Szuperapu: Sipos Attila apa és anya is volt, amíg felesége súlyos betegséggel küzdött

Szarka Nóra | Fotózta: Révai Sára | 2016. Június 20.
Erika és Attila története szokványosan indult: megismerkedtek, egymásba szerettek, összeházasodtak, majd gyerekeik születtek. Mindenki boldog volt és egészséges, aztán egyszer csak történt valami borzalmas, és Erika hónapokra kórházba került. Attila pedig ott maradt egyedül a két csöppséggel, a munkájával, és a hétköznapi, megoldandó problémákkal. De nem adta fel, szuperapukához méltóan helyt állt. És teszi ezt azóta is. Sipos Attila a következő jelölt az ország kedvenc apukája címre.
Döntött a zsűri, megvannak az ország kedvenc apukája pályázatunk döntősei. Kilenc édesapa, kilenc szívhez szóló történet – közülük kerül majd ki a nyertes. Hogy ki lesz az, azt az olvasókra bízzuk. A héten bemutatjuk a jelölteket, ti pedig itt szavazhatjátok meg, ki legyen a győztes.
 
Lassan kicsengetnek, Erika és Attila egymás kezét fogva várja a gyerekeket a suli előtt. Összetartoznak, ez jól látszik, nemcsak azért fogják egymás kezét, mert Erika a férjébe kapaszkodik. Ékes és Bulcsú megölelik a szüleiket, végre mindenki együtt van, irány a játszótér.

 

“Most szabadságon vagyok, így együtt jövünk a gyerekekért, egyébként Erika egyedül jön értük, hiszen bottal már tud járni. Amikor stroke-ot kapott 2010-ben, akkor a gyerekek nagyon kicsik voltak: Ékes 3, Bulcsú 1 éves. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy a kicsik ne ijedjenek meg, és rettentően féltettem Erikát, hiszen láttam, hogy nagy a baj, de nem gondoltam, hogy ekkora.”

 

“Nem tudtam felkelteni reggel a feleségemet, nem beszélt, nem mozdult, így hát hívtam a mentőket. 45 perc telt el, mire odaértek. A kórházban azt mondták, hogy ez egy »baleset«, hiszen Erika makkegészséges és fiatal volt. Sokáig rettegtem, hogy nem marad életben, aztán pedig mindent újra kellett tanulnia. Beszélni, olvasni, járni. És persze dolgoznom is kellett, meg ellátnom a srácokat, és Erikában is tartani a lelket.”

 

“Így utólag belegondolva fogalmam sincs, hogy sikerült. 3-4 órát aludtam éjszakánként, hajnali 3-kor keltem, főztem, mostam, próbáltam mindent belepréselni 24 órába. Akkoriban vegetáriánusok voltunk, tehát az ebédet is vinni kellett az oviba. Aztán munka, és rohanás Erikához. Segítség nélkül nem is ment volna” – meséli Sipos Attila, aki a találkozóra stílszerűen Dad feliratú pólóban érkezett.

 

“A szüleim, a nővérem, Attila húga és a barátnőm rengeteget segített, de a férjem volt a bástya, nélküle nem épülök fel. Állandóan viccelődött, tartotta bennem a lelket, beszélni tanított, vigasztalt. Évekig tartott, amíg annyira rendbe jöttem, hogy az anyai teendőim nagy részét vissza tudtam venni. Ha nehezebben és lassabban is, mint mások, de boldogulok.”

 

“A jobb oldalam béna maradt, a kezem egyáltalán nem, a lábam részlegesen mozog, bár a térdemtől lefelé alig érzek valamit. A munkámat soha többé nem folytathatom, mert aranyműves voltam, az nem megy fél kézzel. A sport is nagyon hiányzik, az is része volt az életünknek” – mondja Erika, időnként elsírva magát. Ennyi év elteltével is nehezen beszél a betegségéről.

 

“Az a legkevesebb, hogy nem fogjuk körbebiciklizni a Balatont. Ennél sose legyen nagyobb bajunk! Ami történt velünk, annak megvan a jó oldala is, sokáig kerestem, míg találtam egyet, de rájöttem: így Erika sokkal több időt tud tölteni a gyerekekkel, mint más anyukák, hiszen mindig velük van.” Egymásra néznek, Erika bólint, ezt már sokszor megbeszélhették, látszik. Azt mondják, hogy igyekeznek mindenben megtalálni a jót, különben sokkal nehezebb lenne az élet.

 

Menni kell, Bulcsú passzolja a labdát, Attila visszarúgja, aztán pedig hintázni akarnak. Unatkozni mellettük nincs idő. Magasba röpülnek a hintával a gyerekek, közben pedig azt mesélik, mi mindent csinálnak anyával: “Főzni szoktunk, kézműveskedni, játszani, és mindig együtt tanulunk.” Ezek anya feladatai. Biciklizni apával járnak, de általában olyan programokat szerveznek, amiben Erika is részt tud venni. Most már könnyebb, hiszen tud járni, amíg tolókocsiban ült, addig nagyon nehéz volt minden, még bevásárolni is. A szomszédaik remek emberek, akik mindig segítenek, ha Attila vagy Erika megkéri őket.

 

Néha előfordul, hiszen Attilának két munkahelye is van, másképp nem tudnának megélni, ezért apa a hétvége egyik napján még eljár dolgozni. A komolyabb főzések Attilára maradnak, egyszerűbb dolgokat Erika is el tud már készíteni, csak lassan, hiszen fél kézzel nem olyan egyszerű. Meg a gyerekek is segítenek, mert már nem olyan kicsik, Ékes 9 éves, Bulcsú pedig 7.

 

A nyári szünetben biztosan lesz egy hét családi nyaralás, de még nem tudják, hogy hová utaznak. Egyébként szeptemberig Erikával lesznek otthon a gyerekek, Attila pedig dolgozik, mert a lakás- és autóhitel mellett nem megy másképp.

 

“Olyan jó lenne, ha tudnék újra vezetni, mert így nehéz eljutnunk bárhova is a gyerekekkel, apa nélkül. Szegény, sokszor elrohan a munkahelyéről, hogy elvigyen minket valahová, vagy hazavigyen minket, mert a házunktól még sokat kell gyalogolni a buszig. Amikor odaköltöztünk, még én is vezettem, ez nem volt szempont. Most másfél óra, amíg eljövök a suliig, ugyanennyi vissza. Szerencsére már tudok mosni, meg egy csomó mindent megoldok, de addig Attilának kellett mindent csinálnia, amíg ezek nem mentek. És nem volt türelmetlen, még viccelt is.”

 

“A jókedve, a humora sokszor segít. Nem tudom, mit csinálnék nélküle, ha nem lenne ilyen remek ember, ilyen odaadó apa és ennyire jó férj!” – Erika hangja el-elcsuklik, miközben arról mesél, hogy máig sok mindenben segítségre szorul. Pedig nagyon kemény, belevaló csaj lehetett, a húszas éveiben vidámparkokkal járta a világot, amit összeszereltek és elbontottak, szóval kemény fizikai munkát is végzett, később aranyműves lett, és mindig sportolt.

 

Kicsit csöpörög az eső, ezért egy fagyizóba húzódunk be, közben Attila eszébe jut egy régebbi történet: egyik este sétálni mentek, a gyerekek bicajoztak, amikor hirtelen hatalmas zuhé kerekedett, jégesővel. Eszükbe sem jutott hazafutni, hiszen Erika nem tud sietni. Ékes és Bulcsú félt a vihartól, a szakadó jégtől, ezért Attila azt találta ki, hogy guggoljanak le, Erika föléjük hajolt, ő meg átölelte a feleségét, és így egy kis sátrat csináltak a gyerekek fölé, hogy ne féljenek. Attila feje másnap tele volt puklikkal, mert a jég rá esett, de nagyobb baj nem történt.

 

“Nagyon büszke vagyok a férjemre, mert remekül helytáll, ellátta a gyerekeket, mindent megcsinált, és miközben hullafáradt volt, még engem is igyekezett jó kedvre deríteni, pedig ez nem lehetett könnyű, mert nagyon nehezen éltem meg az elmúlt éveket. Nélküle nem tartanánk ott, ahol most vagyunk, nekem egyértelműen Attila a világ legjobb apukája” – mondja Erika.

 

“Sosem voltunk partiarcok, a bulizás nem hiányzik. Szeretek vígjátékokat és sci-fiket nézni, játszunk a gyerekekkel, végezzük az otthoni teendőket. Ami megváltozott, az az, hogy sokat aggódom: vajon minden rendben van-e otthon, nem történt-e valami. Ilyenkor nagyon jó, hogy van telefon, így mindig tudom, hogy Erikáék mit csinálnak” – meséli Attila.

 

Erika volt az, aki az NLCafé felhívására levelet írt, és a férjét jelölte az ország legjobb apukája díjra. A jelölést Erika egyik barátja küldte el, és Attila egészen addig, amíg a történetük a döntőbe jutott, nem is tudott a jelölésről. Kicsit zavarban is van, mert szerinte ő semmit sem csinált, csak tette a dolgát, ahogyan bárki más is csinálta volna az ő helyében…

Itt olvashatsz még többet apukákról: 

Exit mobile version