„Kitartóan kerestük a választ, hogy mi a boldog házasság titka”

Kriszta és László – 38 év házasság

Nem ismerjük egymást, mégis otthonukban fogad Kriszta és László, ahogy jegyesoktatóként tették ezt közel ezerötszáz párral, hogy okos szavaikkal, őszinte és érdeklődő személyiségükkel a boldog házasság felé terelgessék őket. 

„Egy közösségbe jártunk mi ketten. Tizennégy éves voltam, amikor Laci elkezdett nekem udvarolni, két évvel később pedig mondta, hogy elvesz feleségül. 1981-ben kötöttünk házasságot, született öt gyermekünk, és lett tizenkét unokánk – meséli Kriszta, aki megosztja velem az is, hogy hét éven át készültek a házasságra. – Minden létező szakirodalmat elolvastunk, filmeket néztünk, színházba jártunk, mindenkit megkérdeztünk a témában, és kitartóan kerestük a választ, hogy mi a boldog házasság titka, illetve igyekeztünk megérteni, miért dönt valaki a válás mellett.”

„Próbáltuk figyelni, mások hogyan élnek, és sokat beszélgettünk arról, hogy mi hogyan szeretnénk együtt élni” – veszi át a szót László, és hozzáteszi, azokban az időkben még természetes volt, hogy az ember nem akar elválni. „A fejünkbe vettük, hogy megpróbáljuk ezt jól csinálni. Persze ennek ellenére belesétáltunk egy csomó olyan csapdába, aminek megoldását a pszichológia segítségével ma már könnyen meg lehet találni” – folytatja Kriszta.

A házassággal egy új fejezet kezdődött a fiatal pár életében, nemcsak az összeköltözés ideje jött el, de egy fontos felismerésé is: „Azáltal, hogy ünnepélyes keretek között kimondom, hogy holtomiglan-holtodiglan, minden megváltozik – folytatja László. – A házasság más, mint az együttélés, ahol mindig ott egy kiút, ám ha kimondod az igent, egyfajta elköteleződést vállalsz azért, hogy biztonságot adj a másiknak.”

A legnagyobb felismerés azonban nem ekkor, hanem tíz évvel később érte utol őket: „Kriszta akkor jött rá, hogy bár együtt neveljük a gyerekeket, dolgozunk, fenntartunk egy háztartást, mi ketten mint pár a háttérbe kerültünk. Nem csináltunk együtt semmit. Később megértettük, hogyan és miért történhetett ez: amikor az ember összeházasodik, szerelmet érez, jelen van a romantika, ám ahogy halad előre az élet, egyre több a feladat. A munka mellett állandó kihívást jelent a család, a gyerekek nevelése, és ahhoz, hogy ez a szerkezet jól működjön, csapatmunkára van szükség – ez azonban háttérbe szorítja a romantikát és a szerelmet. Amikor erre rájöttünk, elhatároztuk, kerül, amibe kerül, minden héten egy estét együtt töltünk – szerelmesen, kettesben. Harminc éve tartjuk magunkat ehhez – néha bizony a gyerekeink hátrányára, de ők mindig érezték, ha mi jól vagyunk, ők is jól vannak.”

„Egy nő számára mindig nagy dilemma, hogy elsősorban anya legyen vagy feleség. Bevallom, én többször döntöttem a feleség szerep mellet, de azt hiszem, erre volt szükség ahhoz, hogy ennyi idő után is együtt és boldogok lehessünk.”

Sokan kérdezik tőlük, mi a boldogságuk titka, a kézenfekvő válasz pedig sokakat meglep: „Házasságuk alapköve, hogy szeretjük egymást, mindkettőnk számára az a legfontosabb tevékenység, hogy együtt lehessünk, ennek pedig mindig abszolút prioritása van – mondja Kriszta, akinek László egész egyszerűen a minden. – Van közöttünk egy mély – testi, lelki – találkozás, amit senki mással nem lehet kialakítani, még egy legjobb baráttal sem.”

A kölcsönös szeretettel kéz a kézben jár az élethosszig tartó tanulás: „Az elfejlődés sok pár életében probléma, mi azonban szerencsések vagyunk, mert minket kezdettől fogva nagyon érdekelt a pszichológia. Formáltuk egymást rendesen. Ha az egyikünk elfáradt, vagy leállt a változni akarás szándékával, a másiknak előbb-utóbb sikerült felpiszkálnia – mondja Kriszta, aki őszintén vállalja, konfliktusból is bőven kijut: – Nagyon tudunk veszekedni, de megtanultuk, hogyan kell kibékülni, és feloldani azt a feszültséget, amit a veszekedés kivált.”

„Amit a közös évek alatt megtanultunk, hogy meg tudjuk fogalmazni, hogy mit akarunk, mire lenne szükségünk – és ezt fel merjük hozni a másiknak, hogy aztán közösen megtaláljuk a megoldást” – magyarázza László.

„Én például sokáig nem tudtam kimondani Lacinak, mennyire zavar az, hogy tíz éve otthon vagyok a gyerekekkel, miközben ő kifelé éli az életét, élvezi a sikereit. Ekkor mondta ki nekem, mennyire hálás azért, amit vállaltam. Ez a konfliktus döbbentett rá minket arra, hogy meg kell tanulnunk úgy kommunikálni, cselekedni, hogy azt a másik biztosan értse. Hiába mondja, hogy szeret, ha én azt nem érzem. Ha ezt nem kapom meg Lacitól, én biztosan nem tudtam volna ezt az egészet végigcsinálni.”

Aki azt hinné, harmincnyolc év után nincs mit tanulni, az téved: „Folyton egy másik életszakaszban vagyunk, és mindegyiknek megvan a maga csűrcsavarja. Épphogy túljutottunk azon, hogy elmentek a gyerekek, most a költözésre és a nyugdíjra készülünk” – mondja Kriszta, amihez László gyorsan hozzáfűzi: „Egyvalami örök: a heti egy randevú.”

Aurélia és László – 27 év házasság

Mosolyognak és szorosan egymás mellett állnak, amikor bemutatkozunk. A férfi előre engedi, majd gondosan hellyel kínálja feleségét. Ahogy egymás mellett ülnek, belengi őket a békés harmónia, és eszembe jut róluk egy szó: „cinkostársak”. Ekkor még nem tudom, mennyire pontos a megérzésem.

„Huszonnégy éves voltam, amikor bekerültem a tantestületbe, ahol Laci már dolgozott. Számomra szerelem volt első látásra, tudtam, ő életem szerelme – ugyanakkor hamar rá kellett jönnöm, hogy túl későn találkoztunk, lecsúsztam róla. Amikor megismerkedtünk, ő házasságban élt, volt már három gyermeke, és annyira erősen dolgozott benne a felelősségtudat, hogy úgy döntött, miattuk soha nem válik el” – meséli Aurélia.

„Ennek ellenére mégis úgy alakult az életem, hogy öt és fél évvel később elváltam – emlékszik vissza László, aki biztos lehetett Aurélia szerelmében. – Amikor összeköltöztünk, nem mondtuk ki, hogy mikor házasodunk össze, én azonban úgy éreztem, fontos az egymásnak tett ígéret” – folytatja László, aki hiszi, bár a papír nem meghatározó, az együttélés teljes bizonytalanság a másik részére, az kiszolgáltatottá teszi a nőt.

„Nem tudhattam, hogy egyáltalán feleségül kér-e, hiszen volt már egy rossz tapasztalata, és arra gondoltam, ezek után nem ugrik bele egy másik házasságba – a harmincadik szülinapom előtt fél évvel mégis megkérte a kezemet. Laci megérezte, mikor optimális az idő. Azt hiszem, ha a válása utáni együttélés jobban elhúzódik, megkeseredtem volna, úgy éltem volna meg, hogy én szenvedem meg az első házassága sikertelenségét” – emlékszik Aurélia.

Szerelem ide vagy oda, a jó házasság nekik sem jött magától: „A házasságban két különböző egyéniség kerül össze. Meg kellett tanulnunk, hogy a te és én már Mi vagyunk, ami rengeteg kompromisszummal jár – magyarázza László. – Sokszor félre kell tenned saját egódat és elképzeléseidet ahhoz, hogy a másik teret kapjon. Azt hiszem, nekünk ez sikerült. Azóta is tanulásban vagyunk.”

„Az együtt töltött huszonhét év alatt hamar kiderült, hogy örök változásban vagyunk mindketten, és tudnunk kell egymás dolgait tolerálni. Azért, hogy ez sikerüljön, sokat teszünk – például azzal, hogy mindent őszintén átbeszélünk. Számomra például különösen fontos, hogy soha ne feküdjünk le úgy, hogy tüske van bennünk, hiszen nem biztos, hogy az ember másnap felébred. Azt gondolom, aki örökre elmegy, annak már nem fáj, de az, aki marad, ne éljen azzal a teherrel, hogy nem tudott a másikkal tisztázni valamit” – magyarázza Aurélia, aki azt is elárulta, ahhoz, hogy lelkileg és érzelmileg is működni tudjanak együtt, szükségük van egy-egy külön szobára, ahova bármikor visszavonulhatnak.

Hosszú házasságukban nemcsak a boldogságból kaptak, de számtalan problémával kellett szembenézniük: „Igazán a nehézségek kovácsoltak minket össze. Átmentünk tűzön-vízen, rengeteg kihívással kellett szembenéznünk, de ezekben a helyzetekben széthúzás helyett összekapaszkodtunk, és arra koncentráltunk, hogy megtaláljuk a megoldást” – meséli László.

„A gyerekneveléssel is így voltunk. Bár mindketten pedagógus szülők gyermekei vagyunk, mégis kissé eltérő értékrenddel bírunk. Amikor azonban 25 évvel ezelőtt a fiúnk megszületett, minden este beszélgettünk és egyeztettünk, hogy ne legyen kettős nevelés. Meddig megyünk el? Mit engedünk meg? Ha nem értettünk egyet, mindig arra a kérdésre koncentráltunk, hogy a gyereknek mi a legjobb? – mondja Aurélia, akitől megtudom, hogy közös életük hétköznapjaiban nagyon fontos szerepet kap a hála. – Nekem ez a legszebb szó, Laci pedig életem egyik legnagyobb ajándéka. Hálásak vagyunk egymásért, ezt pedig kicsi apróságokkal hozzuk egymás tudtára. Például mindenféle alkalom nélkül kapok a férjemtől virágot. Megdicsérjük egymást, szurkolunk egymásnak.”

„Ezen kívül pedig gyakran nevetünk magunkon. Amit el lehet intézni humorral és öniróniával, azt el kell intézni azzal” – zárja kettejük meséjét László.

Mária és László – 49 év házasság

Vidámak, kedvesek, és ha egymásra néznek, tekintetük csordultig telik fénnyel. Lassan fél évszázada szereti egymást Mária és László, akik hiszik, az ő történetüknek köze lehet az angyalokhoz. Kérdésemre, hogy mi a hosszú és boldog házasságuk titka, egyből átveszik a szót.

„1970-ben találkoztunk – kezdi a történetet László. – Én akkoriban elvált agglegény voltam. Egyedül neveltem a kisfiamat – és az életben többet megnősülni nem akartam. Nagyon sok barátnőm volt. („Maga az első nő az életemben! – szúrja oda Marikának, akivel előszeretettel magázzák egymást, ha bohóckodnak). Szerettem őket, de azért egyiket sem annyira, hogy feleségül is vegyem. Aztán egyszer csak megláttam egy nőt egy fűzfa alatt. Összecsaptam a kezemet, és azt mondtam, ez az a nő, akivel tudnék élni. Még csak nem is beszéltem vele, de tudtam! Ahogy ott viselte magát, ahogy olvasott.”

„Kikutatta a címemet, utánam jött, találkozni akart, én persze nagyon fent hordtam az orrom, ellenálltam, aztán tessék, ez lett a vége – nevet Mária, és hozzáfűzi, nemcsak László, de ő is egy rossz házasságból lépett ki. – Sokszor beszéltünk már róla, de máig nem tudom, hogyan történhetett, hogy mi ilyen szépen egymásra találtunk, hogy ekkora biztonságot és bizalmat érezzek felé.” („Hallja, mennyi jót mondok én itt magáról? – nevet férjére.)

„Kicsit giccsesnek tűnhet, de mi 49 éve tényleg harmóniában élünk a férjemmel. Persze marha nagyokat tudunk üvöltözni egymással, ha mérgesek vagyunk, de egyikünk se haragtartó. Kiabálunk egy jó nagyot, aztán elmúlik. Amire nagyon odafigyelünk, hogy mindig kifejezzük az érzéseinket. Nem szégyelljük megsimogatni, dicsérni egymást, kimondani, hogy szeretlek. Mindig mindent megköszönünk – azt is, ha csak egy tejfölt hoz a másik a boltból. Nem vagyunk slamposak, adunk magunkra, sokat bolondozunk – és hetente egyszer elmegyünk kettesben vacsorázni.”

„Ez a mi rándevúnk – szúrja közbe László. – El nem tudom mondani, hogy ez mennyit használ. Ilyenkor kirittyentjük magunkat, és úgy viselkedem, mintha újra el akarnám csábítani őt. Bevallom, előre örvendünk, hogy randevúra megyünk. Szépen megvacsorázunk, beszélgetünk a sorsunkról.”

„Van a rossz házasság, amikor gyilkolják egymást párok, és van a közepes házasság, amire mi azt a kifejezést használjuk, hogy főzelékszagú, amikor nincs más, csak anyuci, apuci, moss fel, vidd ki! Mi soha nem akartuk, hogy az élet ez legyen. Nagyon meg akartuk tartani a fényt, a tüzet és a színeket!

Amikor megismertem és megszerettem Laci tizenkét éves fiát, és amikor a lányunk megszületett, elhatároztuk, mi nem leszünk csak anyuka és apuka. Imádtuk őket, mindennél jobban, de ezzel együtt meg akartunk maradni egymásnak nőnek és férfinak. Én nem akartam, hogy a férjem magányos legyen azért, mert többet törődőm a gyerekekkel.”

„Tudja, mi nem szégyelljük, hogy szeretjük egymást, de nem kürtöljük szét. Aki látni akarja, az látja – mondja László, és hozzáteszi, a szeretet mellett bizonyos fokig ott van a féltékenység is, de ami ennél is fontosabb, az a hála. – Ha én elfelejtem, hogy hálásnak kell lenni, akkor ő szavak nélkül, de figyelmeztet, és ilyenkor elszégyellem magam, hogy nem én voltam az, akinek ez eszébe jutott.”

„Nem ő, hanem Marika – viccelődik Mária, és hozzáteszi: – Nem voltunk már fiatalok, amikor összekerültünk. Az első házasság mindkettőnk számára csalódás volt. Laci az előző házasságában ugyanaz az ember volt, én az előző házasságomban ugyanaz az ember voltam, de az akkori partnereink szemében mi nem voltunk elég jók. Aztán megtaláltuk egymást. Ezek után mit érezhet az ember, ha nem hálát?”

„Mi összetartozunk – summázza a beszélgetést László, és útravalóul ad még egy jótanácsot: – Engedni kell, hogy ránk telepedjen a derű!”

Kiemelt kép: Family magazin/VivienNaomi Photography

Keressük az Ország Örökifjú Szerelmespárját!

Jelöljétek magatokat szüleiteket, rokonaitokat, barátaitokat! Olyan párokat, akik elmondhatják magukról, hogy életük őszén talált rájuk a szerelem, és köszönik szépen, nagyon boldogok a partnerükkel. Az elején pont úgy izgultak, pont úgy drukkoltak és hitetlenkedtek, mint húszévesen. Küldjétek el pár mondatban, hogyan, mikor, milyen élethelyzetben ismerkedtek meg, és csatoljatok róluk egy fotót is.

A jelöléseket július 5. éjfélig várjuk, kattints a jelentkezési lapra!

Az öt legjobb történetet szerkesztőségünk tagjai választják ki, főszereplőit képriportban fogjuk bemutatni, és ti, olvasók szavazhatjátok meg, ki legyen közülük az ország kortalan szerelmespárja.

Szavazni lehet: július 19-július 29. éjfélig.
A nyertesek nevét július 30-án áruljuk el.

A nyertes pár 50.000 forintos Tesco ajándékutalványt és egy emlékplakettet kap.

A pályázathoz szükséges letöltendő hozzájárulási nyilatkozat
A pályázathoz szükséges leöltendő szerzői nyilatkozat