Az Ország Örökifjú Szerelmespárja – „A szívünkben már megtörtént”

Szerelem első látásra. Úgy gondolunk rá, mint a romantikus lányregények egyik eltúlzó kellékére, vagy ha megengedőbbek vagyunk, és úgy véljük, na, jó, a valóságban szintén előfordulhat, akkor is csupán az ifjúkori fellángolások velejárójaként tekintünk rá. Hát, minderre alaposan rácáfol Erzsike és József története. És még sok más, a fejünkben előre gyártott képre…

Társkeresés a világhálón – korhatáros műfaj. Rögtön az elején egy sztereotípia, mellyel leszámolhatunk Erzsike, azaz Kardos Istvánné (63) és Makai József (73) történetét megismerve. Ők ugyanis egy netes partnerkereső oldalon találtak egymásra nyolc évvel ezelőtt. Pontosabban József talált rá Erzsikére.

„A kisebbik lányom erősködött, hogy anyu, te még olyan fiatal vagy a magányos élethez. Engedtem a nógatásnak, regisztráltam egy randioldalra, de még fényképet sem töltöttem fel mellé” – meséli Erzsike, aki korábban nem is gondolt párkeresésre, férje korai halála után, munka mellett egyedül nevelte fel két kislányát. A küzdelmes hétköznapok feladatai, a gyerekekkel töltött idő örömei minden percét kitöltötték. Amikor elszánta magát a feliratkozásra, lányai ugyan már kiröpültek, ő maga még mindig csupán ötvenöt éves volt.

Az akkor hatvanöt éves József ezen a partnerkereső site-on barangolva bukkant rá Erzsike profiljára, és rövid üzenetváltás után egy közösségi oldalon meg is kereste a fényképét. Nem is volt kérdés számára, hogy randevúra hívja a csinos, fiatalos asszonyt.

„A Nyugati téren találkoztunk, és a Margitszigeten sétálva beszélgettünk. Sok minden szóba került közöttünk, ma is meglepődve gondolok vissza arra, hogy már ott, az első találkozáson kiderült, hogy szinte mindenről egyformán, de legalábbis hasonlóan gondolkozunk. A lét meghatározó értékeiről éppúgy, mint például a természet, a természetjárás szeretetéről. Utóbbi ma is fontos része az életünknek. Ennek már lassan nyolc éve, és azóta együtt vagyunk” – idézi fel Erzsike azt a tavaszi délutánt.

József ugyan szívesen udvarolt volna, de ez valahogy kimaradt, legalábbis másképpen alakult, mint ahogyan lenni szokott:

Így történhetett meg, hogy még fel sem ocsúdtak a megismerkedésük hozta, nem várt boldogságból, már kialakult életüknek az a harmonikus kerete, ami ma is jellemzi a mindennapjaikat.

„Keddtől csütörtökig az én budapesti lakásomban élünk, hétvégenként József kertes házában, Monorierdőn” – mondja Erzsike.– És ez így pont jó. Amikor már épp elegünk lenne a nagyvárosi nyüzsgésből, kiszellőztethetjük a fejünket, és egészen más ritmust vehetünk fel. Nálunk az természetes, hogy akinél éppen vagyunk, az vásárol be, a hozzávalókat együtt készítjük elő, amiből azután én főzök valami finomat. A bográcsozás viszont kivétel, azt annyira imádjuk mindketten, hogy végig együtt sürgölődünk a tűz körül.”

„Furcsa, de ugyanakkor hihetetlenül jó érzés volt ismét egy női kéz nyomait látni az otthonomban – vallja be József, amikor megkérem, mondjon hétköznapi példát arra, mivel lett az élete gazdagabb Erzsike mellett. – Egy odaillő terítő, egy kifüggesztett fotó vagy éppen az okosan átrendezett konyha: mind-mind nagyon jólesett. Még akkor is, ha előfordult, hogy hirtelenjében volt, amit nem tudtam, hol is keressek.”

Erzsike és József (Fotó: magánarchívum)

József már akkoriban is lelkes kiránduló volt, baráti társaságával az egész országot bejárták. Még egészen friss volt a kapcsolatuk, amikor Erzsikével a következő túrára már együtt érkeztek a Börzsönybe.

„Azonnal befogadtak, mi tagadás, izgultam a bemutatásom előtt, és nagyon jólesett az őszinte, meleg fogadtatás. azóta már se szeri száma a közös programjainknak. Legutóbb nyolc napot töltöttünk együtt a Vend-vidéket felfedezve – meséli Erzsike, és hozzáfűzi: – Érdekes azt is látni, hogy a társaság több, magányosan élő hölgy tagja kicsit talán vágyakozva nézi a mi kapcsolatunkat, hogy nekünk – hogy úgy mondjam – nagyon bejött. Ők mintha már lemondtak volna minderről, mert bizony, még ha szenvedünk is az egyedülléttől, bele lehet kényelmesedni, meg lehet szokni, hogy senkihez sem kell alkalmazkodni.”

Így derül ki, hogy nem csak én vagyok kíváncsi arra, hogy mit tanácsolnának a párjukat éppen nem lelő, de arra vágyó társaiknak.

„József mindig azt mondja, hogy ahol szeretet van, ott bizalom is, és ahol bizalom van, ott az elfogadás sem hiányzik. Én azt szoktam még hozzátenni, hogy humorral mindent könnyebb átvészelni. Mert buktatók, elakadások a legboldogabb párkapcsolatban is vannak, nálunk is. Hogy példát is mondjak: megőrülök, ha József tanácsokat akar adni, pláne, ha irányítani akar, amikor autót vezetek. Márpedig többnyire akar. Hát én ilyenkor nyomban kimondom, amit a helyzetről gondolok… De aztán pár perc vagy pár óra múlva újra együtt nevetünk, és tudjuk, semmi baj, azaz tulajdonképpen nem is volt. A féltékenység nehezebb ügy, no, nem köztünk. Anno a gyermekeim édesapja harcolt vele, minden lépésemet ellenőrizni akarta. Egészen odáig, hogy ha a barátnőmmel színházba mentem, kétségbe vonta, hogy egyáltalán ott voltam. Vagy ha mégis, akkor biztosan mással… A tanácsomat őszintén kérőknek el szoktam mondani a saját tapasztalataimat. Hogy az ilyen attitűd nagyon bántó, és sok fájdalmat okoz, mert azt üzeni: nem bízol bennem. És ahogyan József is mondta, bizalom nélkül nem megy.”

Erzsikéről azt semmiképpen sem mondhatjuk, hogy az élet bármilyen területén a kényelmesebb megoldásokat keresné. Nyitott mindenre, és a mai napig dolgozik. Egy bankból vonult nyugdíjba adminisztrátorként, és nyomban keresett is magának új hivatást:

„Az unokám, Rozi tizenhat éves, nagyon jó a kapcsolatunk, de neki már nem olyan nagymamára van szüksége, aki vigyáz rá, amikor a szülei éppen nem érnek rá. Nekem viszont hiányzott, hogy kisgyerekekről gondoskodjak, hát így lett belőlem bébiszitter.”

Erzsike ma is tartja a kapcsolatot azokkal a családokkal, ahol egykor segített.

„A múltkor a tizenöt éves Lilivel találkoztak újra, még a kötésmintákat is megmutatta neki, amit egykor ő tanított meg” – ezt már József mondja, mert ők számon tartják, megbecsülik egymás munkáját, éppúgy, mint egymás hobbiját.

József is szerette választott hivatását, ma is szívesen mesél a számítástechnika világában eltöltött évtizedekről: „Épp a napokban mondtam Erzsikének, hogy még mindig rendszeresen álmodom azt, hogy dolgozom, hogy éppen programozok vagy a katedrán állok.”

„És én ezt nagyon szeretem Józsefben, hogy a munkája ma is része az életének, ha nem is mindennap gyakorolja, ha nem is olyan intenzitással, mint egykor. Mert, igen, aki igazán elkötelezett a szakmájában, az nem tudja azt az első nyugdíjszelvény megérkezésével szögre akasztani.”

Erzsike és József közösen is gondoskodhatnak valakiről: ő Mázli. Szintén egy kirándulás ajándéka.

„Nyíregyházi lány vagyok, pont a szűkebb hazám környékén túráztunk, amikor a helyi étterembe betérve egy kutya szegődött az asztalunkhoz. Okos, keverék eb. Érdeklődtünk a pincérnél, a vendéglőhöz tartózik-e, kiderült, nem, napok óta kóborol egyedül a közelben. Szinte egyszerre mondtuk ki Józseffel: hazavisszük! Az egyik barátnőnk így kommentálta döntésünket, na, ennek a kutyusnak igazán mázlija van. Hát, így lett ő Mázli, és családtag.”

A kirándulások mellett a zene és a tánc is közös szerelem. A jazz, a hetvenes évek örökzöldjei, a Nautilus együttes… Amikor ez szóba kerül, József meg is jegyzi: „Régóta nem voltunk táncolni, ideje lenne…”

Túl azonban házasságokon, felnőtt gyerekekkel olykor nemcsak új kapcsolatot kezdeni, de azt felvállalni sem könnyű a család előtt.

„A két lányommal szinte barátnői a viszonyom, talán azért is, mert úgy nőttek fel, hogy csak hárman voltunk. Naponta mindent megbeszélünk, kikérjük egymás véleményét, tanácsát. Hát, persze, hogy tudósítottam őket Józsefről, a találkozásainkról…”

„Nekem is két, már felnőtt gyermekem van, egy lányom és egy fiam. Mindannyiunk közös vágya volt, hogy mielőbb megismerhessük valamennyien egymást. Erzsikével közös ebédet szerveztünk egy étteremben, gyereknapon. Mert a gyermekünk egy kicsit örökre gyerek marad a szívünkben…”

Ez a vasárnap a legszebb emlékek egyikeként került be mindkét család krónikájába, pontosabban a család krónikájába. Mert akkor, ott egy család született… Sok nevetéssel, szinte egymás szavába vágó, véget nem érő beszélgetéssel. És rendszeres, azóta is tartó együtt töltött hétvégék és ünnepek sora kezdődött ezzel.

„Persze, azért izgalommal készültünk Józseffel erre az összejövetelre, bár addigra már nagyon sok mindent tudtunk egymásról, nem csak azt például, hogy a lányaink ugyanazon a szakon, a nemzetközi kapcsolatok karán diplomáztak, hanem sok minden mást is. Rozi unokám meg is jegyezte:

Erzsike és József a mai napig tele vannak közös tervekkel, most éppen egy rózsabokrokból álló sövényt telepítenek a kertbe. Mert a rózsa Erzsike kedvenc virága, és így már Józsefé is… De, mint mondják, sok munka, sok idő és sok szeretet kell ahhoz, hogy az elültetett csemetékből egyszer virágzó lugas legyen. Talán, amikor majd elindulnak körbehajózni a Földközi-tengert, merthogy ez is szerepel a közösen megvalósítandó vágyak között…

Ezt az összhangot látva bennem óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon arra sohasem gondoltak-e, hogy összeházasodjanak.

„Amíg be nem nőtt a fejem lágya – ne gondolja, hogy ez oly régen volt, körülbelül tíz éve –, szentül hittem, hogy minden igazán szerelemes párnak az anyakönyvvezető elé kell járulnia – meséli József. – Négyszer nősültem meg életemben, és ebből két házasságom sajnos, nagyon szomorú véget ért. Az elsőben koraszülött kislányom csupán tizenkét órát élt, én vittem ki a temetőbe a kis testét… Ezt a tragédiát sohasem tudtam feldolgozni, elváltunk. A harmadik feleségem gyógyíthatatlan betegségben hunyt el, negyvennégy éves volt akkor… De ne higgye, hogy az átélt fájdalmak miatt nem gondolok, nem gondolunk házasságra. A szívünkben már megtörtént az.”

József gyermekeinek édesanyját és utolsó feleségét Erzsike is ismeri, sőt bográcspartijaikon állandó vendég a két asszony.

„Egy válással a házasságnak vége szakad, de attól még miért kellene rosszban lennünk? Továbbra is tiszteljük egymást, és élvezzük egymás társaságát. És ezzel szeretnénk a gyermekeinknek is példát mutatni. Mert a példamutatás ma is szülői kötelességünk. És amíg csak élünk.”