Az Ország Örökifjú Szerelmespárja – „Ezzel a pasival el tudom képzelni az életem”

Jó megérkezni ebbe a házba, ahogyan ők is megérkeztek, beérkeztek annak idején. Ahogy mondják: Erika beleszeretett az épületbe, mert régi dolgokra emlékeztette. Most engem is „régi dolgokra” emlékeztet minden. A függöny a szúnyogok ellen, a pohárszekrény, a kredenc, az apró csészékben az apró fekete, a „tessék, sós”, amit elém tesznek, azt sem tudják, hány tányérral igyekezzenek. Na és a barack! Az nagyon finom lett idén, azt mindenképp meg kell kóstolni – rendezgeti Erika kiemelt figyelemmel a szemeket. A saját termés öröme. És itt abból bőven van. Termésből is, meg örömből is.

Répa, hagyma, bab, lucerna, krumpli, uborka tök… sorolják közösen, koncentrálva, hogy ki ne maradjon valami. Együtt ültették, együtt kapálják, ahogy a szárnyasokhoz is együtt kelnek minden nap ötkor. Nem volt ez mindig így, hiszen Palkovics András (67) és Palkovicsné Vargyas Erika (64) csak tíz éve ismerik egymást.

Pillantás.hu: így hívták a társkereső weboldalt, amin egykor regisztráltak. András nem sokkal azelőtt vett egy laptopot, persze nemcsak azért, hogy barátnőt, élettársat találjon, hanem hát a játék kedvéért is – vallja be. „A szeme megigézett – mondja Erika megilletődve. – Mutattam a lányomnak, na, evvel a pasival el tudnám képzelni az életet! Azt mondta, hát anya, te tudod… Aztán jött egy puszi üzenetben, írtunk egy pár sort, aztán na, találkozzunk, hát találkoztunk a Nagyvárad téren.”

Akkor ugyanis még híre-hamva sem volt répának, hagymának meg lucernának, a baromfiakról nem beszélve, hiszen mindketten a fővárosban éltek, és mindketten egyedül. András, a ruhagyári raktáros párja már három éve elhunyt, az akkor könyvelőként dolgozó Erika pedig harminc éve élt egyedül annak ellenére, hogy már kétszer férjnél volt. Házasságai nem túl szerencsésen alakultak, hamar véget értek, és ő egyedül maradt lányával és fiával. Felnevelte őket munka mellett, nehezen. „Mindig azt tartottam, hogy vacak egyedül, de inkább egyedül, mint… nem volt könnyű, de így legalább a fizetésemet magamra költöttem, nem még a másik hülyeségét támogattam…”

Jóval később, sok magányos év után lánya kezdte mondogatni neki, hogy nem kéne egyedül maradnia.

Ekkor jött a pillantás.hu, és vele András. „Jött velem szemben az első randin, aztán egyszer csak sarkon fordult, és elment. Na, mondom, jól nézek ki, meglátott, és el is ment a kedve tőlem. Akkor elmegyek én is haza. De már jött is vissza, akkor már egy szál rózsával.”

„Igen, mert csak a kocsihoz mentem, hogy kivegyem – nevet András –, jóval korábban ott voltam, nem akartam egyedül szambázni a virággal, amíg megjön.”

„Én meg annyira zavarban jöttem ettől, hogy ilyen gáláns, na, mondom, mint a nagykönyvben, ahogy meg van írva. Mondtam, menjünk ide a cukrászdába. Ott akkor leültünk, kávéztunk, meg süteményt ettünk. Gyorsan elmondtam minden rosszat magamról, biztos, ami biztos.”

Erika ezt már mosolyogva mondja, de utána nagyon izgult. „Amikor elváltunk, még olyan kétesnek éreztem. Hogy jó lenne, ha hívna, de ha nem, hát így jártam. Már többször volt ilyen csalódásom sajnos, úgyhogy már majdnem ott tartottam, hogy befejezem.” Erika azt panaszolja, sokan nem igazán kapcsolatot keresnek, inkább kalandot – csakúgy, mint egyesek a huszonévesek körében. „A nők többsége meg a pénzt nézi.” András ha nem is az anyagiakat hangsúlyozza, de valami hasonlót: „Mindig addig voltam jó, míg a boltba el kellett menni, vagy valahova elvinni a hölgyet, utána menjek haza. Szóval csak ilyen lótifutinak.”

Míg Erika otthon izgult, hogy új hercege hívja-e, addig András számára ez nem is volt kérdés. Annak ellenére sem, hogy megmutatta Erika fotóját az öccsének, aki odavetette: „Pont egy ilyen öregasszonyt választottál?” „Egy előnytelen fénykép volt – magyarázza sietve a férfi. – Aztán persze már az első találkozás után megváltozott a véleménye.”

Színházlátogatások, kirándulások, Balaton, Szentendre: három hónapig tartott a randevúzós időszak, aztán mindketten úgy gondolták, túl sokban van fenntartani a két lakást. Főként, ha legszívesebben úgyis minden időt együtt töltenének. „Mondtam a lányomnak, hogy ezzel a pasival el tudom képzelni az életem” – folytatja a mesét Erika. A gyerekek mindkét oldalon pozitívan álltak hozzá a kapcsolatukhoz: „Végre egy normális nő van apám mellett” – fogalmazott András lánya.

A férfinak Kóka környékén volt telke, ismerték már a vidéket, úgyhogy itt kezdtek házat nézni is. A másodikat meg is vették, három éve itt élnek. Nem is élnek, inkább lubickolnak. „Rájöttünk, hogy sokkal több szabadidőnk volt, amíg dolgoztunk. Amióta nyugdíjasok vagyunk, egyszerűen semmire nem érünk rá, mindig csinálunk valamit.” Ami a munkamegosztást illeti, Andrásnak az az elve, hogy ha besegít a másiknak, hamarabb végeznek, így többet lehetnek együtt. Ugyanígy Erika is beszállt például a kerítés betonozásába.

Kérdezem, mik voltak azok a szörnyű hibák, amikről annak idején az asszony mindenképp tájékoztatni akarta őt. Miért „nehéz eset” Erika. „Dehogy nehéz… – mondja András. –  Kicsit pukkancs. De hamar le is cseng benne.”

És András jól kezeli ezt? – kérdem Erikát. „Egyáltalán nem. De semmi gond, mert ő is ugyanilyen!”

Sokféle tervük van még a jövőre, főleg a ház „csinosításával” kapcsolatban, meg hogy amíg bírják, gondozzák a kertet. Mellé van még nyolc unoka is…

Szerintük a jó együttélés titka a kölcsönös, igazi egymásra figyelés, és a másik értékelése. „Ilyenkor már van az embernek élettapasztalata – mondja András. – Fiatalon nem becsüli meg, ami adódott, mindig többre vágyik.” „Valamikor én is elég önfejű voltam” – ismeri el Erika.

Amikor András hatvanéves lett, Erika meglepetésbulit szervezett neki. Mire hazaértek az álcázó programról, a család otthon várta őket, a lányaik a férfi kedvencét főzték, de ami fő, tortája is volt. Saját tortája – életében először. Mikor ezt megtudom, megértem, miért olyan fontos ez a nő András életében, és miért szorongatja úgy a kezét, olyan sokszor és hosszan.

Négy év után el is gondolkodott rajta, mi volna, ha szorosabbra fonnák a kapcsolatot (mármint Erika finom utalásának hatására). „Suttyomban levettem a gyűrűméretet, és karácsonykor, mikor az egész család ott volt, a kedves lányától megkértem a kezét” – meséli. „Alig tudtam igent mondani – fűzi hozzá Erika. – Tele volt a szemem könnyel, annyira meghatódtam.” Hamarosan a hivatalos igen is elhangzott, és egy csendesebb lagzi is volt annak rendje és módja szerint. Kérdem őket, vajon mennyit számít a papír. András: „Nem a papír a lényeg, hanem a gesztus.” Erika: „Mélyebbé válik az együttélés. így azért mégis más, bensőségesebb. Jó kimondani: férjem. Az életem nagy részét egyedül töltöttem, de párban könnyebb az élet. Megvan a támasz, biztonságosabban érzem magam. Van kivel megbeszélni a dolgokat, a terveket…”

Hogy Erika mit szeret a leginkább férfiban? Hogy empatikus. És „olyan udvarlós”. „Reggel az az első, hogy hozza az ágyba a kávét. Naponta többször elmondja, hogy szeret. És megnevettet. Meg odafigyel arra, hogy mit szeretek. Ha megy vásárolni, biztos, hogy valami olyasmit is hoz.” Erika pedig süteményt süt, ha le akarja venni férjét a lábáról. „Engem mindig zavart a magány, nem szerettem soha egyedül lenni – teszi hozzá András. – A mi korunkban már úgy érzi az ember, hogy teher a családnak. És amúgy is… más nem tudja megadni azt a biztonságot, közelséget, amit a párkapcsolat. Együtt sírunk, együtt nevetünk, és ez a lényeg.” „De inkább nevetünk.” – teszi hozzá Erika. (Egyébként sírnak is, főleg a romantikus, az állatos és a kalandfilmeken, mint megtudom.)

Kérdem, van-e köztük féltékenység. Nincs persze, mert nem akarják ilyesmin felhergelni magukat, és nem is adnak rá okot – mondják. Ekképpen az sem zavarja őket, ha a másik régi kapcsolatai, házasságai kerülnek szóba.