A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk.
Részletes leírás
Nővé maszkírozza magát, szétlövi a fél világot, vagy átszel egy óceánt – ilyenek a filmes kedvenc apukáink. Jelöld te is a kedvenc apukádat: a sajátodat, a párodat, akár a szomszédodat, a valóságban nem kell szuperhősnek lenni ahhoz, hogy jó apuka legyen valaki.
1. Mrs. Doubtfire
Talán elsőre mindenkinek Robin Williams ugrik be a Mrs. Doubtfire-ből. Válás után az apuka nem elégszik meg a heti egy láthatással, és középkorú özvegyasszonynak maszkírozva magát beáll a saját gyerekei mellé bébiszitternek. Ebben a videóban változtatja át a barátja:
2. Elrabolva
Az akciófilmek történetében talán a legelszántabban Liam Neeson karaktere, Bryan Mills keresi a lányát több részen keresztül is. Az ex-titkosügynök útját senki nem állhatja, és lemészárol minden rossz fiút, hogy a lányát megmenthesse.
3. Némó nyomában
A cukiságvonalon nyilván Pizsi, a bohóchal apuka a nyertes. Pizsi tényleg átszeli a fél óceánt, hogy a kisfiát, Némót kiszabadítsa. Tudom, hogy már baromi régi mese, de engem mindig megvesz.
Különösen imádom Pizsi segítségét, a szenillis Doryt, vagy magyarul Szenillát, akinek aranyhalmemóriája van – de ez a nevéből is kiderül –, aztán valahogy mégis ő segít Némónak és a mindenre elszánt apukájának újra egymásra találni.
4. Az élet szép
Szívbe markoló történet Guidóról (Robert Benigni) és a kisfiáról, akit deportálnak a nácik, viszont a legnagyobb szörnyűségek közepette az édesapa megpróbálja elhitetni a kisfiával, hogy ez az egész csak egy nagy játék, és nem kell félni semmitől. Nem lehet rajta nem sírni.
5. Nevem Sam
Sam Dawson (Sean Penn) egy hétéves gyerek szellemi színvonalán ragadt, és egyedül neveli a kislányát. Ahogy a kislány egyre nagyobb és okosabb lesz, a gyámhatóság nem engedi, hogy Samnél maradjon a lánya. És akkor jön Michelle Pfeiffer karaktere, aki ügyvédként próbál segíteni a férfinek visszaszerezni a kislányát, igaz, eleinte nem is akarja elvállalni az ügyet.
Kriszta már másfél éve volt egyedül, amikor találkozott Péterrel. Elmúlt harmincöt, és volt egy autista kislánya, de egyiket sem érezte hátránynak a párkeresés szempontjából. “Azt láttam, hogy akinek kellek, annak kelleni fogok tokkal-vonóval. Akinek meg nem, annak tök mindegy, hogy kutyám van, macskám, vagy három atombombám otthon. Randiztam, ismerkedtem, de egy olyan ember sem volt, akivel Enikő miatt nem maradtunk együtt. Olyan “jelöltek” akadtak, akik találkoztak a lányommal, és azt láttam rajtuk, hogy ez a feladat valószínűleg meghaladja az erejüket.” Péterrel egy ideje ismerték már egymást, mikor komolyabban találkozgatni kezdtek. Már az első alkalommal látták, hogy “ez rendben lesz”, és Péter már a második randevún kérte, hadd találkozzon a kisánnyal. Szerette volna látni, menne-e neki ez így együtt. – Mikor is volt, Peti, februárban? – kiabál ki Kriszta a konyhába, ahol Péter épp kakaót kever a lányoknak (merthogy most már kettő van, de erről később…) – Január tizenkettő, két óra – kiabál vissza Péter. – Nyolcadikán voltunk az Ellátó kertben, tizenegyedikén a mozi, szóval tizenkettő.
Sétálni mentünk a Tabánba. Enikővel gyakran jártunk oda. Rótta a szokásos köreit, és egyáltalán nem foglalkozott Péterrel. Kicsit csalódott voltam, hogy semmi kémia nincs köztük. Aztán hazaindultunk, beültünk a kocsiba, Péter folyamatosan mesélt valamiről. És egyszer csak azt láttam a visszapillantó tükörben, hogy Enikő nagyon fülel. Minden idegszálával figyelt, nagyra nyílt a szeme, forgatta a fejét, mintha azt kérdezte volna, kié ez a hang. Mintha valami nagyon különlegeset hallana. Hazaértünk, és onnan kezdve Péter volt az isten. Péter etessen, Péter adjon játékot, Péter dögönyözzön. Egyre inkább jóban lettek.”
Ez a természetesség talán azért is különös, mert Péternek azelőtt semmilyen kapcsolata, tapasztalata nem volt gyerekekkel. “Soha egy percig nem volt téma nálunk az, hogy Enikő autista. Azon kívül, hogy az elején elmondtam neki. Inkább kíváncsi volt. Azt mondják, hogy az autisták nem mutatják ki az érzelmeiket. Pedig kimutatják, csak a maguk módján, finom rezdülésekkel. És Péternek van erre antennája.”
Nem sokkal később összeköltöztek, és tavaly összeházasodtak. Enikőt Kriszta fürdeti, de már Péter veszi ki a kádból, törli meg, öltözteti fel, és viszi az ölében az ágyba. “Nagy ritkán vannak anyás perdiódusai, de csak vele hajlandó elaludni” – meséli Kriszta, aki azt mondja, férje hajlamos eltűnni a gyerekekkel. “”Peti megtanult képekkel kommunikálni, ő eteti Encit, kicseréli a pelusát, hozza-viszi suliba és fennmarad vele, ha éjszaka nem tud aludni, hogy ne legyen egyedül és én is tudjak pihenni. Szombatonként fix program, hogy ketten elmennek kalandozni: palacsintáznak a Római-parton, megnézik a Velencei tavat vagy a kacsákat a Kopaszi-gáton. Ez az ő apa-lánya idejük. Most, hogy jöttetek, azt mondta, én csak öltözködjek, sminkeljek, legyek kész, ő majd intézi a kicsiket. Ez nagyon jellemző rá. Ha szombaton szeretne tovább aludni, gond nélkül felkel velük hatkor, fél hétkor.”
Szóval, gyerekek. Krisztáéknak ma már van egy közös kislányuk is: Patrícia nyolc hónapos. “Mindenképp szerettem volna még szülni, megélni az anyaságot egy egészséges gyerekkel. Sokan biztattak. Persze aggódtak is, és én is aggódtam, mert mi lesz, ha… azt éreztem, én ezt még egyszer nem tudom végigcsinálni. Aztán jött Péter, és vele minden természetesebb lett. Amikor vártuk Patríciát, azon gondolkodtam, vajon milyen apa lesz Peti. Aztán rájöttem, hogy ő tulajdonképp már apa, hiszen Enikő annak választotta.”
Enikő ma már kilenc éves. Etetni, pelenkázni kell, de iskolába jár, és a tabletjén bonyolult dolgokat old meg. Az emberekhez furcsa kettősséggel viszonyul: vagy keresztülnéz valakin, vagy első perctől úgy viselkedik vele, mintha mindig is ismerte volna. De azért nagyon kell tudni, mit szeret és mi borítja ki. Kérdéses volt hát, hogy hogyan viseli majd a pici jelenlétét. “Ahogy Pati elkezdett kinyílni, és figyelni Enikőre, egyszer csak azt vettük észre, hogy ha itt hagyjuk őket a szobában, akkor csend van, és szépen elmotoszkálnak egymás mellett. Pati lesi Enci mozdulatait. Neki természetes, hogy a nővére ilyen, és Enikő ezt valószínűleg megérzi.” Peti pedig? Most még jobban apa – fogalmaz Kriszta. “Annyival könnyebb neki, mint egy első gyerekes férfinak, hogy ő már tud pelenkázni. Csak most kisebb méretben kell” – nevet.
“Mikor Krisztával összejöttem, már tudtam, hogy mi a pálya. Nem volt kérdéses, hogy ha működik, akkor együtt működik. Nem nagyon fordult meg más a fejemben. Ránéztem az Encire, és azt mondtam, hogy megleszünk. Nem tudtam, hogy ez milyen, csak csináltam, és jött magától. De sosem kezeltem más gyerekként őt. Kriszta megtanította, mire kell vigyázni nála, mi az, amit nem szeret, és lassanként megismertük egymást. Aztán hamar azt mondtuk, jöhet a következő gyerek, minek húzzuk az időt?”
“Mindkettőnek nagyon tudok örülni, és mindkettőre tudok mérges lenni. Egyformán féltem őket. Nekem az a lényeg, hogy mindkettőnek jó legyen.”
A kicsi vagy a nagy cumi kell? – kiabál ki Kriszta Péternek. Két gyerek, két méret.
Felelősség ez. Figyelni, törődni, ha baja van kitalálni, hogy mi az. Erre az Enci tanított meg, mert nála is ugyanolyan nehéz kitalálni. Ő nem mondja el, a Patri még nem mondja el. Szóval Enikő szép fokozatosan megtanított az apaságra. Már fejjel lefelé, csapból kijőve, félálomban is tudtam pelenkázni.”
“Hangulattól, időponttól függetlenül mindig másnak örülnek. Nekem kihívás az, hogy ha nincs jó hangulatuk, azt hogyan lehet átvarázsolni. Mikor már mindent kipróbáltál… már kicserélted, megitattad, megcsikizted, elénekelted hatvannyolcszor a bóbitát… és a végén tök jó érzés megtalálni azt, amitől vigyorog. Ha egy rajzfilmtől, ha a kajától, ha a sétálástól, az mindegy.”
Mivel Enikő nem beszél, és nem is fejezi ki úgy az érzelmeit, mint egy átlagos gyerek, kérdezem Pétert, miből látja, hogy ő fontos neki. “A pillantása, a tapintása, ahogy néz. Ő nem fog odajönni és megölelni, de ha hozzáér a kezemhez, vagy ül mellettem a kanapén és rám sandít a szeme sarkából, akkor már tudom, hogy “megvagyunk”. Amikor este felöltöztetem, és viszem aludni, kapok egy puszit a nyakamra. Ez nem jár tőle senki másnak.”
