbak, mint mások.